Egy korty a játszótéren, és minden megváltozott – a rendőrség nyomoz, a szülők rettegnek
A csendes délután megtörése.
A tavaszi nap lassan ereszkedett le a szegedi Liget fái fölé. A levegőben friss fű és virágzó gesztenyék illata keveredett, a játszótéren pedig gyerekzsivaj töltötte meg a teret. /Anyák beszélgettek a padokon, apák fél szemmel a telefonjukra, fél szemmel a gyerekeikre figyeltek\./
Boglárka, az ötéves kislány, piros kabátban és túl nagy gumicsizmában, újra és újra felmászott a csúszdára. Minden lecsúszásnál nevetett, az a tiszta, csengő nevetés volt ez, amitől az ember önkéntelenül is mosolyogni kezd.
Az édesanyja, Kata, a padon ült, kezében egy termosz kávéval. Figyelte a lányát, ahogy az integet neki a csúszda tetejéről.
– Anya! Nézd! Még egyszer! – kiáltotta Boglárka.
– Csak óvatosan, kicsim – válaszolta Kata, félig mosolyogva.
A következő pillanatban azonban valami megváltozott.
A kislány nem indult el lefelé.
– Anya… – szinte suttogta. – Anya, nagyon fáj…
Kata felpattant a padról.
– Mi fáj, szívem? Elestél?
Boglárka megrázta a fejét, könnyeivel küszködve.
– Nem… csak… belül… nagyon…
Lassan lecsúszott a lépcsőn, majd az anyjához lépett, és hozzá simult. A teste remegett.
– Ettél valamit? – kérdezte Kata ösztönösen. – Cukrot, csokit?
– Nem… semmit… – préselte ki a kislány. – Csak itt voltunk…
Kata leguggolt elé.
– Mutasd meg, hol fáj.
Boglárka a jobb oldalára mutatott.
Kata gyomra összeszorult. Egyetlen gondolat villant át az agyán: nem lehet…
– Rendben, megyünk – mondta határozottan, bár belül már pánik kezdett eluralkodni rajta.
A kórház falai között.
A Szegedi Gyermekklinika sürgősségi bejáratánál Kata szinte kiugrott az autóból.
– Kérem, segítsenek! – mondta lihegve a nővérnek. – A lányom… nagyon fáj a hasa…
Boglárkát azonnal bevezették. Vizsgálatok, kérdések, gyors mozdulatok követték egymást. Kata csak állt a fal mellett, szorította a kabátját, és próbált nem sírni.
– Valószínűleg vakbél – mondta az egyik orvos csendesen. – De meg kell erősítenünk.
Percek teltek el, amik óráknak tűntek.
Aztán megjelent egy idősebb sebész. Nem mosolygott. Nem sietett. Leült Katával szemben.
– Asszonyom… ez nem vakbélgyulladás.
Kata szíve kihagyott egy ütemet.
– Akkor… mi?
Az orvos összefonta a kezét.
– A kislány szervezetében mérgező anyagot találtunk. Nem ételmérgezés. Nem betegség.
– Micsoda? – suttogta Kata. – De hát… végig velem volt…
Az orvos halkan folytatta:
– Ilyet általában ipari vegyszereknél látunk.
Kata szédült. Leült.
– Ez… hogyan kerülhetett oda?
A válasz nem azonnal érkezett.
A felismerés.
A kórház vezetése értesítette a rendőrséget. Közben Márk megérkezett, és amikor Kata elmondta, mi történt, elsápadt.
– A játszótér… – mondta halkan. – Ott volt egy férfi. Láttam. Beszélgetett a gyerekekkel.
Kata felkapta a fejét.
– Mit csinált?
– Valami palack volt nála… azt hittem, csak víz…
A rendőrök még aznap este átnézték a környék kamerafelvételeit. A felvételeken tisztán látszott: egy ismeretlen férfi több gyereknek is kínál valamit egy műanyag palackból, mosolyogva, barátságosan.
A palackot egy közeli kukában találták meg.
A vizsgálat eredménye egyértelmű volt.
Ami megmarad.
Boglárka túlélte. A kezelések hatottak, a szervezete erős volt.
Amikor két nappal később egy rendőr kopogott Kata ajtaján, csak ennyit mondott:
– Elfogtuk.
Kata leült. Nem sírt. Csak bólintott.
Aznap este a kórházban Boglárka aludt. Kata az ágya mellett ült, fogta a kezét.
– Ugye, anya… – mormolta álmában a kislány. – Jó, hogy szóltam…
Kata lehajolt hozzá, és halkan válaszolt:
– Mindig szólj. Mindig. Én figyelek.
Odakint a város élt tovább. De egy család számára ez a vasárnap örökre emlékké vált – annak a bizonyítékává, hogy egy gyerek hangja, ha meghallják, életet menthet.
Epilógus – Ami utána maradt.
Három hónappal később a szegedi Liget újra megtelt élettel. A fák lombja sűrűbb lett, a levegő melegebb, a játszótér pedig hangosabb, mint valaha. A városvezetés új táblákat helyezett ki, kamerákat szereltek fel, és a szülők – bár próbálták nem mutatni – óvatosabbak lettek.
Boglárka most is ott ült a homokozó szélén. A gumicsizma helyett sportcipő volt rajta, a piros kabátot egy világoskék pulóver váltotta fel. A hasa már nem fájt. A nevetése visszatért. De valami mégis megváltozott benne – és az anyjában is.
Kata a megszokott padon ült, ugyanott, ahol azon a bizonyos vasárnapon. A termosz most is a kezében volt, de a kávé kihűlt. Nem bánta. A tekintete folyton a kislányt követte.
– Anya! – kiáltott fel Boglárka, és odaszaladt hozzá. – Nézd, mit rajzoltam!
Egy papírt nyújtott át. Három alak volt rajta: egy kislány, egy anya és egy apa, összefogott kézzel. Fölöttük egy nap, túl nagy sugarakkal.
– Ez mi? – kérdezte Kata mosolyogva, bár a torka összeszorult.
– Mi vagyunk – felelte Boglárka természetesen. – Mert együtt mindig biztonságban vagyunk.
Kata lehajolt hozzá, és magához ölelte. Nem szólt semmit. Nem kellett.
Az ügy lezárult. A férfi hosszú időre eltűnt a világból, vastag falak mögé zárva. A neve nem maradt meg az emberek emlékezetében, és talán így volt jól. Nem ő volt a történet lényege.
Hanem az a pillanat, amikor egy gyerek szólni mert.És egy anya meghallotta.
Este, amikor már otthon voltak, Boglárka elalvás előtt még megkérdezte:
– Anya… ha megint fájna valamim, ugye rögtön mondhatom?
Kata megsimította a haját.
– Mindig. Akkor is, ha kicsi, akkor is, ha nagy. Akkor is, ha félsz.
– Jó – suttogta a kislány, és becsukta a szemét.
Kata ott maradt mellette még egy ideig. Hallgatta az egyenletes lélegzetét, és arra gondolt, milyen törékeny minden, amit természetesnek veszünk. Egy játszótér. Egy vasárnap. Egy mosoly.
Az élet ment tovább. Nem lett tökéletes. Nem lett veszélytelen.
De lett éberebb.Figyelmesebb.És egy kicsit hálásabb.
Mert néha egy történet nem ott ér véget, ahol a veszély elmúlik –hanem ott, ahol megtanuljuk: egymásra figyelni nem félelem, hanem szeretet kérdése.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. december 16. (kedd), 11:24
