Egy idős bácsi tojást árult, 60 Ft-ért adta darabját. Egy nő fennhangon azt mondta, adjon neki 6 db-t 200 Ft-ért. A bácsi erre így reagált...

Egy idős bácsi tojást árult, 60 Ft-ért adta darabját. Egy nő fennhangon azt mondta, adjon neki 6 db-t 200 Ft-ért. A bácsi erre így reagált...

 

 

A hölgy ezt kérdezte az öregembertől. „Mennyiért adja a tojásokat?/" Az öreg eladó így válaszolt\./

„60ft egy tojás, asszonyom.”

A hölgy ezt mondta neki. „Hat tojást kérek 200 forintért , vagy elmegyek.” Az öreg ezt válaszolta. „Jól van, vegye meg így, amit akar.

Lehet, hogy ez jó kezdet, mert ma még egyetlen tojást sem tudtam eladni.”

A hölgy fogta a tojásokat, és elsétált; úgy érezte, nyert. Beszállt a puccos kocsijába, és elment egy flancos étterembe a barátjával. Ott ő és a barátja azt rendelt, amit szeretett. Ettek egy keveset, és sokat hagytak abból, amit rendeltek. Aztán a hölgy elment fizetni a számlát. A számla elég magas volt, 46000 forint; és a hölgy azt mondta az étterem tulajdonosának, hogy tartsa meg a visszajárót.

Lehet, hogy ez az incidens teljesen normálisnak tűnt a tulajdonosnak, de nagyon fájdalmas volt a szegény tojáseladónak.

A lényeg ez. Miért mindig azt mutatják be az emberek, hogy hatalmuk van a rászorulón, ha vesznek tőle valamit? És miért vagyunk nagylelkűek azokkal, akiknek nincs is szükségük a nagylelkűségünkre?

Egyszer olvastam valahol ezt.

„Az apám egyszerű árut vásárolt a szegény emberektől magas áron; annak ellenére, hogy nem volt arra szüksége.

Néha még felárat is fizetett nekik. Aggódtam e miatt a tett miatt, és megkérdeztem tőle, miért csinálja ezt. Az apám ezt válaszolta. »Ez jótékonyság, amit méltóságba csomagolok, gyermekem.«”

2025. február 27. (csütörtök), 06:53