? „Egy nyugdíjas tanárnő megállt a piacon, és odaadta az utolsó ezresét egy frissen szabadult fiatalnak. Mindenki bolondnak nézte. De pár nap múlva valaki becsöngetett hozzá, és amit akkor megtudott, arra senki nem számított… Ez a történet megtanít újra bízni az emberségben!” A nagyi pénzt adott egy ex-rabnak buszra. Később hívatlan vendégek állítottak be hozzá Zsuzsa néni egész életében tanárként dolgozott, és most kénytelen volt zöldséget árulni a piacon a nevetségesen alacsony nyugdíja miatt. A veje új feleséget hozott a közös lakásba, a lánya pedig visszaköltözött a gyerekkel az anyjához. Zsuzsa, ahogy csak tudott, segített nekik. – Anyu, rosszul érzem magam, hogy így terhelek téged. Egész nap a kertben vagy, aztán a piacon... – mondta Elvira. – Pihenhetnél egy kicsit. – Semmi baj, lányom. Amíg bírom, segítek neked meg az unokámnak. Ti is sokat segítetek – a kert felét két nap alatt kigyomláltátok! Egyedül nem bírtam volna el vele – válaszolta az asszony. – És hát Lilinek is új cipő kell iskolakezdésre. Nem mehet szakadtban, ugye? Így éltek – egymást segítve, szűkösen, de szeretetben. Hittek benne, hogy egyszer talán náluk is kisüt a nap. Persze, ha Elvira kicsit könyöklősebb típus lett volna, könnyebb lenne az élete. Egy reggel Zsuzsa elindult a piacra. Jó helye volt, sok vevő. Ezt más árusok is észrevették, köztük régi ismerőse, Ludmilla is. Mire Zsuzsa odaért, Ludmilla már elfoglalta a helyét. – Jaj, te meg miért alszol ilyen sokáig? Bocs, már elfoglaltam a helyed. Pakolok majd egy órát, szóval ma máshol kell árulnod – jelentette ki Ludmilla. Zsuzsa nem vitatkozott – nem ilyen volt. Arrébb ment, kipakolta az áruit. Mellé egy régi szomszédasszony, Teri telepedett le. – Na, a vejeddel mi a helyzet? Nem jött vissza? – kérdezte Teri. – Nem. Már más élete van – sóhajtott Zsuzsa. – A mai fiatalokat nem érdekli a család. Inkább maguknak akarnak élni. Az én fiam is még mindig nőtlen, csak a hegyeket járja – mesélte Teri. Ahogy beszélgettek, repült az idő. Délután egy furcsán öltözött, fiatal férfi jelent meg a piacon. – Ez tuti sittes volt! – suttogta Ludmilla, és mindenki a jövevényt bámulta. A férfi Zsuzsa pultjához sétált, előhúzta üres zsebeit, és kérdezett: – Néni, egy fillérem sincs. Adna két almát hitelbe? – Á, vidd csak, nem nagy ügy. De mondd csak, egy ilyen fiatalnak hogyhogy nincs pénze? – kérdezte Zsuzsa vállat vonva. – Most jövök… olyan helyről, amit jobb nem emlegetni. Ne tessék félni, nem vagyok gyilkos. Egy nő miatt kerültem oda. Elvakultam, és ráfáztam. – A családod nem segít? – Megvannak, de nem akarok hívni senkit. Meg akarom őket lepni. Otthon Szekszárdon lakom. – Az nincs közel! A férfi elment a buszpályaudvar felé, beszélt valamit egy sofőrrel, majd visszatért Zsuzsához. – Néni… tudna egy kis pénzt adni kölcsön? Ha nem segít, nem jutok haza. Megígérem, visszahozom! – Mennyit kérsz? – Ezret... Zsuzsa a többi árus döbbent tekintete ellenére elővett egy ezrest, és a fiú kezébe nyomta. – Gyalog mégse megy haza. Vidd csak. – Köszönöm szépen! Visszahozom, ígérem! Engem Palkónak hívnak. És Önt? – Zsuzsa vagyok. Zsuzsa néni. – Köszönöm, Zsuzsa néni! – mondta a fiú, és elindult a buszhoz. – Megbolondultál, Zsuzsa?! Ez a pénznek bottal inthetsz! – háborgott Teri. – Segítenünk kell egymáson. Nem vagyunk állatok – válaszolta Zsuzsa. – Egy sittes nem ember! Az börtönből jött, és oda is való vissza! Zsuzsa csak legyintett, és hazament. (Folytatás az első kommentben…)

A nagyi pénzt adott egy ex-rabnak buszra. Később hívatlan vendégek állítottak be hozzá..

