Egy lépés a semmiből vissza – Tamás története
A folyó felett lebegő fiú – egy reggel, amely örökre bennem maradt
A hajnali köd még úgy pihent a Vác és Tahitótfalu közti régi kompállomás körül, mintha a Duna saját lélegzetét tartaná vissza. /Csend volt, szokatlanul mély csend, amilyet az ember csak akkor érez, amikor valami rendkívüli készül történni\./
Először azt hittem, horgász. Aztán megláttam a hátát: előrehajolva állt, lábát már félig a meredek betonperem fölé tette, mintha próbálná érezni, meddig tart a szárazföld, és hol kezdődne a semmi.
Valami hirtelen megfeszült bennem.
– Rita, állj meg. Most. – mondtam olyan hangon, amit még magam sem gyakran hallok.
A kocsi még zökkenősen gördült meg a murván, én pedig már ki is ugrottam belőle. A fiú – mert közelről már látszott, hogy alig lehetett több húsznál – nem nézett fel. A vállai leereszkedve lógtak, mintha minden terhet, amit addig cipelt, most engedné le végleg.
A cipőm talpa megcsikordult a betonon, ahogy közelebb léptem. Nem szólt, nem mozdult, mintha már rég eldöntött volna mindent.
– Szia. Tudod… nem szoktam reggel vadidegenekhez beszélni, de most valahogy muszáj volt megállnom. – kezdtem óvatosan.
Semmi választ nem kaptam. Lehet, hogy nem is hallotta, lehet, hogy nem érdekelte. De a lábujjai már annyira a perem előtt voltak, hogy a hideg végigfutott rajtam.
– Nem zavarni jöttem. Csak gondoltam… mielőtt bármit teszel, legalább hallod, hogy van itt valaki.
Erre finoman megrezzent. Úgy fordította oldalra a fejét, mintha a hangomat nem kintről, hanem valahonnan belülről hallotta volna.
– Menj haza. Ez nem tartozik rád. – mondta halkan, üres hangon.
– Öcsém, én se szeretem, amikor beleszólnak az életembe. De ez most… nagyon is tartozik rám. Én voltam egyszer pont ott, ahol te most. A különbség csak annyi, hogy nálam nem volt senki a parton.
A fiú arcán valami halvány meglepődés suhant át, olyan gyorsan, hogy akár képzelhettem is volna.
– Hagyj békén. Már eldöntöttem.
– Úgy döntöttél, hogy vége? – kérdeztem, de nem vádlón, inkább olyan óvatos érdeklődéssel, ahogy az ember egy vadállat felé nyúl, bízva benne, hogy nem harap.
– Igen. És ezen semmi nem változtat már.
A hangja törékenyebb volt, mint gondoltam. Nem dühös, nem hisztérikus – csak fáradt. Az a fajta fáradtság, amit nem lehet alvással kipihenni.
– Hadd kérdezzek valamit. Ha most elsétálnék, biztos, hogy… megtennéd?
Erre már rám nézett, először igazán. A szeme sötét volt, de nem üres – inkább túl sok minden kavargott benne.
– Azért jöttem, hogy vége legyen, nem?
– Lehet. De nem úgy nézel ki, mint aki biztos ebben. Inkább úgy, mint aki azt várja, hogy valaki végre megállítsa.
A fiún lassan remegett egy sóhaj, és egy pillanatra mintha meg is botlott volna a saját gondolataiban.
Aztán így szólt:
– Minek élnék? Mindenhol csak kudarc. A családomnak is teher vagyok. A barátaim meg… hát, ők már rég nincsenek.
– Mi a neved? – kérdeztem.
– Tamás.
– Én pedig Miklós vagyok. És hadd tegyek egy ajánlatot, Tamás. Ha már úgy érzed, ennyi fájdalmat elbírtál, akkor szerintem egy beszélgetést is kibírsz. Ha utána még mindig úgy gondolod, hogy nincs miért maradnod… akkor is itt leszek. De add meg magadnak azt az esélyt, amit én nem adtam meg magamnak anno.
– Te is próbáltad? – kérdezte, de ezúttal a hangja nem elutasító volt, inkább óvatos.
– Igen. Egyszer egy éjszaka felmásztam egy vasúti híd korlátjára. Csend volt, esőszag, sötétség. Azt hittem, senkinek nem fog hiányozni, ha lelépek. Aztán valami miatt visszafordultam. Lehet, hogy gyáva voltam, lehet, hogy csak kíváncsi… de maradtam. És most, annyi év után, ha valaki megkérdezi, bánom-e, hogy nem ugrottam… csak nevetek.
