Egy hajléktalan előtt tiszteleg Budapest

Körülbelül 2 évvel ezelőtt egy késő őszi napon sétáltam épp hazafelé, mikor egy enyhén lecsúszott pasas, nagy pakkal a hátán megszólított, egy utcát keresett. /Volt valami furcsa keserűség a hangjában, mint kiderült néhány hónapja elvesztette a munkáját, utcára került és feljött pestre szerencsét próbálni, hátha csurran\-cseppen neki valami\./

Beszélgettünk még néhány sort, útba igazítottam, majd elköszöntünk.
Egy hét múlva a megszokott útvonalamon észrevettem őt egy padon ülve, magába roskadva, kiderült nem kapott munkát, és kezdi feladni. Megsajnáltam, adtam neki 500 forintot és tovább álltam. Innentől kezdve az a pad lett az otthona, ha esett, ha fújt, ha tél volt, ha nyár, ott volt a padnál és csak nagyon ritkán ment el onnét.

A nagy hidegeket úgy húzta ki, hogy pár méterre a helyétől volt egy irodaház, melynek oldalában egy nagy teljesítményű ventilátor kellemes meleget fújt ki 0-24-be az utcára. Azért nem ment hajléktalan szállóba, mert egyszer aludt ilyen helyen, és mire felébredt ellopták mindenét, ezért inkább maradt az utca. Kemény dolog az utcán élni, néha láttam nagy fekete foltokat az arcán, és mikor kérdeztem, hogy mit történt vele, csak annyit válaszolt, hogy szóra sem érdemes.

Jól rendezett, rendszerető ember volt, reggel mindig beágyazott, lefedte a padját egy bordó takaróval és sosem hagyott kuplerájt maga után. Az esetek 90%-ban olvasni láttam, akár nappal volt akár éjjel, az utcalámpa gyenge fényénél bújta a talált könyveket, jó hatással volt rá, érződött a fogalmazásán és a szókincsén, szeméből pedig értelem sugárzott.

Az idők során az utcakép meghatározó részévé vált, az emberek megszokták és elfogadták őt, gyakran láttam, hogy letesznek mellé friss pékárut, kisebb csomagokat, egy-egy üveg bort, ételhordóban különféle kajákat, vagy némi aprót. De, hogy továbbmenjek, tavaly karácsonykor kapott valakitől egy télikabátot, és még ugyanazon a télen mástól pedig egy egész jó kis bakancsot, és egy téli sapkát. Gyakran láttam, hogy az emberek megállnak és beszélgetnek vele, néha egész csinos 20-as – 30-as nőkkel diskurált önfeledten.

Volt egy seprűje, és ha épp nem olvasott, ráérősen sepregette a környék járdáit, el tudom képzelni, hogy ezért kapott némi aprót az irodaházból vagy a környékbeli boltok tulajdonosaitól.
Néhány hete arra lettem figyelmes, hogy egyre többet fekszik a padján, nem nagyon megy sehova, ült és feküdt, már olvasni sem olvasott, levert volt és rosszkedvű. Láttam már párszor betegen a 2 év során, de mindig felépült, gondoltam is, hogy majd dobok neki valami C-vitamint ha arra járok. Előző héten eltűnt.

Már vagy 5 napja nem láttam, el sem tudtam képzelni mi lehet vele. Pont mikor már kezdtem aggódni, egy cetlire lettem figyelmes, melyet a padjának a háttámlájára ragasztott fel valaki: „Ábrahám Sándor elhunyt 2014 November 21.-én a Szt. János Korház Belgyógyászati Osztályán. Isten nyugosztalja!”
Ami ez után történt hihetetlen számomra. Elkezdtek szaporodni a mécsesek a padon ahol élt, nappal és éjszaka, mindig égett néhány. 6 nap telt el, és több mint 40 mécsest, és néhány szál virágot helyeztek már el.

A padhoz érve a járókelők megállnak, elhallgatnak majd egy kis idő elteltével némán tovább állnak. Tegnap láttam egy nénit, aki ott állt, és a könnyeivel küszködött.
Fura és szokatlan ez az egész nekem. Ebben a rohanó világban elmegyünk egymás mellett, átlépünk a másikon, nem segítünk, inkább eltakarjuk a szemünket, mint ha mi sem történt volna, önzőek vagyunk és közönyösségbe burkolózunk. Erre itt van ez az Ábrahám Sándor nevű fickó, és a története, ami megérintette az embereket, és segítették őt mindenki a maga módján, és még halála után sem felejtik el, hanem csenddel és tisztelettel adóznak az emlékére.

Pedig „csak” egy koldusról beszélünk a Rózsadomb aljában. Meg vagyok hatva, és jó látni ezt az egészet.
Ezt a történetet ennek a jó embernek a tiszteletére írom, és hogy maradjon Róla valami kis emlék az utókor számára.

Jó utat Sándor!