Egy orvos csak egy üveg házi tejet akart venni az autópálya mellett… de amikor meglátta a lány csuklóját, teljesen ledermedt!

Gábor László immár a negyedik órája zötykölődött terepjárójával a kátyús, sáros vidéki utakon, egy fontos szimpóziumra tartva Székesfehérvár felé. Az idő pocsék volt: jeges eső, szél, dér, hó – egy igazi márciusi télutó. /Ahogy elhaladt a düledező parasztházak, szakadt kerítések mellett, egy megmagyarázhatatlan szomorúság telepedett a lelkére\./

Nemrég ebédelt meg bőségesen egy út menti vendéglőben, de most borzasztóan szomjas volt. A termoszban rég elfogyott a tea, és a környéken se bolt, se kocsma. A rádióban hirtelen megszólalt egy régi, szívszaggató dal a hűségről, árulásról és viszonzatlan szerelemről – pont az, amit ifjúkorában rongyosra hallgatott.

Gáborra rátört a múlt. Az ő gyerekkora boldognak is mondható volt: orvosi elitcsalád egyetlen fiaként, tulajdonképpen aranykanállal a szájában született. Apja neves sebész, anyja elismert nőgyógyász volt. Természetes volt, hogy Gábor is az orvosi pályát választja, más világot el sem tudott képzelni.

Jó módú, de szigorú nevelést kapott. Mindig a legmodernebb telefonja volt, a legjobb tabletet kapta, mégis szigorú napirend, tanulás, különórák és vizsgák uralták a napjait. Aranyéremmel érettségizett, majd kitűnő eredménnyel végzett az orvosi egyetemen is. És mint minden fiatal, egyszer csak... szerelmes lett.

Egyik nap, amikor rohant a metró felől a parkolóhoz, meglátta őt. A lányt. Az utcán állt, szórólapokat osztogatott, a hideg ellen egy vékony kabátban. Azonnal megfogta a pillantása: kék, mély szemei voltak, egyszerű pamutruhája, derékban övvel. A neve Éva volt. Árva volt, egy kollégiumban lakott, cukrász iskolába járt, és mellette szórólapokat osztogatott, hogy meg tudja venni a kenyeret.

– Tessék, kérem – mondta halkan a járókelőknek, miközben zavartan elpirult. – Holnap vásár lesz az Intersparban. Jöjjenek el, örülni fogunk.

Gábor elmosolyodott, odalépett hozzá.

– Ki dolgozik így? – kérdezte viccelődve. – Figyelj csak – nyúlt a kupac szórólapért, majd hangosan kiáltani kezdett. – Hölgyeim és uraim, figyelem! Csak holnap, verhetetlen árakon mindent a háztartásba! Gyorsan, gyorsan, el ne mulasszák!

Az emberek valóban odakapták a fejüket. Tizenöt perc alatt szétosztották az összes szórólapot. Éva hálásan pillantott rá.

– Köszönöm. Én sose tudom így… olyan ügyes vagy.

– Talán színész vagyok. Vagy csak nem félek a tömegtől – nevetett Gábor. – Egyébként Gábor vagyok, örülök, hogy megismertelek. És te?

– Éva vagyok. Leendő cukrász – válaszolta zavartan. – Örülök én is.

Gábor mosolyogva folytatta:

– Gondolom, mára megvagy a szórólapokkal. Nincs kedved beülni egy teára vagy fagyira?

Éva eleinte tiltakozott, de végül igent mondott. A kávézásból hosszú beszélgetés lett, majd következő találkozás, és aztán újabb, és újabb. Szenvedélyes, boldog, fiatal szerelmesek lettek. Gábor mindig „napocskám”-nak hívta Évát, virágcsokrokat vitt neki, moziba jártak, sétáltak, és minden szabad percüket együtt töltötték. Éva már akkor is cukrászként dolgozott, és Gábor még tanult, de már gyakornokoskodott egy plasztikai sebészeten.

Minden tökéletes volt – egészen addig, míg Gábor bemutatta őt a szüleinek. Az apja visszafogott volt, de az anyja… Nos, az anyja mindent megtett, hogy meggyőzze a fiát: ez a kapcsolat nem méltó hozzá.

– Fiam, mit látsz ebben a lányban? Egy árva, se múltja, se jövője.

Egy szakácstanonc. Te, aki bármelyik üzletember lányát elvehetnéd… például az Annát! Ő a mi köreinkből való!

Gábor nem hagyta magát.