Tamás tekintete megingott. Lassan lejjebb eresztette a vállát, mintha a súly, amit cipelt, egy pillanatra fellazult volna.
– Mi értelme maradni? – kérdezte.
– Az, hogy most még nem látod, de később… lesz valaki, lesz valami, aki miatt hálás leszel, hogy kitartottál. Lehet egy jövőbeli barát, lehet egy szerelem, lehet egy pillanat, amiért megéri. De ha most elmész, egyik sem tud megtalálni.
Tamás nyelt egyet, úgy, ahogy az ember nyel, amikor a torkába visszanyom egy ki nem mondott kiáltást.
Rita ekkor messziről intett, hogy hívja a segélyhívót. Én pedig közelebb álltam a fiúhoz, óvatosan, hogy ne érezze csapdának.
– Gyere le onnan, Tamás. Csak egy lépés. Ha rosszabb lesz, én magam hozlak vissza ide, ígérem. De szerintem nem lesz rosszabb.
Fél perc csend. Sűrű, tapintható csend.
Aztán Tamás lassan hátralépett a peremről.
A lábai remegtek. A keze ökölbe szorult. De lelépett. Félretette a halál szélét, és visszajött az életbe.
Miután Tamás lelépett a peremről, a térdei úgy roskadtak össze, mintha a saját súlya is túl sok lenne számára. Gyorsan alányúltam, nehogy elessen. A keze hideg volt, mint aki hosszú ideje áll egy helyben, és már nem tudja, mit csinál a teste.
– Gyere, üljünk le ott arra a padra. – mutattam a vízpart felé, ahol egy öreg, repedezett lócán rendszeresen üldögéltek a helyi öregek.
Tamás bólintott, lassan, gépiesen. Mint aki még nem fogta fel teljesen, hogy egy perce még a halál szélén állt.
A Duna fölött szállingózott a köd, a víz folytonos, lassú sodrása pedig megnyugtatta az embert. Ez volt az egyetlen hang, ami kísérte a következő perceket.
Leültünk. Tamás előrehajolt, a könyökét a térdére támasztotta, és a haját belelógatta a kezébe. Úgy ült, mintha attól félne, ha felegyenesedik, valaki meglátja a szemében a fájdalmat.
– Most mit csinálsz velem? – kérdezte suttogva.
– Semmit. Csak itt vagyok. – mondtam, és hagytam, hogy a csend tegye a maga dolgát.
Pár perc múlva felegyenesedett, mintha hatalmas erőt kellett volna összeszednie hozzá.
– Félek. – mondta ki végül.
– A félelem még nem ellenség. Én is féltem akkor, amikor ott álltam a hídról lenézve. Az a félelem mentett meg.
– Engem mi? – kérdezte halkan.
– Hát… ma reggel bármilyen csúnyán is hangzik, én. De hogy holnaptól ki vagy mi fog megmenteni… arra neked is rá kell találnod.
Ekkor halkan nevetett, keserűen, mégis őszintén.
– Már azt hittem, nincs is olyan ember, aki egy idegen miatt képes megállni.
– Én meg azt hittem régen, hogy nincs olyan ember, aki valaha miattam megállna. Aztán Rita… ő megtette. Másképp, más helyzetben, de megállt. Ebből tudtam, hogy én is képes vagyok másokért megállni. Ilyen egyszerű.
Tamás félrebillent fejjel nézett rám.
– Szereted a feleségedet?
– A kérdés azért fura, mert annyira, hogy néha már idegesítő is. – vigyorodtam el. – Elhiszed, hogy az ember képes annyira szeretni valakit, hogy emiatt összeszedi magát?
Tamás bólintott, de a szeme megtört.
– Én szerettem valakit. Tényleg. Úgy, ahogy filmekben mondják. És azt hittem, elég lesz neki. Aztán… kiderült, hogy nem. Más lett, máshoz ment, máshoz beszélt, máshoz bújt. Én meg ott maradtam, mint egy rossz vicc.
Mély levegőt vett.
– És azóta úgy érzem, mindenkinek csak gond vagyok. Apám kritizál, anyám alig lát, a testvérem meg már azt sem tudja, hogy hol lakom. Nincs itt semmi. Semmi, amiért érdemes lenne tovább csinálni.
