Egy hónappal a nyugdíjazásom előtt rúgtak ki... csak mert egy szülő látott a motorostalálkozón.

Egy hónappal a nyugdíjazásom előtt rúgtak ki... csak mert egy szülő látott a motorostalálkozón.

Úgy csapott le, mint derült égből a villám. ?️ Egyetlen hónap volt hátra! Negyvenkét év vezetés után. /Negyvenkét év a sárga iskolabusz kormánya mögött – ami már rég nem csak jármű volt számomra, hanem egy második otthon\./

Soha egyetlen baleset, soha egyetlen késés. Mindig ott voltam, még a hajnal első fényei előtt. ?

Ismertem minden gyereket név szerint, tudtam, kinek van szüksége egy bátorító szóra reggel, kinek nehéz az otthoni helyzet, és kinek elég egy csendes biccentés a nap végén. Négy évtizeden keresztül én voltam az első mosoly, amit a gyerekek reggel láttak, és az utolsó „viszlát”, mielőtt hazaindultak. Őrzőjük voltam, barátjuk, gyermekkoruk csendes részese.

Mindez azonban semmit sem számított abban a pillanatban, amikor Westfalyné – a környék gőgös, pletykás erkölcscsőszének megtestesülése – meglátott a „Villámlás Útja” nevű motorostalálkozón. És nem csak hogy meglátott, de le is fotózott. ?

Én ott álltam bőr motoros mellényemben, a hűséges „Triumph” motorom mellett, amelyet már évtizedek óta vezettem, és amely sosem hagyott cserben. Másnap már bent volt az igazgatónál – Hargitai igazgató úrnál, aki régen még a barátom volt –, kezében petícióval, tizennyolc aláírással. A szülők azt követelték, hogy a „veszélyes motoros elem” azonnal el legyen távolítva a gyerekeik közeléből. Veszélyes?! Én?!

„Adminisztratív szabadság a vizsgálat idejére,” így nevezték. De én, Hargitai, és bárki, aki nem az ujját szopja, pontosan tudtuk, mit jelent ez: ítélet. ? Szégyenteljes vég a pályafutásomra, amelynek végén díszceremóniát ígértek. És mindezt miért? Mert éltem az életem. Mert a saját szabadidőmben motort vezetek!

Ott ültem Hargitai irodájában azon a hétfő reggelen, kezeim a szék karfáján, amelyeken ezerszer fűztem cipőt, igazítottam sapkát, tartottam volánt viharban.

Most ökölbe szorultak. Ő még csak rám sem mert nézni – az az ember, akinek gyerekeit én szállítottam biztonságban évekig.

– „Ricsi – kezdte halkan, feszengve –, néhány szülő komolyan aggódik a motoros... kapcsolataid miatt.”

– „Klub – javítottam ki őt, miközben bennem forrt az igazságtalanság. – Motoros klub, János. Harminc éve vagyok a tagja. Ugyanaz a klub, amelyik tavaly nyáron negyvenezer dollárt gyűjtött a gyermekklinikának. Ugyanaz, amelyik elkísérte a kis Katica Virág temetési menetét, amikor leukémiában elhunyt. Őt én szállítottam minden nap, amíg csak tudtam…”

Megremegett az arca a szavaimtól, de mégis folytatta:

– „Westfalyné megmutatta a képeket a tanácsnak. A mellényed… voltak rajta jelzések. Félelmet keltőek.”

Majdnem elnevettem magam. A mellényem amerikai zászlóval, a „Hadifogoly/Hiányzó katona” emlékejellel – a bátyám emlékére, aki sosem tért vissza Vietnámból –, és a „Rolling Thunder” logóval, amely a veteránokat támogatja. Ez volt félelmetes?

– „Tehát… ennyi? Egy hónappal a nyugdíjazásom előtt kirúgsz, mert néhány szülő most tudta meg, hogy van motorom?”

