Egy árvaházban találtunk rá a lányra, aki megszólalásig hasonlít a lányunkra otthon

Egy árvaházban találtunk rá a lányra, aki megszólalásig hasonlít a lányunkra otthon

Szerző: Jelena Kuzina2025. január 15. 14:06

/Amikor a feleségemmel meglátogattunk egy árvaházat, hogy örökbe fogadjunk egy gyermeket, nem számítottunk rá, hogy találkozunk egy kislánnyal, aki pontos mása a lányunknak\./

A döbbenetünk csak fokozódott, amikor kiderült az elképesztő igazság.

– Kata, indulásra kész vagy? Anyukám vigyáz Nórira, így egész nap szabadok leszünk – mondtam, miközben bekötöttem a cipőmet, és a feleségem épp lefelé jött a lépcsőn. Láthatóan ideges volt, még a blúzán sem látta a nem létező gyűrődéseket.

– Azt hiszem, igen, Gábor – válaszolta halkan, bizonytalansággal a hangjában. – Csak... remélem, jól döntünk. Mi van, ha a gyermek nem kötődik hozzánk?

Odamentem hozzá, és megfogtam a kezét. – Ezt hónapok óta tervezzük. Minden könyvet elolvastál a témában. Készen állunk. Ráadásul, ki tudna ellenállni a palacsintáidnak?

Kata elmosolyodott, arcát rózsaszín pír öntötte el. – Köszönöm, hogy hiszel bennem.

Nóri, az ötéves kislányom az első házasságomból, kikukucskált a nappaliból. – Holnap is lehet palacsinta, anya?

Kata arca meglágyult. – Persze, kicsim. – Bár mosolygott, szemeiben szomorúság villant. Tudtam, hogy imádja Nórit, mintha a sajátja lenne, de éreztem, hogy vágyik egy gyermekre, aki kezdetektől fogva őt szólítja anyának.

Az árvaházhoz vezető úton csendes feszültség töltötte meg a levegőt. Kata az ablakon bámult kifelé, miközben a gyűrűjét forgatta.

– Jól vagy? – kérdeztem.

– Csak félek – vallotta be. – Mi van, ha nem találunk olyan gyermeket, aki igazán a miénknek érződik?

Megszorítottam a kezét. – Meg fogjuk találni. Ahogy te mindig mondod: a szeretet utat tör magának.

Az árvaház igazgatónője, Tóth Edit kedves mosollyal fogadott minket. – Üdvözlöm Önöket! Örülök, hogy eljöttek.

Kata halványan elmosolyodott. – Köszönjük, Tóth asszony. Izgatottak és... kissé idegesek vagyunk.

– Ez természetes – válaszolta biztatóan az igazgatónő. – Kezdjük egy rövid beszélgetéssel az irodámban.

Edit kényelmes irodájában, amelyet boldog családokról készült fényképek díszítettek, elmondtuk, hogy mit keresünk.

– Nyitottak vagyunk bármilyen háttérre – mondtam. – Csak azt szeretnénk érezni, hogy ő az igazi.

– Értem. Hadd mutassam meg Önöknek a játszószobát. A gyerekek mind egyediek, és szerintem érezni fogják, amikor megtalálják az igazit.

A játszószoba tele volt nevetéssel. Gyerekek futkároztak, rajzoltak és játszottak. Kata arca felderült, amikor meglátott egy kisfiút, aki építőkockákból tornyot épített.

– Szia! – mondta, leguggolva mellé. – Ez aztán egy magas torony! Hogy hívnak?

A kisfiú elmosolyodott. – Áron. Ne döntsd le!

– Eszembe sem jutna – nevetett Kata.

Én közben egy kislánnyal beszélgettem, aki éppen rajzolt.

– Mit rajzolsz? – kérdeztem.

– Egy unikornist – felelte magabiztosan. – Te apuka vagy?

– Az vagyok.

Szereted az apukákat?

– Elmegy – vont vállat.

Kata találkozott a tekintetemmel a terem másik végéből. Az arca öröm és zavartság különös elegye volt. Éreztem, hogy ugyanazt gondolja, amit én: hogyan válasszunk valakit?

Egyszer csak egy kis kéz érintette meg a vállamat. Megfordultam, és ott állt egy kislány, talán öt éves, hatalmas, kíváncsi szemekkel.

– Te leszel az új apukám? – kérdezte halkan, de határozottan.

Megállt bennem az ütő. Pontosan úgy nézett ki, mint Nóri – ugyanaz a mézszínű haj, ugyanazok a kerek arcocskák, ugyanazok a mély gödröcskék, amikor mosolygott.

– Én... – A szavak elakadtak a torkomon.

A kislány oldalra döntötte a fejét, és kíváncsian vizsgált, mintha már tudná a választ. Aztán, mintha megerősítené magában a dolgot, kinyújtotta a kezét.

Ekkor láttam meg – egy kis, félhold alakú anyajegy díszítette a csuklóját. A szívem hevesen dobogott. Nórinak is pontosan ugyanez az anyajegy volt ugyanott.