– De most itt beszélgetsz velem. Az is valami. – mondtam, és finoman meglöktem a vállát, mire félmosolyra húzódott.
– Miklós… én nem ismerlek. Miért érdekelt ennyire, hogy mit csinálok? Más talán csak elhajtott volna mellettem.
– Igazad van. Sok ember elhajtana. De én… sokszor láttam, milyen, amikor valakinek nincs már ereje segítséget kérni. A bátyám is olyan volt. Rengeteg fájdalmat cipelt. Sajnos nála senki nem állt meg időben… és azóta tudom: ha én meglátok valakit, aki remegve áll a semmi szélén, nekem kötelességem odamenni. Nem azért, mert hős vagyok, hanem mert tudom, milyen az, amikor senki sem jön.
Tamás erre nagyon lassan bólintott, és a szemében megjelent valami: nem öröm, nem remény, inkább egyfajta felismerés, hogy érti, amit hall.
A távolból ekkor már hallatszott a mentők szirénája, ahogy közeledett a kompállomás irányába.
Tamás felkapta a fejét.
– Ugye… nem miattam jönnek? – kérdezte.
– De, miattad. – válaszoltam nyugodtan.
– Nem akartam… problémát okozni… – mondta zavartan.
– Öregem, aki ma reggel megmenti az életét, az nem okoz problémát. A probléma akkor lenne, ha nem adnál esélyt arra, hogy jobb legyen.
Tamás elhallgatott. A keze remegett, a mellkasa szaporán emelkedett-süllyedt.
– Nem akarok kórházba menni. Ott majd hülyének néznek.
– Hülye az, aki nem kér segítséget, amikor szüksége lenne rá. – mondtam mosolyogva. – Én is voltam bent, amikor szétestem. Még most is emlegetik a pszichológusok, hogy milyen makacs voltam. De túléltem, és sokkal jobb lett, mint hittem.
Tamás sóhajtott, aztán lassan felegyenesedett.
– Lehet, hogy… mégis akarok élni. Vagy legalább… tudni akarom, mi jönne ezután.
– Ez már egy döntés. Egy jó döntés.
A mentő ekkor gördült be a parkoló murvás részére. A sofőr és egy mentőápoló kiszálltak, de nem siettek, látták rajtunk, hogy nem krízis helyzet, hanem egy lassan elcsendesedő vihar.
Tamás rám nézett.
– Ugye… maradsz még, amíg beszélek velük?
– Ha azt szeretnéd, igen.
Erre csak annyit mondott:
– Köszönöm. Nem tudom, miért… de valahogy jobb lett. Mióta beszélünk, úgy érzem, mintha valaki visszaadta volna a hangomat.
– A hangod mindig megvolt, csak valaki túl hangosan bántott, és emiatt nem hallottad saját magad. Na, most már hallod.
Tamás bólintott. Könny csillogott a szemében, de nem szégyellte. Éppen ellenkezőleg: olyan ember könnyei voltak ezek, aki hosszú idő után először engedte el a fájdalmat.
A mentősök lassan közeledtek, én pedig Tamás vállára tettem a kezem.
A fiú mély levegőt vett.
És megindult feléjük.
A mentősök lassú, figyelmes léptekkel értek oda hozzánk, mintha ők is érezték volna, hogy ez most nem egy szimpla riasztás, hanem valami törékeny, fontos pillanat folytatása. Az egyikük, egy ősz hajú, meleg tekintetű férfi biccentett felénk.
– Jó reggelt, fiúk. Kihez jöttünk? – kérdezte óvatos hangon.
Tamás lesütötte a szemét, de nem lépett hátra, nem szorította ökölbe a kezét. Csak vette egy nagy levegőt, mintha az egész világ súlyát akarta volna kifújni magából.
– Hozzám. – mondta halkan, de biztos hangon.
A mentős bólintott.
– Beszélgethetnénk egy kicsit a kocsiban? Nem kell sehova rohannunk, csak szeretném, ha nyugodt körülmények között mondanád el, mi történt.
Tamás még mindig bizonytalan pillantással rám nézett, mintha tőlem várná a végső megerősítést, hogy tényleg jó úton jár.
– Menj csak. Itt vagyok. – mondtam, és finoman meglöktem a vállát.
A fiú elindult a mentő felé, de félúton megtorpant, és visszaszólt:
– Miklós… te is bejössz? Csak addig, amíg elkezdünk beszélni.
