Egy férfi törött telefont talált az út szélén – amikor behelyezte a SIM-kártyát a saját készülékébe és felhívta a "Lányom" név alatt elmentett számot, a szíve majdnem megállt.
/Sokan mondják, hogy a kíváncsiság bajba sodorja az embert, de az én esetemben épp ellenkezőleg történt\./
Az a reggel pont olyan volt, mint a többi. A hűvös őszi szél csípte az arcomat, miközben kiléptem a házból. Édesanyám, Katalin, már a konyhában sürgölődött, készítette a reggelit, ahogyan minden reggel. Együtt ettünk, mindig. Egy kis szertartás volt ez kettőnknek, amely stabilitást adott a világunkban.
Ha most azt kérdeznéd, miért él egy harmincéves férfi még mindig az édesanyjával, a válasz egyszerű: soha nem ismertem az apámat. Elhagyta anyámat, amint megtudta, hogy gyermeket vár. Így ketten maradtunk, és én elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy magányos legyen.
A magánéletemről? Nos, nem vagyok egy társasági ember, sosem voltam az.
Aznap reggel a pékségbe sétáltam, hogy friss kiflit vegyek, ahogyan mindig. A gondolataimba merülve alig vettem észre, hogy a cipőm valami keménybe rúgott a járda szélén.
Egy telefon hevert ott, darabokra törve, a képernyője pókhálószerűen repedt. Felvettem, forgattam a kezemben. Az egyik oldala horpadt volt, a hátlap félig levált – mintha áthajtott volna rajta egy autó. Egy régebbi típusú készülék volt, nem túl értékes.
Miközben a pékség felé tartottam, nem tudtam kiverni a fejemből a telefont. Miért hevert ott az út szélén? Vajon kié lehetett? És miért nézett ki úgy, mintha valaki sietve hagyta volna hátra?
Amikor hazaértem, teljesen megfeledkeztem róla. Csak miután megreggeliztünk anyámmal, ugrott be újra. Elővettem, és kíváncsiságból kivettem belőle a SIM-kártyát, majd a saját tartalék telefonomba helyeztem.
Amint bekapcsoltam, egy névjegyzék bukkant fel a képernyőn. A legtöbb név kórházak, iskolák és segélyszolgálatok voltak. Egyetlen név volt a kedvencek között elmentve: "Lányom".
Megmagyarázhatatlan szorongás fogott el. Kié lehetett ez a telefon? És miért tűnt úgy, hogy a tulajdonosának egyetlen igazán fontos kapcsolata ez az egy személy volt?
Egy pillanatnyi habozás után tárcsáztam. A telefon kétszer kicsöngött.
Aztán egy kislány izgatott hangja szólalt meg a vonal másik végén:
A levegő bennem rekedt.
A szívem hevesen vert.
Éreztem, ahogy a torkom összeszorul.
Körmöm a telefonom oldalát karcolta.
Felálltam.
Egy pillanatig sem haboztam.
Anyám felkapta a kabátját.
Egy taxit fogtunk, és alig negyedóra múlva már a lepusztult lakótelepen voltunk. Az épület elhagyatott és nyomasztó volt, a folyosón villogó lámpák és bedugult postaládák sorakoztak.
Megálltam az ajtó előtt, és bekopogtam.
Egy halk, bizonytalan hang szólt bentről:
Az ajtó lassan kinyílt. Egy apró, törékeny kislány nézett fel rám a kerekesszékéből.
A torkom elszorult. Tudtam, hogy ez az út messzebbre vezet, mint amire fel voltam készülve.
De már nem volt visszaút.
A kis Júlia szemében remény csillant, de a félelem sem múlt el teljesen. Anyám letérdelt mellé, gyengéden megsimogatta a karját.
– "Ne aggódj, kicsim. Minden rendben lesz." – mondta nyugtatóan.
Én mély levegőt vettem, próbáltam megőrizni a nyugalmamat.
– "Júlia, mondtad, hogy anyukád bevásárolni ment. Tudod, hova szokott járni?"
A kislány bólintott.
– "A Parkova utcai boltokba. Mindig ugyanoda.
A szívem hevesen vert. Ha tegnap óta nem tért vissza, valami nagyon nem stimmelt.
– "Van itt valaki a házban, aki segített volna neked? Szomszédok, ismerősök?"
Júlia szomorúan megrázta a fejét.
– "Nem. Anyukám mindig azt mondta, hogy az emberek itt maguknak valók. Senki sem törődik senkivel."
Anyám összenézett velem. Az idő sürgetett.
– "Júlia, szeretnéd, ha átmennél hozzánk egy kicsit? Anyám készíthetne neked egy finom levest, és közben megkeressük anyukádat."
A kislány habozott, de végül bólintott.