– „Ricsi, kérlek, értsd meg, ez a gyerekek biztonságáról szól…”

– „Ne merd!” – emeltem fel a kezem. – „Ne beszélj nekem a gyerekek biztonságáról! Én voltam az, aki három éven át kézen fogva vitte a kis Nórát a járdáról a buszig, miután balesetet szenvedett. Én végeztem újraélesztést Gáborka Kelemenen, amikor asztmarohamot kapott. Én vittem haza minden egyes gyereket, hóviharban, jégen, fagyban – akkor is, amikor már nem éreztem az ujjaimat a volánon!”

A hangom akkor tört meg. Olyan régóta nem tört meg, talán azóta, hogy öt éve eltemettem Margitot, a feleségemet.

– „És most veszélyt jelentek? Most fenyegetés vagyok?” – Felálltam, térdeim tiltakoztak.

– „Tudod mit, János? Mondd meg azoknak a szülőknek, akik aláírták azt a petíciót, hogy ez a motoros ugyanaz az ember volt negyvenkét évig. Csak most ők döntöttek úgy, hogy félni fognak valakitől, akit sosem ismertek meg.”

Felemelt fejjel hagytam el az irodát, de belül valami összetört. Valami mély bizalom az iránt a közösség iránt, amelyről azt hittem, hogy a része vagyok.

Aznap este a ház nem nyújtott túl sok vigaszt. Az a kis ház, ahol Margittal együtt annyi estét töltöttünk, most különösen üresnek tűnt. Már öt éve elment, de a csend még mindig váratlanul tudott rám zuhanni. Lesétáltam a garázsba, ahol az én 2003-as Harley Road King-em várt. A mélykék fényezés fénylett a neonlámpa alatt, mint mindig.

– „Most már csak te és én maradtunk, öreg barátom,” – mormoltam, végigsimítva a kormányon.

Ezt a motort akkor vettem, amikor Margit rákdiagnózist kapott. A motorozás volt az egyetlen dolog, ami elég csendet hozott a fejemben, hogy átvészeljem a fájdalmat. Egyedül ott engedhettem meg magamnak, hogy sírjak, anélkül, hogy úgy érezzem, ráterhelem a bánatomat. A szél elvitte a könnyeket – ha csak egy időre is.

Leültem a hideg betonpadlóra a Harley mellett, a hátamat a munkapadnak vetve, és hagytam, hogy az emlékek rám zuhanjanak.

Eszembe jutott Tomika Vadász, az a sovány kisfiú, aki dadogott. 1986-ban kezdett el az én buszomra járni. Minden reggel pár másodperccel tovább időzött a motorom mellett, mint a többiek.

– „Egyszer... e-egyszer... ráülhetek?” – kérdezte.

Egy pénteki délután meg is történt. Anyukája késett, én meg felültettem a motorra. Az arca úgy ragyogott, mint karácsony reggelén. A kis kezeivel szorította a kormányt, mintha szent tárgyat tartana.

Tomika felnőtt, tengerészgyalogos lett.

Mikor harmadszor tért haza Afganisztánból, a tekintete üres volt, a kezei remegtek. Egy nap véletlenül összefutottunk az élelmiszerboltban. Alig ismertem rá.

– „Még mindig motorozik, Ricsi bácsi?” – kérdezte. Már nem dadogott, de valami rosszabb volt benne – egyfajta üresség.

– „Minden vasárnap – ha nem esik,” – válaszoltam.

Vasárnap hajnalban ott várt a házam előtt. Alatta egy régi Sportster. Órákig mentünk a hegyek felé, szótlanul. Csak motoroztunk. Mikor megálltunk kávézni, észrevettem: a kezei nem remegtek.

Két évig jött velem minden héten. Néha beszéltünk, néha nem. Egyszer elmondta:

– „Amikor vezetek... mintha a szél elvinné az összes sötétséget. Mintha végre emlékezhetnék arra, hogy még élek.”

Tomika ma már férj, apa. Még mindig motorozik. Még mindig „Ricsi bácsinak” hív.

És nem ő volt az egyetlen.

