Áron az árva kisfiú könnyek között könyörgött a templomban, hogy az anyukája jöjjön érte – egy pillanattal később egy hangot hallott: ‘Eljöttem érted.’” Áron, a hatéves kisfiú térdre borult a templomban, könnyeivel küszködve imádkozott a keresztre nézve. Az arca vörös volt a sírástól, a puha, rózsás arcán végigfolytak a könnyek. – A nevelőim azt mondták, hogy Jézus meghallgat mindenkit. Akkor miért nem hallgat meg engem? – kérdezte fájdalmasan. Áron szíve összetört. Nem akart visszatérni a nevelőotthonba, ahol a gyerekek folyamatosan gúnyolták: – Senki nem fogadna örökbe egy sírós kisbabát, mint te. Anyukád soha nem fog visszajönni érted. A templom csendjét Áron sírása törte meg. Az őt kísérő nevelő, Erzsébet néni, próbálta csitítani: – Áron, csendesedj el, ez egy templom. Az emberek figyelnek. Nyugodj meg, kérlek. Áron próbált uralkodni magán, de amikor meglátott egy nőt, aki kézen fogva lépett be a templomba egy kislánnyal, újra kibuggyantak a könnyei. – Jézus, miért nem válaszolsz nekem? Én is az anyukámmal akarok lenni, mint az a lány. Miért nem akarnak engem? Erzsébet néni, miért nem hallgat meg Jézus engem? Azt mondtad, ő minden imát meghallgat, de engem nem válaszol meg. Erzsébet mosolyogva nézett a fiúra, miközben próbálta csillapítani a fájdalmát. Hirtelen egy női hang szólalt meg mögöttük: – Ne sírj, kisfiam. Én vagyok az anyukád. Eljöttem érted. ???⬇️A teljes történet a kommentek között található.

Egy kisfiú minden nap a templomban imádkozott, hogy az anyukája érte jöjjön – egy nap egy hangot hallott: „Eljöttem érted.”.

Egy árva kisfiú térdelt a templomban, könnyek között könyörögve Istenhez: „Kérlek, küldd el anyukámat, hogy értem jöjjön!” Hatéves volt, és egész életében hiába várta, hogy az édesanyja visszatérjen hozzá. /De azon a napon valami megváltozott\./

Egy hang szólalt meg mögötte, amitől a fiú elsápadt:„Eljöttem érted.”

A fiú fájdalmas könyörgése.

Áron, a hatéves kisfiú, minden vasárnap a templomban töltötte az időt. 

 

Bár a nevelőotthonban élő gyerekekkel gyakran eljött ide, valójában mindig egyedül érezte magát.

Az otthonban a többi gyerek gyakran gúnyolta.– Anyukád soha nem jön érted. Senki sem akar majd örökbe fogadni egy ilyen síró kisbabát, mint te! – mondták neki kegyetlenül.

Áron ezen a napon is a templom padlóján térdelt, a keresztet nézve, könnyes szemekkel.– Jézus, azt mondják, te meghallgatsz mindenkit. A nevelőim azt mondták, kopogtass az ajtódon, és kérd meg, amit szeretnél. Én csak az anyukámat szeretném. Kérlek, küldd el őt hozzám!

A templom csendjét Áron zokogása törte meg. Az arca vörös volt a sírástól, és könnyei végigfolytak rózsás arcán.

Az őt kísérő nevelő, Erzsébet, próbálta csitítani:– Áron, csendesedj el, kérlek. Ez egy templom. Az emberek figyelnek.

De Áron nem tudott megnyugodni. Újra és újra a keresztre nézett, majd meglátott egy nőt, aki a kislányával érkezett. A látvány még inkább összetörte.– Jézus, miért nem hallasz meg engem? Miért lehet neki anyukája, de nekem nem? Erzsébet néni, miért nem válaszol Jézus nekem? – kérdezte ártatlanul.

„Eljöttem érted”.

Ekkor egy hang szólalt meg mögöttük:– Ne sírj, kisfiam. Én vagyok az anyukád. Eljöttem érted.

Áron és Erzsébet megfordultak. Az a nő állt mögöttük, akit Áron néhány pillanattal korábban látott.

– Áron, drágám, én vagyok az anyukád. Haza akarlak vinni – mondta a nő könnyeivel küszködve.

Erzsébet megdöbbent.– Honnan tudja a fiú nevét? Maga kicsoda? – kérdezte bizalmatlanul, miközben szorosabban fogta Áront.

– A nevem Anna. Én vagyok Áron édesanyja. Hat évvel ezelőtt hagytam őt a nevelőotthon kapujában. Azóta minden nap eljövök ebbe a templomba, hogy megnézzem, jól van-e.

– Az anyja? Van erre bármilyen bizonyítéka? – kérdezte Erzsébet.

Anna elővett egy régi fényképet. A képen egy fiatal lány látszott, aki egy újszülöttet tartott a karjában.

– Ez az én kisfiam. Azon az éjszakán, amikor megszületett, nem tudtam mást tenni. A kapu elé tettem, mert nem tudtam gondoskodni róla.

Erzsébet döbbenten nézte a képet.– Ezt a gyereket azon az esős éjszakán találtuk meg a kapunál. Hogyan hagyhatta őt magára? Hogy tehetett ilyet?

Egy fájdalmas múlt.

Anna sírva kezdte mesélni a történetét.– Tizenhat éves voltam, amikor teherbe estem a barátomtól. Amikor elmondtam neki, otthagyott, és másik államba költözött. A szüleim azt akarták, hogy vetessem el a babát, de én nem tudtam megtenni.

A szülei ultimátumot adtak neki: vagy a babát hagyja el, vagy őt tagadják meg.

– Fiatal voltam és tapasztalatlan. Nem tudtam, hogyan legyek anya. Ezért hagytam őt az otthon kapujában. De soha nem felejtettem el. Azóta minden nap figyelem őt távolról. Ma, amikor hallottam őt sírni, már nem tudtam tovább távol maradni. Haza akarom vinni.

Anna elkezdte az örökbefogadási folyamatot. DNS-tesztet végeztek, amely bebizonyította, hogy Anna valóban Áron édesanyja. Hamarosan Áron hazatérhetett az édesanyjához. De Anna döntésének súlyos következményei lettek.

Egy új kezdet ára.

Anna szülei teljesen kitagadták őt.– Soha többé ne gyere hozzánk pénzt kérni! – mondták neki utoljára.

De Anna számára ez sem számított. Boldog volt, hogy végre magához ölelhette a fiát. 

 

A férje, akivel később házasságot kötött, szintén elhagyta őt, amikor megtudta, hogy visszavette a fiát.

Anna azonban új életet kezdett Áronnal és kislányával, Amival. Külföldre költöztek, Anna új munkát kapott, és boldog életet építettek hárman.

Tanulság.

Isten válaszol az imáinkra. Áron minden nap könyörgött, hogy találkozhasson az anyukájával, és végül meghallgatásra talált.

Ne hagyd magára a gyermekeidet. Anna döntése éveken át fájdalmat okozott Áronnak, de végül megpróbálta helyrehozni a múlt hibáit.

Ez a történet rávilágít arra, hogy a szeretet és a megbánás milyen erős kötelékeket képes újraépíteni.

2025. január 07. (kedd), 16:24