Egy nővér kommentje:
Egy nővér kommentje:
• Ápolónő vagyok egy fővárosi kórházban, belgyógyászaton.
Lassan húsz éve gyakorlom ezt a hivatást.
Felneveltünk két fiút a férjemmel.
A sok igen unatkozó hozzászólónak üzenem:
ha már úgyis ennyire ráérnek, bátran álljanak be mellém kerek egy hónapra 15 alkalommal 12 órás műszakba dolgozni.
Lehetőleg a decembert válaszd, hogy legyen részed abban
-amikor a gyereked otthon egyedül eszi a bejglit az apjával szenteste, téged pedig éppen az aktuális zavart,agresszív Jóska/Pista/Béla bácsi pofoz....
/\-vagy szimplán csak a 30 betegből 20 fekvő, akit minimum 3x etetni kell és hidd el, aki a vizet is megrágja, annak nem 2 perc az etetése\./
-karácsonyi ajándéknak pedig megkaphatod azt a nemes feladatot, amikor belvárosból érkező - Nem! nem hajléktalan - idős nőnek, aki valaha jobb napokat látott rendbe teheted a pontosan 5 éve nem mosott haját,
-vagy a 3 éve egy fotelban lakó (és a lakást minden értelemben értsd) bácsiról levakarhatod a rászáradt székletet egyebeket...
Vagy, hogy a lelkiekről is szót ejtsek;
- végig kísérheted a fiatal, kisgyerekes, tumoros nőnek az utolsó napjait,
- vagy elbúcsúztathatod a hosszú ideje visszajáró, igen megkedvelt idős nőt, aki kínok között fetrengve, teljesen tiszta tudattal hal meg ( és te közben tudod, hogy a férje várja őt vissza az otthonba mert csak 50 éve házasok már)
Nem, félre ne értsetek nem sírok!
Mondjuk hazudnék, ha azt mondanám 14 évesen az eü.
De valahogy maradtam, csinálom.
Csak mostanában már nem örömmel, hanem halálosan fáradtan "az adott műszakot éljem túl" gondolattal.
Amikor hazamegyek nincs energiám semmire, pedig a kamasz gyerekeim is igényelnék a jelenlétemet...
Minden hónapban fizetés után két nappal felmerül a gond, ha ezt a csekket még befizetem miből adok a gyerekeknek enni a hónap végén? És higgyétek el nem túlzok!
1 db nadrágom van, 1 pár cipőm, a kolléganőmtől örökölt kabátban járok.
Elfáradtam.
Nehéz már mosolyogni a betegre, a hozzátartozókra, a férjemre, a gyerekeimre.
"TÖMÖTT BORÍTÉKOT" pedig valahogyan a mi betegeink nem nagyon tukmálnak ránk.
Lassan feladom....csak mindig eszembe jut amikor kezdő nővérként repkedtem a betegek körül, vidáman mosolyogva viccelődve.
Számon tartották azt, hogy mikor leszek legközelebb szolgálatban.Jól esett és büszke voltam arra, hogy nővér vagyok...
Már nem vagyok az....
2015. december 17. (csütörtök), 22:30