– Ha ez kell ahhoz, hogy könnyebb legyen, persze.
A mentősök bólintottak, és segítettek neki beszállni. A kocsi belsejében steril illat terjengett, gyógyszer és friss fertőtlenítő keveréke, de most még ez is megnyugtatónak tűnt. Tamás leült a hordágy szélére, én mellé telepedtem egy kis lehajtható ülésre.
– Miért csináltad? – kérdezte a mentős óvatosan.
Tamás hosszú ideig hallgatott. A szeme vörös volt, a torka nyilván szorított, de nem futamodott meg.
– Mert azt hittem, nincs senki, aki meghallgatna. Nincs senki, akinek számítana, hogy vagyok. Úgy éreztem, csak teher vagyok… mindenkinek. És hogy jobb lesz, ha eltűnök.
A mentős bólintott, jegyzetelt, aztán így szólt:
– És mi változott meg azóta, hogy megérkeztünk?
Tamás rám nézett, majd így felelt:
– Valaki végre megállt. És meghallott. És nem… ítélt el. És kimondhattam, ami nyomaszt. Ez… valahogy megváltoztatott mindent.
A mentős mosolygott.
– Ennyi néha elég ahhoz, hogy visszajöjjön a levegő.
Tamás folytatta:
– Azt hittem, már nincs hangom. Most meg… olyan, mintha lenne esélyem. Nem sok… de valamennyi. És én azt… szeretném kipróbálni.
A mentősök egymásra pillantottak, látszott rajtuk a szakmai öröm – az a fajta, amit akkor éreznek, amikor egy élet visszafordult a part felé, és nem a mélybe.
– Rendben, Tamás – mondta az ősz hajú ápoló. – Először elviszünk egy kivizsgálásra, aztán beszélsz egy szakemberrel. Nem azért, mert beteg vagy, hanem mert megéltél valamit, amivel nem szabad egyedül maradni. Jó lesz így?
Tamás bólintott.
– Igen. Most először… tényleg azt hiszem, hogy jó lesz így.
Aztán hozzám fordult:
– Miklós… ezt hogy köszönjem meg neked?
– Úgy, hogy élsz. – mondtam mosolyogva. – Ennél jobb köszönet nincs.
Tamás szeme újra megtelt könnyel, de most már nem a fájdalom miatt, hanem valami egészen más miatt, amit nehéz szavakba önteni: hála, megkönnyebbülés, újjászületés.
A mentő ajtaja lassan bezárult. Én kiléptem a friss levegőre, ahol Rita már aggódva várt.
– Na? – kérdezte.
– A srác élni akar. – mondtam, és valahogy még nekem is könnyebb lett a mellkasom.
A mentő elindult, lassan gördült el a murvás úton, majd kifordult a főútra. A hátsó ablakon keresztül még láttam Tamás arcát. Mosolygott. Először aznap reggel.
A mosolyában pedig volt valami, amit sosem felejtek: annak a bizonyossága, hogy ha az ember időben odaér valakihez, megfordíthat egy sorsot.
A világban, ahol mindenki rohan, mindenki siet, mindenki a saját életét próbálja összeilleszteni, néha egyetlen megállás többet ér, mint bármi más. És nekem aznap reggel, a Duna partján, sikerült megállnom.
Tamás pedig visszafordult az élet felé.
Epilógus – három héttel később
Egy borús decemberi délelőtt volt, amikor üzenetet kaptam Messengeren egy ismeretlen névről.
„Szia, Miklós. Tamás vagyok… a komptól. Szeretném, ha tudnád, hogy jól vagyok. Terápiára járok, újra beszélek anyámmal, és talán… talán még arra is rájöttem, hogy nem minden kapcsolat vége a világvége. Köszönöm, hogy akkor nem mentél tovább. Ha akkor nem állsz meg… most nem írnék neked semmit.”
A telefon kijelzőjét nézve mosolyogtam. Nem azért, mert hősnek éreztem magam. Hanem mert valahol a szívem mélyén tudtam: Tamásnak most már van jövője.
És ez többet ért mindennél.
Jogi nyilatkozat:
A fenti történet teljes egészében a ChatGPT által generált, eredeti fikció. Valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság csupán a véletlen műve. A történet nem minősül szakmai tanácsadásnak vagy terápiás útmutatásnak; kizárólag irodalmi, érzelmi és szórakoztató célból készült.
2026. február 04. (szerda), 17:01
