Egy drótdarab változtatta meg a reggelt – amit a halász kihúzott a sárból, mindenkit meglepett
A vihar utáni part.
A szombat reggel mindig ugyanúgy kezdődött. A nap még alig emelkedett a víz fölé, amikor Kovács András már a csizmájában lépkedett a Balaton egyik eldugott partszakaszán. /A tegnap esti vihar után furcsa csend telepedett a tájra\./
Lassan haladt előre a ragacsos agyagban. A csizma minden lépésnél cuppant egyet, és néha úgy érezte, mintha a föld vissza akarná tartani. Szerette ezt az órát, amikor még senki más nem volt a parton. Ilyenkor nem kellett beszélgetni, nem kellett magyarázkodni, miért ül ki egyedül pecázni. Csak a víz volt, a madarak, és az a csend, amelyben az ember gondolatai is lelassulnak. Már éppen kinézett egy laposabb követ, ahová leteheti a botját, amikor valami szokatlan akadt meg a szemén.
A sárból egy vékony drót állt ki.
Első pillantásra semmi különös nem volt benne.
— Na, te meg mihez tartozol? — morogta félhangosan.
Óvatosan meghúzta. A drót megfeszült, de nem mozdult. András kicsit erősebben rántott rajta. A sár körülötte megreccsent, de a tárgy, amihez a drót tartozott, mintha mélyen be lett volna szorulva a földbe. A férfi sóhajtott egyet, letette a botját a fűre, és mindkét kezével ráfogott a vékony fémre. A hideg drót átvágott a kesztyűn, de most már kíváncsi lett.
— Ne szórakozz velem — dünnyögte, miközben megfeszítette a karját.
Rövid rántásokkal kezdte húzni, közben ide-oda mozgatva, ahogy a régi horgonyköteleket szokták kiszabadítani. A sár minden mozdulatnál hangosan cuppant, mintha tiltakozna. Egyszer már majdnem elengedte, mert úgy tűnt, az egész csak egy beakadt vasdarab, de aztán a talaj hirtelen megmozdult. Valami nehéz tárgy lassan megindult felfelé.
András érezte, ahogy a drót megfeszül, majd egy tompa hang kíséretében valami kiszakad a sárból.
Andrásnak hirtelen rossz érzése támadt.
— Ugyan már… csak egy régi vas — mondta halkan, de a hangja nem volt meggyőző.
A tárgy súlya meglepően nagy volt. Óvatosan a víz felé indult vele, mert tudta, hogy csak ott derül ki, mit is húzott ki valójában a földből. A hullámok a csizmájáig csaptak, amikor leguggolt, és a sárba burkolt leletet a vízbe merítette. A hideg tóvíz lassan lemosta a ragacsos réteget, és András a kezével is segített, hogy a forma kirajzolódjon.
A sár egy darabban csúszott le az egyik oldalról.
András hirtelen megállt a mozdulat közepén. A vízből előbukkanó felület nem tűnt sem vasnak, sem kőnek úgy, ahogy elsőre gondolta. Valami egészen más kezdett kirajzolódni alatta… és ettől a férfi gyomra lassan összeszorult.
Ami a sár alatt rejtőzött
András még mindig térdelve maradt a sekély vízben. A Balaton apró hullámai lustán csapódtak a csizmájának, miközben a kezében tartott tárgyról újabb sárdarab csúszott le.
Egy orr.
András egy pillanatra teljesen mozdulatlanná vált. A víz halk csobogása hirtelen sokkal hangosabbnak tűnt. Még egy mozdulattal letörölt egy marék sarat, és most már az ajkak vonala is előbukkant. Szépen faragott, kőből készült ajkak. A férfi ösztönösen hátrébb húzta a kezét, mintha attól tartana, hogy a tárgy élni kezd.
— Ez most komoly? — suttogta magának.
Felemelte a nehéz darabot, hogy jobban lássa. A víz lecsorgott róla, és egy pillanatra a nap is kibújt a felhők mögül. A halvány fényben kirajzolódtak a részletek: göndör hajfürtök, magas homlok, határozott arcél. A kő hidegen csillogott a reggeli fényben.
András lassan kifújta a levegőt.
— Hát te meg honnan kerültél ide?
A kérdés persze nem várt választ. A parton továbbra is teljes csend volt, csak a nádas susogott a szélben. A férfi kiemelte a tárgyat a vízből, és a part szélére tette egy nagyobb kőre. Most már teljesen látszott, hogy mit tart a kezében.
Egy szobor feje.
Nem kicsi dísztárgy volt, hanem egy komoly, életnagyságú kőfej. Az arcvonások finoman voltak kidolgozva, a haj tincsei pedig gondosan faragott fürtökben hullottak a homlokra.
Valami furcsán ismerős volt benne.
— Mintha már láttalak volna valahol… — mondta félhangosan.
A férfi a homlokát ráncolta, próbálta előhívni az emléket. Iskolai folyosó? Könyvborító? Valami régi emlékmű egy parkban? A fej lassan megszáradt a reggeli szélben, és az arcvonások egyre élesebben rajzolódtak ki.
A felismerés nem hirtelen jött, inkább lassan állt össze.
— Nem… az nem lehet — motyogta András.
