Egy tolókocsis kislányt belöktek a folyóba... De amit a ló ezután tett, attól még a legerősebb szívűek is megdöbbentek! ?
Egy teljesen átlagosnak tűnő reggelen egy sötét tekintetű, ideges és nyugtalan férfi hajtott végig egy fekete Mercedes-szel a poros földúton, amely a folyó partjához vezetett. /Az autó hátsó ülésén egy öt év körüli kislány ült, mozdulatlanul, görcsösen szorítva egy kopott plüssmackót\./
Az apja, Károly Kővári, a város egyik ismert vállalkozója volt, aki most úgy feszítette meg az állkapcsát, mintha valami rendkívül súlyos döntést készülne meghozni. A kocsi csillogó fénye vakította a környező ukrán mezőgazdasági tájat, a motor zúgása pedig megtörte a reggeli csendet. A gyermek hangtalanul figyelte a külvilágot, a lelke mélyén érezve: ez a nap más lesz, mint a többi.
– Apa, miért jöttünk ide ilyen korán? – kérdezte reszkető hangon Anna, amikor apja hirtelen megállt a folyóparton egy kis, rozzant stégnél.
– Mert… ma valami különlegeset mutatok neked – felelte Károly szűkszavúan, miközben idegesen húzta ki a kulcsot az indítóból. Hangja mesterkélt nyugalmat sugallt, de mozdulatai elárulták a belső viharát.
A kislány kerekes széke ott lapult összehajtva a csomagtartóban. A férfi káromkodva próbálta kiszabadítani, miközben egy közeli farmról figyelte őket egy hatalmas, barna ló. Az állat neve Gedeon volt, s ahogy a kocsi ajtaja csattant, az állat azonnal megemelte a fejét.
Mintha valamit megérzett volna.
Károly ráförmedt az állatra:
– Húzz innen, te ostoba dög! – csattant fel. De Gedeon csak néhány lépést hátrált, nem vesztette szem elől az embert és a gyereket.
Anna összefogta a kabátját, miközben az apja a kerekes székkel a stéghez tolta. A folyó sötét volt, a tavaszi áradás miatt zavaros és erőteljes sodrású. A víz mélyen bugyborékolt, mint aki titkokat rejt.
– Nem szeretnék ma hajókázni… – suttogta Anna, még jobban magához szorítva plüssmackóját. – Kérem, menjünk haza!
Károly nem felelt. Ellenőrizte, van-e bárki a környéken. Nem volt. Sem halász, sem hajó, sem kutya. Csak a ló, aki nem mozdult a part széléről.
A férfi beemelte a kislányt a kis ladikba, amely a stéghez volt kikötve.
– Mutatok neked valami csodát, Anna – mormogta, de a hangja már nem volt emberi, sokkal inkább rémisztő.
Anna arcán könnyek gördültek végig. A ladik billegni kezdett, ahogy Károly beült mellé, kezébe vette az evezőket, és lassan elindultak a folyó közepe felé.
A part távolodott. A gyerek már nem látta a maciját, ami kiesett a ladikból. Csak Gedeont látta a túlpartról, aki most már vágtatott, követve őket.
– T-tat… Apa? Félek! – remegett Anna hangja, de válasz nem érkezett.
Amikor elérték a sodrás legveszélyesebb szakaszát, Károly leállította az evezést. Egy darabig csak ült, a horizontot bámulta.
– Ne! Ne! – sikoltott, de a férfi csak megragadta a vállát és…
A következő pillanatban Anna már a vízben volt. A kerekesszék súlya lehúzta, a hideg víz belecsapott az arcába, és azonnal elborította. Keze és lába bénán remegett, nem tudott úszni, nem tudott kiabálni. Csak süllyedt. Egyre lejjebb.
És ekkor… valami megragadta.
Egy sörény.
Gedeon volt az. Beleugrott a folyóba, és bármilyen erős volt a sodrás, a ló nem hagyta, hogy a kislány elvesszen. Anna ujjaival a sörénybe kapaszkodott, és Gedeon úszott – izmai feszültek, szemében őrült elszántság csillogott.
A folyó túlsó partján egy idős férfi, János bácsi éppen a tyúkjait etette, amikor megdöbbentő látvány tárult elé. A szemközti bozótos felől csobbanásokat és egy ló rémisztő nyerítését hallotta. Felkapta a fejét, és amit látott, arra nincsenek szavak: egy ló úszott a zavaros vízben, hátán egy kislány kapaszkodott kétségbeesetten a sörényébe.