Zsuzsa néni egész életében tanárként dolgozott. Minden gyereket úgy kezelt, mintha a sajátja volna. /Szigorú volt, de igazságos, és mindig mindenkin segített, akin tudott\./

Aztán eljött a nyugdíj. Az állam "köszönetképpen" egy olyan kis összeget utalt neki minden hónapban, amiből jóformán a villanyszámlát se lehetett kifizetni. Így aztán, már nyugdíjas évei alatt, Zsuzsa kénytelen volt zöldséget árulni a piacon, hogy valahogy megéljen.

A lánya, Elvira, nemrég vált el. A férje – egykori veje, Norbi – nem sokat teketóriázott, gyorsan új feleséget vitt a közös lakásba. Elvira pedig kisfiával, Marcival hazaköltözött az édesanyjához. Zsuzsa, amennyire csak tudott, segítette őket.

– Anyu, olyan rosszul érzem magam... Te egész nap a kertben vagy, aztán a piacon, estére alig tudsz megmozdulni – mondta Elvira egy este, miközben teát főzött.

– Ugyan már, kislányom. Amíg van erőm, segítek nektek. Ti is kiveszitek a részeteket. A múlt héten két nap alatt kigyomláltátok a kert felét! Egyedül ezt nem tudtam volna megcsinálni – mosolygott az idős asszony. – És hát Marcinak is kell új cipő az iskolára. Csak nem megy lyukas talpúban!

Így éltek. Összetartottak, segítették egymást, és titkon reménykedtek, hogy egyszer talán az ő utcájukba is bekanyarodik a boldogság.

Egy reggel Zsuzsa kiment a piacra, mint mindig. Az ő helye az egyik legjobb volt, közvetlenül a főbejáratnál – így aztán a vevők elsőként nála álltak meg. Ezt természetesen más árusok is észrevették, köztük Ludmilla, egy régi ismerőse a tanári évekből. Amikor Zsuzsa kiért, Ludmilla már ott állt a standjánál, és pakolta ki az áruit.

– Jaj, te meg mit csinálsz? Ez az én helyem! – szólalt meg meglepetten Zsuzsa.

– Hát, te olyan sokáig alszol – vont vállat Ludmilla. – Ne haragudj, de már elfoglaltam. Tudod, nekem is kell a bevétel. Egy óráig pakolászok majd, mire mindent kirakok. Ma máshol kell helyet keresned, Zsuzsa.

Zsuzsa nem volt az a veszekedős típus. Sóhajtott egyet, aztán arrébb sétált, talált egy másik sarkot, és ott kezdte el kipakolni a zöldségeket. Pár méterrel odébb egy régi szomszéd, Teri árulta a virágait.

– Na, mi van a vejeddel? Visszament azóta? – kérdezte Teri, miközben csokrokat rendezgetett.

– Nem. Új élete van. Másik nő, másik világ – válaszolta Zsuzsa, miközben zsákból kihúzott néhány szép paradicsomot.

– A mai fiatalokat nem érdekli már a család meg a gyerekek – legyintett Teri. – Az én fiam is még mindig nőtlen, inkább a hegyeket járja. Hát így van ez...

Ahogy így beszélgettek, gyorsan telt az idő. Dél körül egy különös, fiatal férfi tűnt fel a piacon.

Furcsa, ócska ruhában volt, és kissé zavarodottan nézelődött.

– Te jó ég... ez biztos börtönben volt! – súgta Ludmilla ijedten. A többi árus is feszült figyelemmel kísérte, merre megy.

A férfi egyenesen Zsuzsa asztalához sétált. Közelebb lépve kiemelte a zsebeit, majd kissé zavartan megszólalt:

– Néni, egy forintom sincs... Adna nekem pár almát hitelbe? Esküszöm, nem vagyok rossz ember...

– Á, ugyan már, fiam, vidd csak nyugodtan. De mondd csak, egy ilyen stramm fiatalnak miért nincs pénze? – kérdezte Zsuzsa meglepetten.

– Hát, néni... éppen most szabadultam. Nem gyilkos vagyok, ne tessék félni. Csak... hát, egy nő miatt kerültem bajba. Megbolondultam, aztán ott találtam magam a rács mögött.

– És a családod? Ők nem segítenek?

– Megvannak... Csak nem akarok hívogatni senkit. Szeretném meglepni őket. Hazamenni úgy, hogy nem várnak.

– És messze laksz?

– Szekszárdra megyek.

– Hú, hát az nem a szomszédban van!

A férfi biccentett, majd kicsit arrébb ment. Zsuzsa látta, hogy a közeli buszállomás felé sétált, és ott beszélt valamit az egyik sofőrrel. Aztán visszajött hozzá.

– Néni... tudna adni egy kis kölcsönt? Ez az utolsó esélyem. Megígérem, visszahozom! Dolgozni fogok, és visszafizetem!