– Kata – suttogtam, miközben a feleségem felé fordultam, aki néhány lépésnyire állt tőlem. Az egyik asztal szélét markolta, arca falfehér volt. – Nézd a csuklóját!

Kata közelebb lépett, szemei tágra nyíltak. – Gábor... ő...

A kislány félénken elmosolyodott. – Szeretitek a kirakós játékokat? – kérdezte, és egy darabot tartott fel. – Én nagyon jó vagyok bennük.

Letérdeltem mellé, térdeim remegtek, miközben a gondolataim cikáztak.

– Hogy hívnak, kicsim? – kérdeztem remegő hangon.

– Angéla – válaszolta vidáman. – Az itteni néni szerint illik rám a név.

Kata arcán könnyek kezdtek gyűlni. Az Angéla név hallatán megrogyott a térde, és csak a mellette lévő asztal tartotta meg. Én is megrendülten álltam. Az emlékek, amelyek évekkel ezelőttről törtek rám, összekuszálták a gondolataimat.

– Gábor – szólalt meg Kata halkan. – Ez nem lehet véletlen.

Angéla mosolyogva nézett ránk, mintha semmi különös nem történt volna.

– Szeretnétek kirakózni velem? – kérdezte ártatlanul, a darabkákat rázva a kezében.

Megpróbáltam összeszedni magam, és leültem mellé. – Hány éves vagy, Angéla? – kérdeztem halkan, miközben a tekintetemet próbáltam a kislány arcáról elfordítani.

– Öt. De már majdnem hat! – válaszolta büszkén.

Pontosan annyi idős volt, mint Nóri. Szinte hallottam a gondolataimat ordítani: „Ez nem lehet véletlen!”

Amint egy rövidebb pillanatot nyertem, félrehívtam Katát a terem szélére. – Ez nem lehet más, mint Nóri testvére – mondtam halkan, hogy a gyerekek ne hallják.

Kata szeme könnybe lábadt, és megragadta a kezemet. – Gábor, mit fogsz tenni?

– Először is, fel kell hívnom Lillát – mondtam, utalva az exfeleségemre, akitől Nóri született. A gondolat, hogy Lilla talán tudott valamiről, amit én nem, feldühített, de próbáltam nyugodt maradni.

Kata bólintott. – Rendben. Én itt maradok Angélával.

Kivonultam az épület elé, hogy tárcsázzam Lilla számát. A kezeim remegtek, amikor a hívás kicsöngött.

– Gábor? – hallottam meg Lilla hangját, amely egyszerre tűnt meglepettnek és aggodalmasnak. – Mi történt?

– Lilla, azonnal beszélnünk kell – kezdtem, igyekezve, hogy ne emeljem fel a hangom. – Egy árvaházban vagyok Katával. Találtunk egy kislányt, aki... aki pontosan úgy néz ki, mint Nóri. És van egy anyajegy a csuklóján. Ugyanott, mint Nórinak.

A vonal másik végén csend lett. A szívem a torkomban dobogott, ahogy vártam a választ.

– Lilla? – szólítottam meg élesen.

– Gábor... – Lilla hangja remegni kezdett. – Nem gondoltam, hogy valaha is megtalálod...

– Mit nem gondoltál? – kérdeztem, dühösen és értetlenül. – Te tudtad? Tudtad, hogy Nórinak van egy ikertestvére?!

Lilla hangja megtört. – Igen, tudtam.

A válasz lesokkolt. Néhány másodpercig képtelen voltam megszólalni, majd összeszedtem magam. – Hogy tehetted ezt? Miért nem mondtad el nekem?

Lilla mély levegőt vett, és a hangja bűnbánó volt. – Amikor elváltunk, terhes voltam, Gábor. De fogalmam sem volt, hogyan mondjam el neked. Amikor megszülettek a lányok, képtelen voltam mindkettejükről gondoskodni. Anyagilag is, érzelmileg is.

– Szóval mit tettél? – kérdeztem, már nem tudva visszafogni a haragomat.

– Nóriról tudtam, hogy veled biztonságban lesz. Angélát pedig örökbe adtam, abban reménykedve, hogy olyan családot talál, amelyik gondoskodik róla.

Nem volt erőm mindezt elmondani. Szégyelltem magam.

A dühöm lassan enyhült, helyét egy mély fájdalom és szomorúság vette át. – Lilla, most már mindegy, mi történt. Angéla az én lányom, ugyanúgy, mint Nóri. Hazaviszem őt.

– Értem – mondta halkan Lilla. – Csak ígérd meg, hogy gondoskodsz róla.

– Természetesen.

Visszatérve a játszószobába, Angéla és Kata együtt rakták össze a kirakóst. A szívem elnehezült a látványtól, de ugyanakkor boldogságot is éreztem.

– Angéla – mondtam óvatosan, miközben leguggoltam mellé –, lenne kedved hazajönni velünk?

A kislány rám nézett, szemei csillogtak. – Haza?

Kata megsimogatta a haját. – Igen, kicsim. Haza, ahol egy testvér is vár rád.

Angéla elmosolyodott. – Van testvérem?

Bólintottam. – Igen, van. És ő már alig várja, hogy találkozzon veled.