– Te jó ég… – suttogta János, eldobta az etetővödröt, és rohant a partra. – Gyere csak, Gedeon… gyere!
A ló, mintha értette volna a hívást, célirányosan úszott a part felé. A kislány már alig mozdult, arcát víz és sár borította, ajkai elkékültek.
– Megfogtalak, kicsim, nyugi… itt vagyok – motyogta, miközben óvatosan leemelte a kislányt a ló nyakából.
Anna mozdulatlan volt, de légzése haloványan jelezte, hogy még él.
– Istenem, add, hogy ne legyen késő… – János oldalára fektette a kislányt, megtámasztotta a hátát, és egy sor köhögés után Anna vizet köpött ki. Majd újra köhögött, és végül kinyitotta a szemét.
– Anya? – suttogta.
– Nem, aranyom… én János vagyok. Te most biztonságban vagy – mondta a férfi, és gyengéden letörölte a vizet az arcáról. – Gedeon hozott el hozzám. Ő mentett meg.
A ló közben ott állt mellettük, remegve, zihálva, szinte emberi fáradtsággal. Orrlyukai kitágultak, testéből csorgott a víz, de tekintete Annát figyelte.
– Te egy hős vagy, öregem – mondta János, miközben megsimogatta Gedeon homlokát.
A következő órában János hazavitte Annát. Kicsi, öreg parasztházában meleg takarót terített rá, forró teát főzött, és próbálta megérteni, mi is történt.
– Hogy hívnak, kislányom? – kérdezte halkan, miközben egy gyapjúkabáttal betakarta.
– Anna – suttogta a lányka.
– És hol van anyukád?
Anna csak megrázta a fejét. Könnyei újra kibuggyantak, szótlanul, görcsösen szorította a takarót. Gedeon az ablaknál állt, mintha őrségben lenne, fülét mozgatta minden neszre.
– Tudod, Gedeon különleges ló. Sosem láttam olyat, aki ennyire érzékeny lenne… – próbált beszélgetni János, de Anna csak a padlót nézte.
A férfi elgondolkodott. Harminc éve élt már ezen a folyóparton. Látta már a jó emberek arcát, de a gonoszét is. És most, ahogy visszaemlékezett az előző éjszaka látott fekete Mercedesre, a stégnél – összeszorult a gyomra.
– Te jó ég… te a lány vagy, akit keresnek! – suttogta magának.
A televízióban már reggel hírt adtak: „Kővári Károly vállalkozó kislánya – baleset áldozata lett a folyón. A rendőrség szerint egy sajnálatos hajóbaleset történt.”
János a tévére pillantott, éppen Károly könnyező arca volt a képernyőn. „Egy pillanatra nem figyeltem… és eltűnt. Az én kis hercegnőm… csak egy szempillantás volt…”
A férfi ökölbe szorította a kezét.
– Hazug szemét… – morogta. Gedeon felnyerített.
Ekkor érkezett meg Oroszné Okszi, a szomszédasszony, aki rendszeresen segített Jánosnak. Kosarat hozott, benne sütemény és friss kenyér. Ahogy meglátta a kislányt a takaró alatt, arcán rémület suhant át.
– A mindenit! Ez az a gyerek! A hírekben mondták! – suttogta. – Ez a férfi keresi őt!
– Igen, de nem azért, hogy megölelje – válaszolta János keserűen. – Láttam, ahogy lelöki a gyereket a folyóba.
– A szentek szerelmére! – Okszi keresztet vetett, majd odalépett Annához, letérdelt mellé, és kedvesen megsimogatta a haját.
Gedeon megmozdult, és szinte védelmezően állt Anna és az ajtó közé.
– János – szólalt meg Okszi halkan. – Ezt a gyereket nem adhatjuk vissza neki. Ezt te is tudod.
– Tudom – bólintott a férfi. – De el kell rejtenünk őt. Mostantól.
Anna csendben sírt. De amikor Gedeon közelebb lépett, és lágyan hozzádörgölte orrát a kislány vállához, Anna először elmosolyodott.
Az éjszaka leple alatt János és Okszi elhatározták, hogy nem várnak – valamit tenniük kell. A rendőrség már körözte Annát, de a férfi biztos volt benne, hogy Károly nem az igazságot keresi, hanem a titkot, amit Anna hordoz.
Reggel, miközben Okszi zabkását készített, János a kályha melletti padon ült, és egy kis rongycsomót nézegetett, amit Anna hozott magával.
