Reméltem, hogy nem jön el a az idő számomra, amikor a facebookon kell segítséget kérnem. Most eljött. Ma délben (pontos idő szerint 12:56-kor) a Kerepesi úton autóztunk befelé Édesapámmal és Testvéremmel. A CEU magasságában a buszsáv elfogyott, ezzel nem volt semmi probléma addig, ameddig a mellettünk levő buszos (vezető ülés magasságában volt a kocsink mellett) nem gondolt egy olyat, hogy hát ő most besorol egy kis gázadással megspékelve. /Egy csuklós volvoról van szó, ami elég hosszú, így Édesapám \(volt kb fél másodperce reagálni\) kénytelen volt padlóféket nyomni, és a kocsit a szembejövők sávjába irányítani, ezzel is csak 3\-4 centivel elkerülve az ütközést\./
Hirdetés
Ha nem reagál elég gyorsan a busz elviszia kocsink jobb oldalát, a szembeni sávba való korrigálás veszélyeiről nem is beszélve.
Hirdetés
Lassan észhez térve a busz mellé gyorsítottunk, majd dudálással és jó néhány szóval (káromkodás nélkül) jeleztünk a sofőrnek, hogy hát elment az esze?! A sofőr egy ,,még megjárod Te!" mosollyal nézett vissza ránk. Amint elhaladtunk a busz mellett ( a Rákosfalva hévmegálló magasságában, ahol már kétsávos az út ) a sofőr kisorolt mögénk, és úgy gondolta, hogy megtol minket.
Hirdetés
Mellettünk épp teherautó volt, nem tudtunk kisorolni, az egyetlen megoldásnak a kigyorsítás tűnt, ami nem volt elég, a busz lendületből jött, így Édesapám inkább befékezett, ezzel meglepve és fékezésre kényszerítve a buszsofőrt. Így ,,menekültünk" meg. Amikor elváltak útjaink, a buszos még megcsillogtatta a középső ujját is nekünk.
Megjegyzem, hogy a mi kocsink egy toyota yaris, nem a legnagyobb autó, és egy busszal szemben esélyünk sem lett volna, ebből fakadóan ez idő alatt testvéremmel halálfélelemmel ültünk hátul.
A bár emailben panaszt tettünk a BKV felé, megköszönnék egy megosztást attól, aki olvassa, szeretném, ha híre menne, hogy ennek a sofőrnek ne legyen több alkalma hasonlót művelni.
A halott anyamedve mellett találta – így lett a 400 kilós grizzly a legjobb barátjaGyerekkora óta vonzották a...
Hirdetés
Mindenegyben blog 2026. július 27. (hétfő), 08:09
Vannak pillanatok, amikor egyetlen kopogás az egész életet kettévágja. Egy nagymama számára ez a pillanat akkor érkezett el, amikor közölték vele, hogy fia és menye egy súlyos autóbalesetben életét vesztette. A tragédia után hét összetört gyermek maradt szülők nélkül. Nem volt ideje azon gondolkodni, képes lesz-e ekkora terhet egyedül elviselni. Egyszerűen magához vette mind a hét unokáját, és megfogadta, hogy soha nem hagyja őket magukra. Tíz éven keresztül dolgozott, küzdött, vigasztalt és igyekezett pótolni mindazt, amit a gyerekek elveszítettek. A házban közben lassan újra felhangzott a nevetés, bár a szülők hiánya minden családi ünnepen érezhető maradt. A gyerekek felnőttek, de egyikük sem felejtette el azt az éjszakát, amely örökre megváltoztatta az életüket. Úgy tűnt, a múlt fájdalmas titkai már soha nem kerülnek elő. Aztán egy átlagosnak induló napon minden megváltozott. A legkisebb unoka egy poros dobozt talált a pincében, amelyet valaki gondosan elrejtett egy régi szekrény mögé. Amit a doboz rejtett, arra egyikük sem volt felkészülve. A pénzkötegek, a hivatalos iratok és a bejelölt útvonalakat ábrázoló térkép egy régóta őrzött terv nyomait mutatták. A régi papírokból egyre világosabban kirajzolódott, hogy a szülők a baleset előtt eltűnésre készültek. Hamarosan egy aktív bankszámla is előkerült, amelyen nemrégiben még pénzmozgás történt. A nagymama ekkor már tudta, hogy választ kell kapniuk arra a kérdésre, amelyet mindannyian féltek kimondani. Amikor három nappal később valaki bekopogott az ajtón, a család legrosszabb sejtése valósággá vált. A találkozás azonban nem a boldog viszontlátásról, hanem elhallgatott igazságokról, elhagyott gyermekekről és elvesztegetett évekről szólt. Ez a történet megmutatja, hogy a családot nemcsak a vérségi kötelék, hanem a kitartás, az áldozatvállalás és a mindennapi jelenlét tartja össze. És arra is választ ad, mit tett a nagymama, amikor végre megtudta, mi történt valójában az unokái szüleivel. Cikk a hozzászólásoknál! ?