– Anya, Évát szeretem. És ha nem hagyod békén, akkor hozzá is költözöm a kollégiumba.

Egyre több vitájuk lett. Éva próbált megértő lenni, de egy nap... Gábor borítékot talált a postaládájában. Benne fotók: Éva egy szakállas férfival csókolózik.

Dühroham. Számonkérés. Éva értetlenül sírt, tagadott mindent.

– Én nem tudom, kik ezek a képek, de nem igazak! Én csak téged szeretlek!

De Gábor nem hitt neki. Összevesztek. És másnap Éva eltűnt.

Gábor próbálta elérni – hiába. A telefonszáma megszűnt. A kollégiumból elköltözött. A munkahelyén sem tudtak róla semmit. Mintha föld nyelte volna el.

A fiú teljesen magába zuhant. Csak a munkába menekült. Az anyja még olajat is öntött a tűzre:

– Mondtam, hogy nem kellett volna egy árva lányhoz ragaszkodnod. Biztos talált mást. Én pedig bemutattalak Annának. Holnap eljön hozzánk vacsorára.

Gábor eleinte elutasította Annát, de egy este… ital, beszélgetés, fájdalom – és másnap reggel egy ágyban ébredtek. Anna mosolyogva közölte:

– Most már mi egy pár vagyunk. Apám hatalmas befolyású ember, úgyhogy ne is próbálj kihátrálni.

Évek teltek el. Gábor és Anna összeházasodtak – pompás esküvő volt, méltó a rangjukhoz. De Gábor szíve soha, egyetlen pillanatra sem tudta elengedni Évát. Anna gyönyörű volt, mindig tökéletesre sminkelve, öltözve, de valami hiányzott. A nevetése, az őszintesége, a lélek… Gábor mindent elért, amit lehetett: országos hírű plasztikai sebész lett, politikusok, hírességek bízták rá az arcukat.

De otthon, Anna mellett, minden este üresen telt. Külön szobák, külön életek. Gábor egyre többször találta magát a múlt emlékei között – és egyre gyakrabban hallgatta azt a bizonyos dalt, amit Évával együtt szeretett. Egy téli reggelen, amikor vidéken vezetett át a rossz időben, és a rádióban újra megszólalt a dal, megpillantott az út szélén egy fiatal nőt. Húsz év körüli lehetett, házi tejet és túrót árult. Kendővel a nyakában, az ujjait dörzsölgette a hidegtől.

Gábor megállt, kiszállt, és mosolyogva odalépett.

– Jó napot, kisasszony! Friss ez a tej?

– Frissebb nem is lehetne, saját kezűleg fejtem reggel – mosolygott a lány. – Az a kedvenc tehenünk, Panka adta.

Gábor elővette a pénztárcáját, de ahogy a lány csuklójára nézett, egy pillanatra megállt benne az ütő. Az órája… az az óra, amit Évának ajándékozott. Az egyedi, különleges antik darab, hátul gravírozással: „Az én kis Tücsökömnek – Gábor”.

– Kisasszony, megengedné, hogy megnézzem az órát? Ez... ez ismerős nekem. A hátulján van egy felirat… megmutatná?

A lány visszahúzta a karját, és hátralépett.

– Maga valami őrült, vagy mi? Miért akarja az órámat?

Gábor gyorsan elővette az igazolványát.

– Ne ijedjen meg. Gábor László vagyok, orvos, a fővárosból. Egy konferenciára tartok. Ez az óra… ezt egyszer egy nagyon fontos embernek ajándékoztam. Kérem, hadd nézzem meg!

A lány habozott, de végül levette az órát, és átadta.

– Katának hívnak – mondta csendesen. – Ezt egy kislánytól kaptam. Egy kis árva lánytól, aki nálunk lakott egy ideig. A nevét úgy hívták: Szonja.

Gábor keze remegett, amikor meglátta a gravírozást. Ez az óra tényleg Éváé volt.

Ő adta tovább annak a kislánynak. Valami elkezdett összeállni benne. Lázasan kérdezte:

– Hogy került hozzád ez a lány? Ismerte Évát? Hol van most?

Kata lehajtott fejjel mesélni kezdett. Hosszú, megható történetet mondott el arról, hogyan talált rá a kis Szonjára, ahogy a lány elbújt a házukban, mert megszökött az árvaházból. Hogyan fogadták be, hogyan szerették meg. Hogyan próbálta Kata örökbe fogadni, de elutasították, mert szegény volt, és egyedülálló. Szonja sírt, amikor el kellett válniuk. És emlékbe odaadta neki az órát, amit anyukájától örökölt. És az anyja neve: Klimova Éva.