– Mennyire van szükséged?

– Ezernél kevesebb nem elég, néni...

A környező árusok döbbenten néztek, amikor Zsuzsa gondolkodás nélkül elővette a pénztárcáját, és kihúzott belőle egy tízezrest.

A fiú keze megremegett, amikor átvette.

– Nem fogsz gyalog hazamenni, fiam. Vidd csak – mondta mosolyogva.

– Köszönöm! Isten áldja meg! Komolyan visszahozom! Engem Palkónak hívnak. És Önt?

– Zsuzsa vagyok, Zsuzsa néni.

– Köszönöm, Zsuzsa néni! – mondta hálásan a fiatalember, és már fordult is a busz felé.

– Te megőrültél, Zsuzsa?! – fakadt ki Teri. – Sosem látod azt a pénzt viszont!

– Tudod, néha egyszerűen csak hinni kell az emberekben. Nem vagyunk mi állatok – felelte Zsuzsa halkan.

– Á, a börtönből jött, az ilyen sosem változik!

Zsuzsa csak legyintett, és kezdett összepakolni.

A hét második felére Elvira lebetegedett. Lázas volt, vacogott, köhögött, az arca kipirult. Zsuzsa néni nem esett kétségbe, bár a patikára már nem nagyon futotta. Inkább kiment a kertbe, összegyűjtött néhány gyógynövényt – hársfa, kakukkfű, kamilla –, és teát főzött belőlük.

– Tessék, kislányom, kortyolgasd szépen – nyújtotta oda a gőzölgő csészét a lányának. – Estére jobb leszel, meglásd!

– Csak te ne fáradj túl miattam – nyöszörögte Elvira az ágyból.

– Egy anya nem fárad el a gyerekéért, hát még az unokájáért – kacsintott Zsuzsa, és közben már azon törte a fejét, mit főzzön vacsorára.

Késő délután volt már, az eső eleredt, és halkan kopogott a háztetőn. Odabent ropogott a tűz a sparheltben, a cserépkályha is kellemes meleget adott.

A konyhában Elvira már jobban volt, épp a vacsorához terített, mikor Marci, az unoka, beugrott a szobába egy mesekönyvvel a kezében.

– Nagyi, olvasol nekem mesét lefekvés előtt?

– Hát hogyne, kicsim! – simította meg a fiúcska fejét az idős asszony. – Melyiket szeretnéd?

– A sárkányosat! Ahol a kisfiú barátságot köt a tűzokádóval!

– Aztán meg együtt mentik meg a királylányt, igaz? – nevetett Zsuzsa, és leült az ágy szélére olvasni.

Minden olyan békés volt. A család végre egy asztalnál ült, a vacsora illata keveredett a friss eső szagával. A rádióból halkan szólt valami régi sláger, amikor hirtelen kopogtak az ajtón.

– Ki lehet az ilyenkor? – kérdezte Elvira, és aggódva nézett az anyjára.

Zsuzsa tétovázott egy pillanatig, majd felállt, és az ajtóhoz ment. Óvatosan kinyitotta. Az esőben egy fiatal férfi állt, vizes zakóban, kezében kis papírzacskó.

– Jó estét... Szabad? – kérdezte csendesen.

Zsuzsa megdöbbent. Egy pillanatig nem hitt a szemének. Aztán lassan felismerte.

– Te vagy az? Palkó?

– Igen, én vagyok, Zsuzsa néni. Bocsánat, hogy csak így betoppanok. Sok minden történt, nehéz időszakom volt... De most végre visszafizetni jöttem. Amit kölcsönadtál a piacon.

– Jaj, ha nem lennének ugyanazok a szemeid, meg sem ismertelek volna! – nevetett Zsuzsa. – Nézd csak magad! Kiöltöztél, megborotválkoztál, úgy festesz, mint egy tisztességes úriember!

– Hát... próbálkozom – mosolyodott el Palkó szerényen.

Elvira mögöttük állt az ajtóban, és kíváncsian nézte a férfit. Marci a könyvével a hóna alatt leskelődött a konyha sarkából.

– Hát ha már itt vagy, ülj le, vacsorázz velünk! – mondta Elvira kissé zavarban, de kedves hangon. – Van gulyásleves, friss kenyér...

– Igazán nem akarok zavarni...

– Nem zavarsz – vágta rá Zsuzsa határozottan. – Gyerünk, leülsz és eszel. Aki ilyen időben meglátogatja az embert, az nem lehet rossz ember.

Leültek az asztalhoz. Palkó megilletődve kanalazta a gulyást, és ahogy melegedett, egyre oldottabb lett. Végül mesélni kezdett.

– Tudják, az egész azzal a nővel kezdődött... Vakon hittem neki. Azt mondta, segít elintézni egy vállalkozást, csak írjam alá a papírokat. Aztán mire észbe kaptam, már csalás vádjával letartóztattak.