Sári Jankó, aki elvesztette a férjét, az ő motorját kezdte vezetni, hogy közel érezze magát hozzá. Dávid Papp, a szerelő, aki húsz éve józan, és állítja, hogy a motorozás mentette meg az életét, mikor az alkohol majdnem elvette. A klub testvéreim, többségük Vietnámot megjárt veterán – emberek, akik két keréken találták meg azt a békét, amit négyen sosem tudtak.

Mi nem vagyunk bűnözők. Mi könyvelők vagyunk, vízvezeték-szerelők, nyugdíjas rendőrök és tanárok. Olyan emberek, akik megtanulták: néha az egyetlen módja, hogy megőrizzük a józan eszünket ebben az összetört világban, az, ha érezzük az arcunkon a szelet és a motor morajlását a mellkasunkban.

De ezt nem értik meg olyanok, mint Westfalyné. Ők csak a bőrmellényt látják – és rögtön a bűnözést képzelik mögé.

Másnap reggel megcsörrent a telefonom. Cintia Pál, az ikrek anyukája, akiket hat évig szállítottam.

– „Ricsi, ez abszurd! – mondta rögtön.

– Jákob és Jancsi teljesen kiborultak. A helyettes sofőr nem akart játszani velük reggel.”

A fiúk és én kitaláltunk egy játékot: ha amerikai autót láttak, egyet dudáltam, ha külföldit – kettőt. Semmiség, de a miénk volt.

– „Sajnálom – mondtam –, nem tudom, mit mondjak.”

– „Mi történt pontosan? Mindenki beszél róla, de senki nem tudja az igazat.”

Elmeséltem Westfalynéról, a képekről, a petícióról. Cintia reakciója színes és szókimondó volt.

– „Ez a legnagyobb baromság, amit valaha hallottam! A gyerekeimet óvodás koruk óta te viszed! Mi köze ennek a motorodhoz?!”

Délutánig folyamatosan csörgött a telefonom. Évek óta ismert szülők hívtak fel, hogy felháborodásukat fejezzék ki. Még néhány iskolaszéki tag is – „nem hivatalosan,” persze – érdeklődött.

Aztán kopogtak. Kinyitottam, és ott állt Emma Károlyi, csendes lány, aki három éve végzett, de éveken át az én buszomon utazott. Most újságírást tanult a helyi főiskolán, jegyzetfüzettel a kezében.

– „Ricsi bácsi – mondta –, cikket írok a főiskolai újságba a történtekről. Hajlandó lenne nyilatkozni?”

Habozva, de beengedtem.

Két órán keresztül kérdezett – olyan kérdéseket, amelyeket még senki nem tett fel. A negyvenkét évről. A motoros klubról. A jótékonysági eseményekről. A veteránokról.

– „Westfalyné szerint a mellényed fenyegető volt – mondta. – Megmutatnád?”

Elővettem. Egyenként elmagyaráztam a jelek jelentését. Az amerikai zászlót. A bátyám emlékére varrt POW/MIA feliratot. A „Rolling Thunder”-t.

– „Ez itt?” – kérdezte, egy „2 Millió Mérföld – Nincs Ketrec” feliratra mutatva.

– „Ez azt jelenti, hogy kétmillió balesetmentes mérföldet vezettem. A ‘nincs ketrec’ azt jelenti: nem autóval. A motorosok az autót ‘ketrecnek’ hívják.”

Emma jegyzetelt, az arca egyre komolyabb lett.

– „Bárki az iskolából kérte, hogy magyarázza el ezeket?”

– „Nem – válaszoltam. – Csak reagáltak.”

– „Még egy kérdés. Tudja, hogy a buszos gyerekek szerveznek valamit önnek?”

Megszorult a torkom.

– „Nem. Mit szerveznek?”

Emma elmosolyodott. – „Hamarosan megtudja.”

Három nappal később Emma cikke megjelent a főiskolai újságban, de ami ennél is nagyobb meglepetés volt: a helyi napilap is átvette, első oldalon. A címe ez volt: „42 év szolgálat, 30 nap a nyugdíjig: Az igazság Ricsi Mészárosról”. Mellette egy kép rólam – a buszvezetői egyenruhámban, a Harley-m mellett, komoran, de büszkén.