Gábor zihált. Megint megjelent előtte Éva arca, ahogy elhagyja őt. Klimova. Ugyanaz a vezetéknév. Nem volt kétsége: Szonja az ő lánya. Az ő és Éva közös gyermeke.

– Kata – mondta elcsukló hangon –, elvinnél engem ahhoz az árvaházhoz?

Kata bólintott. Azonnal beültek Gábor autójába, és elindultak. Az út alatt egyikük sem szólt, a levegő tele volt feszültséggel. Gábor végre reményt érzett.

Az árvaház rideg épület volt, az igazgatónő pedig még ridegebb. Elutasította Gábor kérését, nem akarta beengedni. De amikor a férfi megmutatta az orvosi igazolványát, és finoman megemlítette néhány befolyásos kapcsolatát, végül kényszeredetten behívta.

– Igen – mondta a nő. – Klimova Szonja itt van, kiskora óta nálunk. Anyja meghalt szívrohamban. Apjáról semmit sem tudunk.

– Én vagyok az apja – mondta Gábor halkan. – Meg akarom ismerni.

Az igazgatónő dühösen felállt.

– Ez lehetetlen! Már majdnem örökbe fogadták! Nem változtathatjuk meg csak úgy!

Gábor nem vitatkozott tovább.

Tudta, mit kell tennie. Még aznap este kapcsolatba lépett egy nyomozóirodával, és megbízta őket, hogy derítsenek ki mindent Éva haláláról, Szonja múltjáról – és arról, hová tűnt a lány akkoriban.

Egy héttel később megérkezett a jelentés. Egykori kolléganő, egykori barátnő, Tóth Antónia – közeli barátnő volt Éva számára. Gábor azonnal elment a megadott címre.

– Jaj, hát te vagy az, Gábor? – csodálkozott Antónia, amikor meglátta az ajtóban. – Én vagyok Tóni. Bejössz?

Gábor csak ennyit kérdezett:

– Mondd meg, kérlek, mi történt Évával?

Antónia elkomorult, és halkan válaszolt:

– Meghalt. Hat évvel ezelőtt. Egyedül szült meg egy kislányt, Szonját. Nem volt pénze, nem volt segítsége. Az utolsó napjaiban is rólad beszélt.

Antónia elővett egy borítékot.

– Ezt akarta neked adni. De amikor megtudtam, hogy mással házasodtál össze, eltettem. Nem volt szívem odaadni.

Gábor reszkető kézzel bontotta fel a levelet. Éva írása. Szerelmes, megbocsátó, de megtört sorok. A levélben Éva leírta, hogyan fenyegette meg Gábor anyja és Anna – hogy ha nem tűnik el, „baleset” éri. És ő, féltve a gyermekét és a szerelmét, elmenekült.

Gábor zokogott. Ütötte a kormánykereket, sírt, mint egy gyermek.

– Mekkora bolond voltam – mondta magának. – És Éva már nincs itt. De itt van Szonja.

Aznap este elhatározta: mindent megtesz, hogy visszakapja a lányát.

Gábor nem vesztegette az időt. Azonnal kapcsolatba lépett az igazgatónő feletteseivel, ügyvédekkel, és elindította a hivatalos apasági vizsgálatot. A célja nemcsak az volt, hogy bizonyítsa: ő Szonja édesapja, hanem hogy jogilag is magához vehesse a lányt.

Közben újra felvette a kapcsolatot Katával, a fiatal nővel, aki átmenetileg befogadta Szonját.

Kata nem tudott mit kezdeni az új helyzettel. Az egyik pillanatban még arról álmodott, hogy örökbe fogadhatja Szonját, a másik pillanatban ott állt előtte a gyermek biológiai apja.

Amikor Gábor felkereste őt, Kata épp túrós batyut sütött.

– Köszönöm, hogy újra jöttél – mondta halk hangon. – Szonja még mindig rólam beszél, reggeltől estig.

– Tudom – felelte Gábor. – És pontosan ez az, amiért beszélnem kell veled.

A férfi leült, és remegő kézzel vette elő a papírokat.

– Kata, megcsináltam az apasági tesztet. Szonja… az én lányom. 99,9%. Nem kérdés.

Kata szinte megszédült.

– Éreztem. Tudtam. De… most akkor mi lesz?

