Egy késő este az 5 éves Mia reszketve suttogva hívta a mentőket: "Kérlek, gyere... Van valaki az ágyam alatt. Nagyon félek

Egy hűvös szeptemberi este volt a budapesti kertvárosban. A házakban lassan kihunytak a fények, csak itt-ott pislákolt még a tévék képernyője. /A Kiss család otthonában is csend honolt, bár nem teljesen\: a gyerekszobából halkan neszek hallatszottak\./

Az ötéves Kiss Mia a takarója alá bújva reszketett. A szíve hevesen dobogott, miközben a szobáját fürkészte. A maciját szorosan szorította magához, és alig mert levegőt venni.

– Anyu… Apu… – suttogta, de nem kapott választ. A szülei a nappaliban ültek, és a tévé előtt vitatkoztak valamin.

Mia remegő kézzel nyúlt a kisasztalon álló vezeték nélküli telefonhoz. Azt sem tudta pontosan, miért, de érezte: valami nincs rendben. Halkan bepötyögte a 104-et.

– "104, mentők. Miben segíthetek?" – hallatszott egy férfihang a vonal végén.

Mia torkában gombóc nőtt, de erőt vett magán.

– "Kérem… jöjjenek… Van valaki az ágyam alatt… Nagyon félek…" – suttogta elcsukló hangon.

A vonal másik végén néhány másodpercnyi csend volt. A diszpécser azonban nem nevette ki.

– "Kicsim, nyugodj meg. Hogy hívnak?" – kérdezte kedvesen.– "Mia vagyok."– "Mia, hol laksz? Tudsz címet mondani?"– "Igen… Budapest, Rózsadomb utca 14…"

A diszpécser gyorsan feljegyezte, majd jelezte a rendőrségnek is. Az ötéves kislány hangjában olyan félelem rezgett, amit nem lehetett félvállról venni.

A szülők kétkedése

A nappaliban közben a szülők, Kiss Ágnes és Kiss László, nem sejtettek semmit.

– "Nem hiszem el, hogy már megint elkésted a megbeszélésről" – vágta a férfi szemébe Ágnes.– "Te meg mindig csak kritizálsz" – csattant fel László.

A veszekedést azonban éles csöngetés szakította félbe. László bosszúsan állt fel, és az ajtóhoz lépett.

Az ajtóban két rendőr állt.

– "Jó estét, rendőrség. Bejelentést kaptunk, hogy a kislányuk segítséget kért."

Ágnes és László meghökkentek.

– "Mia? Biztos valami gyerekes félreértés volt" – mondta az anya, ideges mosollyal. – "Ő nagyon élénk fantáziájú."

A rendőrök azonban határozottak maradtak.

– "A hívást komolyan kell vennünk. Kérjük, vezessenek a gyerekszobába."

A gyerekszoba

Mia szeme felragyogott, amikor meglátta a rendőröket. A maciját szorongatva az ágyához sietett.

– "Ott van… Ott van alattam!" – mutatott remegő kézzel a fekhelye alá.

Az egyik rendőr, Tóth őrmester, letérdelt, és óvatosan benézett az ágy alá.

Csak por, néhány elszórt kocka, és egy fél pár zokni.

– "Semmi sincs itt, kicsim" – mondta nyugodt hangon. – "Biztosan csak álmodtál."

Mia azonban hevesen rázta a fejét.

– "De ott volt! Hallottam, ahogy szuszog! És a macim is látta…"

A másik rendőr, Balogh hadnagy, szúrós pillantással intett társának.

– "Várj. Csend legyen."

A szoba hirtelen néma lett. A szülők idegesen toporogtak az ajtóban.

És akkor… egy halk nyikorgás hallatszott a padlódeszkák alól. Mintha valami, vagy inkább valaki, mozdult volna odalent.

Mia sikítva kapaszkodott Ágnes szoknyájába.

A hátborzongató pillanat

– "Hallották ezt?" – kérdezte Balogh hadnagy, és fegyveréhez kapott.– "Igen…" – felelte Tóth őrmester, most már sápadt arccal.

László idegesen nevetett.

– "Ugyan már, ez csak a régi parketta! Mindig recseg."

De a rendőrök nem voltak meggyőzve. Egyikük a zseblámpát kapcsolta fel, a másik pedig intett a szülőknek, hogy maradjanak hátra.

A következő másodpercek olyan feszültek voltak, hogy a levegő is megfagyott.

A zseblámpa fénye végigsiklott az ágy alatti poros területen… majd a fal tövében egy apró, sötét nyílás körvonalai rajzolódtak ki.