A cikk tényszerű volt, alapos és lesújtó. Emma tucatnyi szülőt és volt diákot interjúvolt meg, statisztikát közölt a munkámról, részletezte a motoros klub jótékonysági munkáját. Képek is voltak – mosolygó gyerekek a jótékonysági motoros eseményeken, játékokkal a kezükben, a klubtagok társaságában.

Az utolsó bekezdés idézet volt Tomika Vadásztól:

„Ricsi bácsi megtanított rá, hogy egy férfit nem az határoz meg, hogy mit visel, vagy mit vezet, hanem az, ahogyan másokkal bánik. Az iskolaszék tanulhatna tőle.”

Másnap reggel fél nyolckor csörgött a telefonom. Hargitai igazgató volt.

– „Ricsi, beszélnünk kellene. Be tudna jönni az iskolába?”

– „Ez hivatalos meghívás?” – kérdeztem fanyarul.

– „Kérem, csak jöjjön be.”

Szándékosan a Harley-val mentem. Leparkoltam közvetlenül a főbejárat előtt. Nézzék csak. Lássák, mitől is féltek annyira – egy öregembert, egy gondosan karbantartott motorral, aki soha senkinek nem ártott.

Nem voltam felkészülve arra, ami várt.

Az iskola parkolójában tömeg állt. Szülők. Tanárok. És gyerekek – sok-sok gyerek, kezükben kézzel készített táblák.

„Hozzátok vissza Ricsi bácsit!”
„A motorosoknak is vannak jogaik!”
„42 év balesetmentes vezetés”
És egy hatalmas molinó két fa között:
„Nem érdekel, mit vezet, csak hogy hogyan vezeti!”

A tömeg közepén ott állt maga Westfalyné is, láthatóan zavarban, miközben Tomika Vadász éppen beszélt hozzá, néha felém intve. Emma is ott volt, jegyzetfüzettel, mindent dokumentálva.

Hargitai igazgató várt rám az ajtóban, arca megbánást és zavart tükrözött.

– „Ricsi, bocsánatot kell kérnünk. Mindannyian.” – intett a tömeg felé. – „Ezek az emberek hajnal óta itt vannak. Az iskolaszéket elárasztották a hívások, az e-mailek. És... Westfalyné visszavonta a panaszát.”

Ránéztem arra az asszonyra, aki majdnem tönkretette a pályafutásomat. Nem mert a szemembe nézni.

– „A tanács megszavazta, hogy azonnal visszaállítjuk önt – folytatta Hargitai. – Teljes fizetéssel a kiesett időre, és... még mindig szeretnénk elbúcsúztatni a nyugdíjba vonulásával. Ha elfogadja.”

Örülnöm kellett volna. Megkönnyebbülnöm. De csak szomorúságot éreztem, hogy egyáltalán idáig fajult.

– „Át kell gondolnom,” – mondtam egyszerűen, és sarkon fordultam.

Tomika utánam jött a parkoló közepén.

– „Ricsi bácsi, várjon.”

Megálltam, rápillantottam – már nem a háború gyötörte, reszkető fiú állt előttem, hanem egy kiegyensúlyozott férfi, jelenlévő, erős.

– „Tudja, mit mondtam épp Westfalynénak?” – kérdezte. – „Hogy amikor visszajöttem Afganisztánból, azt terveztem, hogy... véget vetek mindennek. Nem tudtam aludni, minden este rémálmok, minden pillanatban a poklot láttam újra.”

Elhallgatott egy pillanatra, majd nyugodtan folytatta:

– „Elmondtam neki, hogy a magával való motorozás mentett meg. Hogy a testvériség, amit a klub jelentett, célt adott. Hogy ön... életet mentett. Az enyémet.”

Nagyot nyeltem.

– „Tomika...”

– „Sírt – vágott közbe. – Komolyan sírt. Azt mondta, fogalma sem volt.”