– Kata, én nem akarom elvenni tőled. Látom, mennyire szereted őt. Szonja is szeret téged. És azt is tudom, hogy egyedül vagy. Ezért szeretnélek… feleségül kérni.

A nő elnémult. Fel sem fogta a szavakat.

– Tessék?

– Tudom, őrültség. De miért ne lehetnénk család? Mindketten szeretjük Szonját. Én szeretnék apja lenni, te meg lehetnél az anyja. Igazi. Hivatalos. Valódi.

Kata hátrébb lépett.

– Gábor… te alig ismersz engem. Mi van, ha… nem működik?

A férfi csak annyit mondott:

– Én már elég csalódást éltem át ahhoz, hogy tudjam: az ember nem mindig kap új esélyt. Most kaptunk egyet. És nem szabad elszalasztani.

Kata némán bólintott. Együtt maradtak aznap estére, Szonja aludt, ők ketten pedig sokáig beszélgettek. Reggel Gábor hivatalosan is benyújtotta a gyámsági kérelmet – de úgy, hogy Katával közösen legyenek a nevelők. És az árvaház végül elfogadta.

**

Hónapok teltek el. Gábor kivette a pénzét a bankból, és vett egy vidéki házat Katáéknak, az anyósjelöltjét is odaköltöztette. Az élet nyugodt lett, egyszerű, de boldog. Szonja iskolába járt, szerető család vette körül, és mindennap nevetett.

Katával eleinte még távolságtartóak voltak egymással – de aztán egy este, mikor Gábor virágcsokorral jött haza, és egy doboz eperrel, Kata meglepte egy gyertyafényes vacsorával. A gyertyák fénye, a házi sütemény illata, a halk zene... minden úgy állt össze, ahogy az egy romantikus történetben kell.

Kata egy vörös ruhát viselt, a haja lágy hullámokban omlott a vállára. Gábor nem bírta tovább. Odalépett, megfogta a kezét, és csak ennyit mondott:

– Szeretlek.

A nő mosolygott, és végre, sok hónap után, válaszolt:

– Én is.

Aznap éjszaka végre úgy szerették egymást, ahogy mindig is szerették volna. Szenvedéllyel, gyengédséggel, egymásba kapaszkodva.

**

Néhány héttel később Kata furcsán érezte magát. Rosszullétek, reggeli hányinger… Gábor aggódva vitte orvoshoz, azt hitték, valami fertőzés, de a vizsgálat után az orvos csak ennyit mondott:

– Gratulálok. Kata babát vár.

A nő nem hitt a fülének. Korábban azt mondták neki: meddő. Most mégis...

– Ez… lehetetlen!

Gábor pedig csak mosolygott, és megszorította a kezét.

– Ez csoda, Kata. Az élet visszaadta, amit elvett. Lesz még egy gyermekünk.

**

A házban ezután még több lett az öröm. Szonja ujjongott, amikor megtudta, hogy kistestvére lesz. Az anyósa, Tamara néni, sírva ölelte magához Katát.

– Isten meghallgatta az imáimat – suttogta. – Végre boldog vagy.

Gábor pedig minden este úgy aludt el, hogy két lányát és feleségét fogta közre – boldog, teljes emberként.

? Zárás

Éva már nem élhetett, de Gábor minden évben meglátogatta a sírját. A lányuk, Szonja is vele ment, virágot vitt, és megígérte anyjának, hogy mindig jó kislány lesz.

Egy napon, évekkel később, egy bulvárlapban megjelent egy cikk: „Az ország egyik legjobb plasztikai sebésze, dr. Gábor László, háromgyermekes édesapa, boldog férj, példamutató családapa.” A fotón mosolyogva ölelte Katát, a karjában kisbabával, mellette Szonja, aki már kiskamasz volt.

A cikket valahol Budapesten, egy elegáns, de kiüresedett lakásban egy nő is olvasta. Anna. A volt feleség. Aki azóta sem talált igazi boldogságot, pedig volt pénze, szépsége, szeretői.

– Ezt is elrontottad – suttogta a pohár bor fölött. – Te bolond nő.

És csak ült, egyedül, a luxusban – de szeretet nélkül.

?️ VÉGE

Ha szeretnél még hasonló hangulatú, hosszú történetet fordításban, magyar nevekkel és helyszínekkel, boldog lezárással vagy akár tanulságos befejezéssel, csak szólj, és jön a következő! ?

 

2025. április 01. (kedd), 18:50