– Szörnyű! – Elvira letette a kanalat. – És három év?

– Pontosan. Három év, egy hamis aláírás miatt. De most végre vége. Dolgozom, és visszatértem az eredeti szakmámhoz. Klinikavezető voltam, most újra azt csinálom. Ha bármi baj van, nyugodtan jöjjenek hozzám, segítek – nézett Elvirára, és a tekintete hosszabban időzött rajta, mint az udvariasság megkövetelte volna.

Zsuzsa néninek persze semmi sem kerülte el a figyelmét. Megköszörülte a torkát, de nem szólt semmit.

Palkó később elköszönt, de mielőtt elment volna, odaadott egy kis borítékot Zsuzsának.

– Itt van a pénz, amit kölcsönadtál. És köszönöm, hogy hittél bennem, amikor senki más nem hitt volna...

– Jól vigyázz magadra, fiam – búcsúzott az idős asszony. – És gyere máskor is. Nemcsak a pénzért.

A következő hét csendesen telt. Elvira felgyógyult, Marci újra iskolába ment, Zsuzsa pedig ismét árulta a zöldségeit a piacon. Teri persze minden áldott nap megemlítette:

– Na, visszahozta már az a fiú azt a pénzt? – kérdezte gúnyosan.

– Nemcsak visszahozta, de még vacsorán is volt nálunk – vágta rá Zsuzsa néni, mire Teri majdnem kiköpte a kávéját.

– Nálatok?! Hát te teljesen megbolondultál!

– Inkább azt mondanám, ember maradtam – válaszolta Zsuzsa halkan, majd újra a mérleg felé fordult, és lemért egy kiló paradicsomot egy idős néninek.

Szombat délután volt. A nap már kezdett lebukni, az utcán aranyszín fény szűrődött be a spaletták résein. Zsuzsa éppen pogácsát sütött, Elvira a konyhaasztalon levelezett – végre újra elkezdett önéletrajzokat küldeni –, Marci pedig rajzolt a szőnyegen.

Egyszer csak dudálás hallatszott kintről. Zsuzsa a konyhaablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt, és halkan, izgatottan szólt:

– Elvira... Nézz csak ki! A vőlegényed jött...

– Mi? – Elvira kikapta a kezéből a levelet, és odalépett. Egy szép, sötétkék autó parkolt le a ház előtt. A sofőr oldala kinyílt, és Palkó szállt ki, kezében egy hatalmas virágcsokorral.

Elvira tátott szájjal állt ott. A szíve kalapált. Marci már szaladt is az ajtóhoz:

– Anyu! Palkó bácsi jött! Virággal!

Zsuzsa huncut mosollyal húzta ki magát:

– Hát akkor... csak elért hozzánk is az a bizonyos ünnep.

Elvira habozva kinyitotta az ajtót. Palkó ott állt, zakóban, borotváltan, illatosan – semmi nyoma nem volt annak az elcsigázott fiatal férfinak, aki egy hónapja még almát kért hitelbe a piacon.

– Szia... – kezdte Palkó zavartan. – Remélem, nem zavarok.

– Dehogy zavarsz – felelte Elvira, és halvány mosoly ült ki az arcára.

– Gondoltam... meghívhatnálak egy kávéra. Vagy... ha nincs kedved kimozdulni, itt is jó. Van nálam frissen darált kávé – kacsintott, és kissé megemelte a papírzacskót.

– Gyere be. De most te mesélsz, mi történt azóta, hogy elmentél – felelte Elvira, és beljebb engedte a férfit.

Marci már vitte a vendégnek a saját rajzát: „Ez vagy te, Palkó bácsi, meg anyu, meg a kiskutyánk, amit még meg fogunk venni.”

Zsuzsa néni halkan megszólalt a háttérben:

– Hát... úgy néz ki, mégsem voltam olyan bolond.

Palkó odalépett hozzá, és átnyújtotta a csokrot.

– Nélküled most nem lennék itt. Köszönöm. A legnagyobb adósságom nem a pénz volt... hanem az, hogy valaki hitt bennem, amikor senki más nem.

– Az ember néha többet ér egy jó szónál vagy egy almánál – súgta Zsuzsa. – Na, gyertek, amíg el nem hűl a pogácsa.

Aznap este Zsuzsa néni már csak ült a hintaszékében, kötögetett, és hallgatta, ahogy a konyhából nevetés, pohárcsörgés és halk beszélgetés szűrődik ki.

Az eső elállt. A holdfény megcsillant a konyhaablakon.

És Zsuzsa néni mosolygott.

– Na, most már tényleg eljött hozzánk is a boldogság...

VÉGE

2025. április 16. (szerda), 16:19