Balogh hadnagy közelebb hajolt. A nyílás túl szabályos volt ahhoz, hogy a parketta hibája legyen. Olyan volt, mintha valaki kézzel feszítette volna fel.

– "Ez mi a fene…?" – motyogta maga elé.

Mia suttogva megszorította a maciját.

– "Mondtam, hogy ott van valaki…"

Balogh hadnagy lassan végigsimított a nyílás szélén. A parkettalap kissé meg volt emelve, mintha valaki szándékosan feszegette volna fel.

– "Ez nem véletlen. Itt valami rejtekhely lehet." – mondta halkan.

Tóth őrmester bólintott, majd a szülőkhöz fordult:

– "Van tudomásuk arról, hogy a ház alatt pincetér húzódna?"

Ágnes értetlenül csóválta a fejét.

– "Nem… Ez a ház új építésű, 2016-ban költöztünk ide. Semmi ilyesmiről nem szólt a tervrajz."

László ingerülten legyintett.

– "Ez ostobaság! Valami régi repedés lehet. Nem kell ekkora felhajtás egy gyerekes rémálom miatt!"

Mia azonban megszorította anyja kezét, és reszketve ismételte:

– "Ott van valaki… Hallottam, hogy halkan nevetett…"

A mondat után a szoba jéghideggé vált. Mintha a falak is magukba szívták volna a szavakat.

A nyílás kinyílik

Balogh hadnagy elővette a szolgálati kését, és lassan beillesztette a réseknél. Egy mozdulattal felfeszítette a deszkát.

Egy sötét, szűk járat tátongott alatta. A zseblámpa fénye mélyre hatolt, és nedves falakat, valamint egy keskeny létrát világított meg.

– "Ez bizony egy titkos lejárat." – állapította meg Balogh.

Tóth őrmester nyelt egyet.

– "Valaki építette… vagy használja."

A szülők elsápadtak.

– "Ez… Ez lehetetlen!" – hebegte Ágnes. – "Miért nem tudtunk erről?"

László dühösen fakadt ki:

– "Ez valami hülyeség! Mia, bevallhatod, hogy te csináltad ezt! Játszottál, nem igaz?"

Mia könnyei potyogtak.

– "Én… én nem tudok ilyet csinálni. Ő csinálta…" – suttogta, és a sötét nyílás felé bökött.

A döntés

Balogh hadnagy a rádiójához nyúlt.

– "Központ, itt Balogh. Titkos lejáratot találtunk egy családi ház alatt, azonnali erősítést kérünk."

A rádióból csak sercegés jött, majd elhalt a jel.

– "Mi a…? Nincs vétel." – morogta Tóth őrmester.

Balogh komoran bólintott.

– "Akkor ketten kell, hogy ellenőrizzük."

László azonnal tiltakozott.

– "Ezt nem engedem! Ez a mi házunk! Nem fogtok itt mindent szétbarmolni egy gyerek kitalációja miatt!"

Balogh ridegen ránézett:

– "Uram, ha valaki tényleg itt rejtőzik, a családja veszélyben van. Kérem, vigye ki a feleségét és a kislányát a nappaliba."

Ágnes nem mozdult.

– "Én nem hagyom itt Miát!"

Mia zokogva kapaszkodott az anyjába.

– "Ne engedj el, anya, kérlek!"

A mélyben

Végül a rendőrök leereszkedtek a nyíláson át. A zseblámpák fénye villódzott a nedves, földes falakon. A létra alján egy keskeny folyosó húzódott, amely a ház alapjai alá vezetett.

– "Ez nagyon régi építésűnek tűnik." – jegyezte meg Tóth, miközben lassan haladtak előre.

– "De ki és miért használhatja?" – kérdezte Balogh.

A folyosó végén egy kisebb kamraszerű helyiségbe értek.

A falak mentén rongyok hevertek, régi konzervdobozok, üres palackok. Egy matrac darabjai és egy zseblámpa is volt ott.

– "Valaki itt lakik…" – állapította meg Tóth őrmester dermedt hangon.

Ekkor halk zörej hallatszott a hátuk mögül. Mintha valaki elsietett volna a sötétben.

Balogh fegyverét előrántva kiáltott:

– "Rendőrség! Mutassa magát!"

Válasz nem érkezett – csak egy nyöszörgés, amely egyszerre szólt emberien és mégis állatiasan.

Fent a házban

Ezalatt fent Mia újra megszólalt:

– "Anya… Én tudom, ki van ott."

Ágnes riadtan nézett rá.

– "Mit beszélsz, kicsim?"

