Egy férfi furcsa lényt hozott haza a Mátrai erdőből – egy év múlva pedig sokkolta, mivé vált...
Egy férfi furcsa lényt hozott haza az erdőből – egy év múlva pedig sokkolta, mivé vált...
A „Mátrai Vadmentő Központ” nem egyszerűen egy épület volt ketrecekkel és röpdékkel. /Ez egy szívként lüktető hely volt, amelyet átjárt az élet hangja – a frissen kikelt sólyomfiókák halk csipogása, a gólyacsőrök ideges kopogása, egy műtéten átesett vadmacska megnyugtató dorombolása, vagy épp a dolgozók halkan suttogó, összpontosított beszélgetései\./
A levegő tele volt ismerős, de különleges illatokkal – friss széna, fenyőágak, fertőtlenítő, és az a finom, pézsmás illat, amit csak az erdő lakói tudnak maguk után hagyni. Minden nap tartogatott valami meglepetést: apró győzelmeket, fájdalmas veszteségeket, de mindig ott volt a csapat végtelen elkötelezettsége, hogy megóvják a térség vadvilágát. De még ebben a különleges helyben is, ahol a szokatlan már-már hétköznapi volt, egy délutáni esemény mindent felülírt.
A "tettes" egy ismerős alak volt – Bodri, a környék egyik háznál élő, nem túl fajtatiszta, ám igen szerethető kutyája, aki gyakran megjelent a központ kapujában. Hol egy maradék falat reményében, hol csak a kíváncsiságtól hajtva. De ez a nap más volt.
Bodri nem ugrándozott, nem csaholt, nem nyüszített. Lassan közeledett, szinte ünnepélyes méltósággal. Fejét lehajtva hozott valamit a szájában – valamit, amit olyan óvatossággal cipelt, amilyet még sosem láttak tőle.
Kriszta, az egyik legtapasztaltabb önkéntes épp pár elárvult sünit etetett, amikor meglátta a kutyát. – Bodri? Mi van, fiú? – kérdezte halkan, és óvatosan közelítette meg. A kutya ránézett, szemében büszkeség és könyörgés különös keveréke tükröződött, aztán finoman letette a poros földre... valamit. Egy apró, sötét, alig mozgó valamit.
Kriszta leguggolt. Előtte egy élőlény feküdt, nem nagyobb egy nagyobb dióhéjnál. Bőre rózsaszín volt, átlátszóan vékonyka, rajta alig észrevehető fekete pehelyszőrök. A szemei csukva, teste reszketett – talán a hidegtől, talán a sokktól. Lélegzése alig észlelhető volt. Olyan törékenynek tűnt, hogy az ember ösztönösen védeni akarta.
– Te jó ég... mi vagy te? – suttogta Kriszta, és tenyerébe vette. Érezte a kis test melegét és szívének apró dobbanásait. Azonnal rádión hívta az állomás főállatorvosát, dr. Nagy Viktort.
Amíg a doktor megérkezett, többen is Kriszta köré gyűltek. Nézegették az apróságot, de senki sem tudta megmondani, miféle állat lehet.
– Se egér, se béka, hanem valami teljesen más... – és ezzel el is nyerte becenevét: „A kis ismeretlen szőrmók”.
Dr. Nagy Viktor gyorsan megérkezett, és átvette a kis lény ellátását. A vizsgálat alapján nőstény volt, nem lehetett több három-négy naposnál. Néhány apró horzsolás volt a hátán – valószínűleg Bodri fogaitól –, de a kutya fantasztikus munkát végzett, ahhoz képest, hogy a szájában cipelte.
– A testhőmérséklete alacsony – mondta Viktor, miközben szemöldökét ráncolta. – Most a legfontosabb, hogy felmelegítsük és stabilizáljuk. Bármi is legyen, nem sok esélye van, ha nem lépünk gyorsan.
Egy kisméretű inkubátorba helyezték, ahol szabályozott hőmérséklet és páratartalom mellett próbálták életben tartani. Kriszta kapilláris etetővel próbálta megetetni, egy speciális, újszülött emlősöknek való tejpótlóval.
Mivel senki nem tudta megmondani, milyen állatról van szó, és az állapota kritikus volt, a csapat úgy döntött: bevetik a közösségi média erejét.
„Barátaink! Sürgősen segítségre van szükségünk! Felismeri valaki ezt a picit? Minden információ életmentő lehet!”
És az internet… felrobbant.
A posztot perceken belül százak osztották meg, kommentek százai kezdtek záporozni.
– Szegényke! Remélem, túléli! Úgy néz ki, mint egy szfinx cica, csak kicsit bolyhosabb! – Dehogy, nézzétek a füleit! Ez egy mókusbébi, talán valami ritka fekete változat! – Én vidrakölyköt mondok, csak hát… víz nélkül találták.
– 100%, hogy nyuszi! Nekünk is vannak ilyenek a tanyán. – Ti komolyan? Ez egy mini-Godzila! – Én csecsemő csupakabrára szavazok! – Ez jel! Az idegenek köztünk vannak, és itt hagyták a gyerekeiket!
Amíg az internet önjelölt szakértői vadabbnál vadabb elméletekkel álltak elő, a „Mátrai Vadmentő” munkatársai nem tétlenkedtek. Dr. Nagy Viktor és a biológusok könyveket bújtak, adatbázisokat böngésztek. A megoldást az jelentette, ami a legfurcsábbá tette a kis lényt: a fejletlensége.