Angéla mosolya egyszerre volt szégyenlős és boldog. Kata közben odahajolt hozzá, és megszorította a kis kezét. – Mi mindannyian alig vártuk, hogy találkozzunk veled – mondta halkan, könnyes szemmel.

Angéla egy pillanatra elgondolkodott, majd óvatosan megkérdezte: – És akkor ti lesztek az új anyukám és apukám?

Kata szemei még jobban megteltek könnyekkel, de arcán mosoly ült. – Igen, kicsim, ha szeretnéd, mi leszünk a szüleid.

A kislány szemeiben öröm csillant. – Akkor mehetünk most haza?

Kata és én egymásra néztünk. Bár tudtuk, hogy az örökbefogadás nem ilyen gyors folyamat, éreztük, hogy ez a pillanat máris megpecsételte a családunk sorsát.

Az igazgatónő, Tóth Edit odalépett mellénk.

– Természetesen van némi adminisztrációs folyamat, amit el kell intéznünk, de biztosíthatom, hogy minden támogatást megadunk Önöknek. Ez a kislány megérdemli, hogy szerető otthona legyen – mondta biztatóan.

Az örökbefogadási folyamat vártnál gyorsabban haladt. Tóth Edit és az árvaház dolgozói minden segítséget megadtak, hogy az ügyintézés zökkenőmentes legyen. Közben minden alkalmat megragadtunk, hogy meglátogassuk Angélát, és egyre jobban megismerjük egymást.

Az egyik ilyen látogatás alkalmával Kata készített egy kis albumot fényképekkel Nóriról és a közös életünkről. Amikor átnyújtotta Angélának, a kislány izgatottan lapozgatta az oldalakat.

– Ez én vagyok? – kérdezte, amikor meglátta Nóri egyik képét.

– Nem, kicsim – mondtam mosolyogva. – Ő a testvéred, Nóri. Ő is alig várja, hogy találkozzon veled.

Angéla szemei elkerekedtek. – Ő is szereti a kirakós játékokat?

Kata nevetett. – Nagyon is! Mindketten szeretitek az ilyen játékokat. Szerintem imádni fogjátok egymást.

Elérkezett a nap, amikor végre hazavihettük Angélát. A hosszú ügyintézés után az örömünk leírhatatlan volt. Amikor beléptünk az otthonunk ajtaján, Nóri már izgatottan várta az érkezésünket. A kezében a kedvenc plüssmackóját szorongatta, és amikor meglátta Angélát, tátott szájjal állt meg.

– Apa, ki ez a kislány? – kérdezte kíváncsian.

Letérdeltem, és Angélát is magam mellé húztam. – Nóri, szeretnélek bemutatni neked valakit. Ő itt Angéla, a testvéred. Pontosabban az ikertestvéred.

Nóri szemei elkerekedtek. – Ikertestvér? Az mit jelent?

Kata mosolyogva magyarázta: – Azt jelenti, hogy ti ketten együtt születtetek, és sok mindenben hasonlítotok egymásra.

Nóri izgatottan közelebb lépett, és hirtelen megölelte Angélát. – Ikertestvérem! Ez olyan, mint a mesékben! – kiáltotta boldogan.

Angéla először kicsit zavarban volt, de aztán viszonozta az ölelést. – Nekem még soha nem volt testvérem – mondta halkan.

– Most már van – mondta Nóri mosolyogva, és a kezét nyújtotta. – Gyere, megmutatom a szobámat!

Az elkövetkező hetekben a lányok elválaszthatatlanok lettek. Szinte mindent együtt csináltak – rajzoltak, kirakóztak, és órákig beszélgettek az ágyukon ülve. Kata és én boldogan figyeltük őket, ahogy egyre szorosabb kapcsolatot alakítanak ki.

Egyik este, amikor lefekvéshez készülődtek, meghallottam, ahogy Nóri és Angéla csendesen beszélgetnek a szobájukban.

– Tudod, Angéla, azt hiszem, mindig is hiányzott valami az életemből – mondta Nóri halkan.

– Mi? – kérdezte Angéla.

– Te – válaszolta Nóri egyszerűen. – Most már teljes a családunk.

Ahogy teltek az évek, az életünk egyre inkább megtelt szeretettel és nevetéssel. Angéla és Nóri a legjobb barátokká váltak, akik minden kalandban osztoztak. Kata és én naponta emlékeztettük magunkat, milyen szerencsések vagyunk, hogy a szeretet ilyen csodát hozott az életünkbe.

Egy este, miközben Kata és én a kanapén ültünk, és a lányok a nappaliban táncoltak, Kata rám nézett.

– Emlékszel, milyen bizonytalan voltam, amikor először elindultunk az árvaházba?

Bólintottam. – Igen, és most nézd meg őket. Ez volt életünk legjobb döntése.

Kata elmosolyodott, majd hozzám bújt. – A szeretet tényleg utat tör magának.

Ránéztem a lányokra, akik egymás kezét fogva táncoltak, és tudtam, hogy minden áldozat, minden nehézség megérte. A családunk most már teljes volt. És ez mindent jelentett.

2025. január 16. (csütörtök), 17:45