Mégis egyre biztosabb lett benne. A göndör haj, a hosszúkás arc, az a kissé komoly, távolba néző tekintet. Gyerekkorában látott ilyet tankönyvben. A férfi felállt, megtörölte a kezét a nadrágján, majd még egyszer alaposan megnézte a kőarcot.
— Hát persze… — mondta végül halkan. — Puskin.
Az orosz költő arca nézett vissza rá a Balaton partján, félig még nedvesen a tóból kimosott sártól.
András idegesen felnevetett. Az előbb még attól tartott, hogy valami sötét, bűnügyi dologba botlott. Most pedig ott állt előtte egy kőből faragott költőfej, mintha csak sétára indult volna a tóhoz.
— Na jó… ezt valaki nagyon furcsán intézte — mondta.
Körülnézett a parton, mintha arra számítana, hogy valaki mindjárt előlép a nádasból és megmagyarázza az egészet.
András visszanézett a szoborra. A fej alsó része törött volt, mintha egy nagyobb szoborról vált volna le. Valahonnan biztosan ide került, de hogy hogyan… azt egyelőre nem tudta elképzelni.
A férfi vakarta a tarkóját, majd elővette a telefonját a zsebéből.
— Ezt azért nem ártana megmutatni valakinek… — morogta.
Már éppen fényképezni akarta a furcsa leletet, amikor a telefon rezgett a kezében. A kijelzőn egy ismeretlen szám villogott.
András egy pillanatig habozott, majd felvette.
— Tessék?
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csend volt. Aztán egy idegen hang szólalt meg.
— Jó napot… mondja csak, maga most a Balaton északi partján van?
A szobor története
András egy pillanatig nem válaszolt. A telefon hidegen simult a füléhez, miközben ösztönösen a szoborfejre nézett, amely ott feküdt a part kövén. A reggeli nap most már magasabban állt, a fény élesen rajzolta ki a kőből faragott hajfürtöket és az arc komoly vonásait.
— Igen… itt vagyok — mondta végül lassan. — Ki beszél?
A vonal túlsó végén egy férfi köhintett.
— A nevem Tóth László. A balatonfüredi önkormányzattól telefonálok. Lehet, hogy furcsán hangzik, de… talált esetleg valami szobordarabot a parton?
András halkan felnevetett, inkább a meglepetéstől, mint a jókedvtől.
— Hát… ha arra gondol, hogy egy kőfej néz velem farkasszemet a kövön, akkor igen.
A másik oldalon megkönnyebbült sóhaj hallatszott.
— Akkor megvan.
— Megvan? — kérdezett vissza András. — Mi van meg?
— Tegnap este a vihar kidöntött egy régi szobrot a Tagore sétány közelében. Egy kis irodalmi emlékhelyen állt. Valószínűleg a szél vagy a hullámok letörték a fejét, és a víz elsodorta. Egész reggel keressük.
András lassan a homlokához nyúlt.
— Szóval nem én találtam valami különös dolgot… csak a tó adta vissza.
— Pontosan — mondta a férfi. — Nagyon örülnénk, ha meg tudná mondani, hol van.
András elmagyarázta a helyet. Nem sokkal később egy kis fehér furgon gördült le a földúton a partra. Két férfi szállt ki belőle, egyikük egy ládát hozott, a másik pedig vastag kesztyűt húzott.
— Maga hívott minket? — kérdezte az idősebb, miközben odalépett.
— Én — bólintott András.
A férfi közelebb ment a kőfejhez, majd elmosolyodott.
— Igen, ez az. A Puskin-szobor.
Óvatosan megemelte, mintha valami törékeny tárgy lenne.
— Régi darab — mondta. — Egy helyi művész készítette még a kilencvenes években. A parkban állt évekig. A tegnapi vihar viszont mindent felforgatott.
András a víz felé nézett, ahol a hullámok már szinte teljesen kisimultak.
— Azt hittem, valami egészen másba botlottam — mondta.
A férfi nevetett.
— Elhiszem. A sár alól előbukkanó arcok tudnak ijesztőek lenni.
A másik munkás közben kibélelt ládába helyezte a kőfejet.
— Szerencse, hogy maga megtalálta — tette hozzá. — Ha még egy napot a vízben marad, könnyen megsérülhetett volna.
András nézte, ahogy a ládát óvatosan beteszik a furgon hátuljába. A hely, ahol a szoborfej feküdt, most üres volt, csak néhány sárfolt maradt utána a kövön.
— Vissza fog kerülni a helyére? — kérdezte.
— Persze — bólintott az idősebb férfi. — A restaurátor megjavítja, aztán új talapzatot kap. Talán még erősebbet, mint az előző.
András elmosolyodott.
— Akkor jó helyre került.
A férfi kezet nyújtott.
— Köszönjük a segítséget.
A furgon néhány perc múlva már eltűnt az úton. A part ismét csendes lett, mintha az egész csak egy rövid epizód lett volna a reggelben.
András visszatette a horgászbotját a kövek közé, majd leült a megszokott helyére. A nap már melegen sütött, a víz felszíne pedig aranyszínben csillogott.
Néhány percig csak nézte a tavat.
Aztán elmosolyodott, és végre bedobta a horgot.
A Balaton pedig úgy hullámzott tovább előtte, mintha semmi különös nem történt volna azon a szombat reggelen.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. március 15. (vasárnap), 10:16