A csupasz bőr és a csukott szemek az úgynevezett altriciális fajokra jellemzők – azokra, akik teljesen fejletlenül születnek és hosszú ideig az anyjuk gondoskodására szorulnak.
Késő este, több órás kutatás után, Viktor talált néhány fotót különböző házinyúlfajták újszülötteiről. A hasonlóság megdöbbentő volt.
– Megvan! – kiáltotta fel. – Ez egy házinyúl kölyke!
A felfedezést vegyes érzések fogadták. Jó volt tudni, mivel van dolguk, így megfelelően tudtak gondoskodni róla. De új kérdés merült fel: hogyan került egy alig pár napos królcsike az erdő szélére, ahol egy kutya találta meg?
Másnap a központ újabb posztot tett közzé: „Rejtély megoldva! Hálásak vagyunk mindenkinek, aki segített! A kis fekete jövevény, akit Bodri hozott be, egy házinyúl bébi. Fontos különbség: a vadnyulak bundásan és nyitott szemmel jönnek világra, a házinyulak csupaszon és vakon. Mellékelünk fotót egy vadnyúlról összehasonlításképp.”
A poszt így folytatódott: „De a kérdés nyitva marad – honnan került oda? A környéken nincs regisztrált nyúltelep, a szomszédos házakban sem tartanak nyulakat.
A „kis ismeretlen szőrmók” időközben nevet is kapott: Fekete, vagy ahogy Kriszta nevezte: "Fekécske". A napjai küzdelmekkel teltek. Kriszta és a többiek kétóránként etették, mérlegelték, tisztogatták. A kis nyuszi lassan erősödni kezdett. Bundája besűrűsödött, fekete szőre selymesen csillogott.
Az egész országot megindította a kis nyuszi története. Emberek ezrei követik a központ Facebook-oldalát, Fekécske pedig valódi kis hírességgé vált. A „Mátrai Vadmentő Központ” számára pedig ez újabb bizonyíték volt arra, hogy minden élőlény számít – legyen az ritka, ismeretlen, vagy csak egy házinyúl, aki egy hős kutyának köszönheti az életét.
A történet azonban itt még nem ér véget...
Egy évvel később – amikor Fekécske visszatért az erdőbe…
Eltelt tizenkét hónap. A „Mátrai Vadmentő Központ” életét továbbra is meghatározták a mentések, az új jövevények, az elbúcsúzások – és az apró csodák. De egyvalaki különleges helyet foglalt el mindenki szívében: Fekécske.
A kis nyúl időközben felnőtt.
De tudta, hogy eljön a nap, amikor el kell engedni.
A központ célja sosem az volt, hogy állatokat „megtartson” – hanem hogy felkészítse őket az életre a természetben. Fekécske mostanra készen állt. A nyúlmenhelyi szakértők is megerősítették: remek erőben van, ösztönei kiválóan működnek, s bár házinyúl volt az eredete szerint, annyi időt töltött a központ természetközeli részében, hogy „félig vad” viselkedést vett fel.
Az elengedés napján Kriszta alig aludt. Hajnalban beült a központ kis terepjárójába, Fekécskét egy légáteresztő szállítódobozban vitte. Mellette ült Viktor doktor, aki csendesen figyelte Kriszta arcát.
– Biztos vagy benne? – kérdezte halkan.
Kriszta bólintott.
– Igen. Ő készen áll. Én… én talán kevésbé, de ő biztosan.
A Mátra egyik eldugott, védett területére értek – egy olyan részre, ahol a vadászat tiltott, az élőhely gazdag, és ahová már korábban is engedtek vissza gyógyult állatokat. Letették a szállítódobozt egy fás, bokros rész mellett. Kriszta kinyitotta az ajtócskát, és várt.
Fekécske nem rohant ki rögtön. Először csak a bajsza remegett, majd kidugta a fejét. Aztán egy hirtelen mozdulattal kiugrott, megállt, és visszanézett. Pár hosszú másodpercig nézték egymást – az ember és az állat –, majd Fekécske eltűnt a bokrok között.
Kriszta szemébe könnyek gyűltek.
– Menj, kis barátom. Legyél boldog.
Egy év telt el.
Kriszta már nem számított rá, hogy újra látja. De az élet – és az erdő – tele van meglepetésekkel.
Egy esős, nyári délután, amikor éppen a rókakölykök kifutóját tisztította, egy ismerős csapásra lett figyelmes a fák között. Először csak egy nesz, egy mozdulat. Aztán egy árny, ami mozgott a fűben. Kriszta lelassított. Aztán megmerevedett.
Egy hatalmas fekete nyúl állt előtte. Méltóságteljesen, szinte királyian. És mögötte… három apró, bolyhos fekete nyuszifióka.
Kriszta szíve kihagyott egy ütemet.
– Fekécske…?
A nyúl nem mozdult. Csak nézett. Aztán lassan megfordult, és a kicsik követték. Eltűntek az erdő sűrűjében.
Kriszta letérdelt, a kezei a földre estek, és nevetve-sírva csak ennyit suttogott:
– Visszajöttél… és nem is egyedül.
És ekkor értette meg igazán, mit jelentett az az év, amit együtt töltöttek. Nemcsak életet mentettek – egy egész új történetet indítottak el.
Vége
2025. április 23. (szerda), 13:51