– "Jó lenne. Nagyon éhes vagyok."
Felvettük a kabátját, és óvatosan áttoltuk a kerekesszékét a lakásból. A folyosón néhány kíváncsi szem végignézte a jelenetet, de senki sem szólt egy szót sem.
Amikor hazaértünk, anyám azonnal nekilátott, hogy enni adjon Júliának. Közben elővettem a telefonomat, és rákerestem a helyi hírekre. Ha valami történt a Parkova utcán, azt meg kellett találnom.
És ott volt.
Egy tegnapi hír: "Nőt ütöttek el a Parkova utcán – ismeretlen sérült a kórházban!"
A gyomrom összeszorult. Azonnal tárcsáztam a kórházat.
– "Jó napot kívánok, egy tegnap balesetet szenvedett nőről szeretnék érdeklődni, akit a Parkova utcáról hoztak be."
A vonal másik végén a nővér kis hallgatás után válaszolt:
– "Igen, a beteg jelenleg stabil állapotban van, de eszméletlen volt, és nem találtunk azonosító okmányokat nála. Ön hozzátartozója?"
– "Lehetséges. Egy kisgyermekkel vagyok, aki az anyját keresi. Meg tudná mondani, hogy a betegnek hosszú, barna haja van?"
A nővér megint habozott, aztán halkan azt mondta:
– "Igen, de csak személyesen tudjuk megerősíteni az azonosítást."
Nem volt kérdés, mit kell tennünk.
Miután biztosítottuk Júliát arról, hogy nem hagyjuk magára, a szomszédunk, Marika néni vállalta, hogy vigyáz rá. Anyámmal azonnal elindultunk a kórházba.
Az osztályon egy nővér vezetett be minket a kórterembe. Amikor beléptem, a szívem összeszorult.
Az ágyon egy nő feküdt, arcán zúzódások, csuklóján kötés. Bár elgyötört volt, rögtön felismerhető volt.
Júlia anyukája, Viktória.
Anyám elnémult mellettem.
A nővér odasétált az ágyhoz, finoman megérintette Viktória vállát.
– "Hölgyem, látogatója érkezett."
A nő lassan kinyitotta a szemét. Zavartan pislogott, majd a tekintete találkozott az enyémmel.
– "Kicsoda...?" – suttogta.
Előreléptem.
– "A nevem Márk. A lányod, Júlia engem hívott, amikor nem tértél haza."
A nő ajka remegett, a szeme könnybe lábadt.
– "Júlia... Jól van?!"
Bólintottam.
– "Igen. Biztonságban van nálunk. De nagyon aggódik érted."
A könnyei kicsordultak.
– "Azt hittem... azt hittem, egyedül marad."
Leültem az ágya mellé.
– "Nem. Nem hagytuk magára. De Viktória... mi történt?"
A nő lehunyta a szemét egy pillanatra, majd elcsukló hangon mesélni kezdett.
– "Júlia beteg. Egy drága műtétre van szüksége, amit sosem engedhettem meg magamnak. Tegnap elmentem egy jótékonysági szervezethez, hogy megpróbáljak segítséget kérni. Visszafelé a zebránál egy autó elütött. Nem emlékszem semmire, csak hogy fájdalom volt, aztán sötétség."
A szavaiba beleborzongtam.
– "És nincs senkid, aki segítene?"
Viktória elmosolyodott, de szomorúan.
– "Senki. Júlia apja bántalmazó volt, elmenekültünk előle. A családom soha nem támogatta, hogy gyereket vállaljak. Egyedül próbáltam boldogulni."
Összeszorítottam az öklömet.
– "Nem kell többé egyedül csinálnod."
Felkapta a fejét.
– "Mit mondtál?"
Felálltam.
– "A lányodnak szüksége van rád. És én segíteni fogok."
A következő hónapokban minden erőmet arra fordítottam, hogy segítsek Viktóriának és Júliának. Adományokat gyűjtöttünk, és egy alapítvány támogatásával Júlia végre megkaphatta a műtétet, amire szüksége volt.
Amikor először próbált járni, minden szem könnyes lett a szobában. Viktória az ölembe sírt, miközben néztük, ahogy a kislány óvatos lépésekkel halad előre.
A hónapok múltával Viktóriával is egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Júlia boldogsága összehozott minket.
Egy nap, amikor hármasban ülve nevettünk valamin az udvaron, anyám rám mosolygott.
– "Azt hiszem, végre megtaláltad a családodat, Márk."
És igaza volt.
Egész életemben azt hittem, hogy egyedül fogok élni, de aznap, amikor megtaláltam azt a törött telefont az út szélén, a sors másképp döntött.
A család, amit sosem vártam – mégis megkaptam. És sosem cseréltem volna el semmire.
2025. február 04. (kedd), 16:26