– „Az emberek általában nem tudják – mondtam. – Csak látnak valamit, és ítélnek.”

– „Most már máshogy látják. Maradnia kell, Ricsi bácsi. Hadd kérjenek bocsánatot. Hadd lássák, hogy ki maga valójában.”

Végignéztem a tömegen – szülők, akiket évek óta ismertem. Gyerekek, akikért minden reggel felkeltem. Igyekeztek. A maguk módján jóvá akarták tenni.

De valami bennem eltört, amikor ilyen könnyedén hittek a legrosszabban rólam.

– „Megfontolom, hogy visszatérek – mondtam Tomikának. – De most... mennem kell. Ki kell szellőztetnem a fejemet.”

– „A szél?” – kérdezte elmosolyodva.

– „A szél,” – bólintottam.

Aznap órákig motoroztam. A hegyi utak csendje, a kanyarok, a tavaszi fény – mind megtisztították a gondolataimat. A motor a testem része volt, a hangja pulzusom ritmusa. Mire hazaértem, tudtam, mit fogok tenni.

Emma a verandámon ült.

– „Sejtettem, hogy visszajön – mondta, amikor leállítottam a motort. – Segített a szél?”

– „Mindig segít.”

Odabent kávét főztem, ő csendben várt. Aztán leültem vele szemben.

– „Elfogadom a visszaállítást. De csak a hónap végéig – ahogy eredetileg is terveztem.”

Emma bólintott.

– „És a ceremónia?”

– „Azt is megcsinálom. De nem miattuk. A gyerekek miatt.” Ránéztem. – „De lesznek feltételeim.”

– „Hallgatom.”

– „Először is, a hónap hátralévő részében Harley-val megyek a buszhoz. Ott fog állni mellette. Mindenki lássa.”

– „Rendben.”

– „Másodszor, szeretnék egy közlekedésbiztonsági programot az iskolában – kifejezetten motorosokra fókuszálva. Nem azért, hogy a gyerekeket motorra csábítsuk, hanem hogy megtanulják: hogyan kell látni minket az úton. Túl sokan halnak meg csak azért, mert nem vesznek minket észre.”

– „Kiváló ötlet.”

– „Harmadszor...” – mély levegőt vettem. – „A klubtestvéreim teljes felszerelésben ott lesznek a ceremónián. Nincs kivétel.”

Emma meglepődött.

– „Ez lehet, hogy nehéz ügy lesz.”

– „Ez az én feltételem. A tanács kivetett, mert úgy néztem ki, ahogy. Most szembe kell nézniük azokkal, akiket elítéltek. És kézfogással kell köszönetet mondani nekik.”

Emma befejezte a jegyzetelést. – „Azt akarja, hogy közvetlenül a saját előítéleteikkel szembesüljenek.”

– „Pontosan. Ez nem fog egyik napról a másikra megváltozni. De el kell kezdődjön.”

Felnézett rám.

– „Segítek. És... kérdezhetek valamit?”

– „Persze.”

– „Miért kezdett el motorozni? Miért pont ez?”

Először csak néztem a kávémat. Ritkán válaszoltam erre. De Emma kiérdemelte.

– „A bátyám, Miki, motoros volt Vietnám előtt. Volt egy Triumphja, amit saját kezűleg újított fel. Mikor eltűnt... a motor visszajött. Én nem tudtam ránézni. Egy évig nem nyúltam hozzá. Aztán egy éjjel azt álmodtam, hogy Miki ordít velem: ‘Ez nem szent tárgy, Ricsi! Azért van, hogy használd!’

Másnap beindítottam. Egyedül tanultam meg vezetni. És amikor először elindultam... mintha Miki ott lett volna velem. A mai napig érzem őt, ha vezetek.”

Emma szeme megtelt könnyel.

– „Ez gyönyörű.”

– „A motorozás összeköt minket azzal, ami igazán számít. Az úttal. A világgal. Egymással.”

2025. május 01. (csütörtök), 07:19