Mia közelebb hajolt, és olyan halkan suttogott, hogy szinte csak az anyja hallotta:

– "Ő minden este jön… De ma először rám is nézett…"

Ágnes szíve hevesen vert.

– "Ki az, Mia? Ki nézett rád?"

A kislány remegve mondta ki:

– "A bácsi… akinek nincs szeme."

A földalatti folyosón Balogh és Tóth rendőr feszülten hallgatták a sötétből érkező zajokat. A zseblámpa fénye ide-oda táncolt a nyirkos falakon, miközben mindketten lassan lépkedtek előre.

Hirtelen egy árny suhant el előttük.

– "Álljon meg! Rendőrség!" – kiáltotta Balogh, fegyverét emelve.

Csak visszhang felelt. A sötétben újra felhangzott az a furcsa nyöszörgés – egyszerre emberi és állatias, ahogy Mia mondta.

Tóth zihálva súgta:

– "Ez… ez nem normális."

A találkozás

A következő pillanatban valami mozdult a sarokban. Egy alak görnyedten, remegve bújt elő a matrac mögül. Ruhái koszos rongyok voltak, a haja csapzottan lógott, és az arca… mintha hiányos lett volna.

A szemüregek helyén csak üres, sötét árkok tátongtak.

– "Jézusom…" – szaladt ki Tóth száján.

Az alak hörögve közelebb lépett. Balogh kiáltott:

– "Álljon meg! Azonnal feküdjön a földre!"

De az alak nem engedelmeskedett. Éles, rekedt hangon suttogott:

– "Ez az én házam… ti betolakodók vagytok…"

Balogh tétovázott egy pillanatig, majd előre lépett.

– "Uram, tegye le, ami a kezében van, és feküdjön le a földre!"

Ekkor vették észre, hogy az alak egy rozsdás kést szorongatott.

Fent a szobában

Ágnes szorosan ölelte Miát.

– "Kicsim, mit láttál pontosan? Mióta van ez a bácsi itt?"

Mia reszketve válaszolt:

– "Amióta ideköltöztünk. Néha éjszaka hallottam, hogy mászik a falak mögött. Azt hittem, álom… De múlt héten… kijött, és az ágyam alá bújt. Azt mondta, csendben kell maradnom."

Ágnes arcáról lefagyott minden vér.

– "Úristen…"

László, aki eddig hitetlenkedett, most már sápadt volt, és alig mert megszólalni.

– "Ez… ez lehetetlen. Nem… nem lehet ember a ház alatt!"

De Mia még mindig csak a nyílást figyelte, és halkan suttogta:

– "Ő mindig figyel."

Az összecsapás

Lent a földalatti helyiségben Balogh hadnagy gyorsan reagált.

– "Tóth, világíts rá!"

Ahogy a zseblámpa fénye az üres szemüregekre vetült, az alak vad üvöltéssel rájuk rontott. A kés csillogott a sötétben.

Balogh félrelökte társát, majd fegyverét elsütötte. A lövés hangja betöltötte a szűk járatot, és a falakról visszhangzott.

Az alak hörögve zuhant a földre, a kés kicsúszott a kezéből.

Néhány másodpercig csak a két rendőr zihálása hallatszott.

Tóth remegve suttogta:

– "Ez… ember volt? Vagy valami más?"

Balogh nem válaszolt. Csak a halott alak fölé hajolt, majd halkan megszólalt:

– "Akárki is volt… hosszú ideje itt élt."

A titok nyomai

A helyiségben később több tárgyat is találtak: régi naplófüzeteket, amelyekben zavart írások szerepeltek. Az egyik lapon egy mondat ismétlődött százszor:

"A gyerekek mindig tudják, hogy itt vagyok."

A rendőrök bizonyítékként magukkal vitték, a szülők pedig csak döbbenten álltak.

Ágnes szorosan ölelte Miát, aki sírva kérdezte:

– "Most… most már nem jön vissza, ugye?"

Balogh lassan bólintott.

– "Nem, kicsim. Most már biztonságban vagy. "

De belül mindannyian tudták: a ház falai örökre megőrzik a múlt borzongását.

Epilógus

Néhány héttel később a Kiss család elköltözött a házból. Nem bírtak ott maradni. Az új tulajdonosok azonban hamarosan furcsa neszekről kezdtek beszélni a szomszédoknak.

Mia pedig, amikor rákérdeztek, mindig ugyanazt mondta:

– "Ő nem halt meg. Csak elbújt… és újra figyel."

2025. szeptember 01. (hétfő), 17:12