– Ez mi, kicsim? – kérdezte gyengéden.
– Anya adta… mondta, hogy mindig hordjam magamnál – válaszolta halkan a kislány, és előhúzott egy apró, ezüst szív alakú medált, amit eddig a ruhája alatt hordott.
János óvatosan kinyitotta. Benne egy régi fénykép: Anna és az anyja – mosolyognak, szorosan egymáshoz bújva. A medál mögött pedig egy vékony, gondosan összehajtogatott papírdarab.
– Ez... egy levél? – kérdezte Okszi, aki közben melléjük lépett. – Olvassuk el!
János kibontotta a levelet.
„Drága Annám, ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy nem tudtalak megvédeni. Apád... már nem az az ember, akit egykor ismertem. Rájöttem valamire, amire nem kellett volna. A pénz nemcsak megmérgezett mindent, de veszélybe sodorta az életed is. Kérlek, őrizd ezt a medált, és ha valaha bajba kerülsz, keresd meg a ’kék pillangós házat’ – ott lesz a segítség. Szeretlek. Anya.”
János lassan letette a levelet, és sokáig nem szólalt meg. Anna a kabátujjába kapaszkodott.
– A kék pillangós ház… – suttogta Okszi. – Tudod, mire gondolhat?
– Talán a régi vendégházra gondol, ami a folyó túloldalán állt, és mindig tele volt pillangókkal nyáron – gondolkodott János. – A húgom, Natasa lakott ott, mielőtt a városba költözött.
– A ház még megvan. Elhagyatott, de még áll – bólogatott Okszi. – Ez lehet az!
– Mennünk kell – mondta János. – Még ma.
Kora délutánra mindent előkészítettek. Anna egy régi, fonott babakocsiban ült, amit János úgy alakított át, hogy kényelmes legyen neki. Gedeon, a hűséges ló már felszerszámozva várta őket az udvaron.
– Gedeon tudja az utat – mondta János komolyan Annának. – Ő lesz a vezetőnk.
Anna megsimogatta a ló orrát.
– Köszönöm, hogy megmentettél… és hogy még most is vigyázol rám – suttogta.
Ahogy elindultak a hegyi ösvényen keresztül, a távolból rendőrszirénák hangja ütötte meg a fülüket.
– Már keresnek – suttogta Okszi. – De nem fognak megtalálni. Nem most.
Mire a nap lement, már a régi pillangóháznál jártak. A ház romos volt, de még mindig volt benne valami varázslatos. Az udvaron vadvirágok nőttek, és – mintha csak a sors igazolná – egy sereg kék pillangó lepte el a bokrokat.
– Ez az… – suttogta Anna, és a szeme megtelt könnyel. – Ez az a hely!
A ház belsejében János egy titkos rekeszt talált a padló alatt. Egy poros dobozt rejtett. Benne dokumentumok, fényképek és egy másik levél. Okszi átvette, és olvasni kezdte:
„Ha megtaláltad ezt, és Anna veled van, kérlek, vidd ezt a csomagot a városi ügyészségre. Benne minden bizonyíték arra, mit tett Károly. A cég, a pénz, az örökség – mindent ő hamisított meg. És nem csak engem fenyegetett, hanem a lányunkat is. Bízom benned. O. K.”
– Ez a bizonyíték! – kiáltott fel János. – Ez az, ami tisztára mossa a kislányt. És végre leleplezi azt az ördögöt!
Anna bólintott.
– Meg kell mutatni mindenkinek… anyának igaza volt. Ez a ház a biztonság. Itt kezdődik újra minden.
Másnap hajnalban, János lóháton, a dokumentumokkal együtt indult el a városba. Anna és Okszi a házban maradtak, Gedeon a bejáratnál őrködött. Amikor János délután visszatért, a hírek már a tévékben voltak:
„Károly K. üzletembert letartóztatták csalás, sikkasztás és kiskorú veszélyeztetése miatt. A bizonyítékokat egy helyi gazda szolgáltatta.”
Anna a képernyőt nézte, majd halkan megszólalt:
– Most már tényleg vége?
– Most már igen – mondta Okszi, és megölelte. – Most kezdődik az új élet.
Napokkal később, Anna az új, kényelmes kerekesszékében ült, a kertben. Gedeon mellette állt, mintha soha többé nem akarná elhagyni. A ház újjáéledt, Okszi buktát sütött, János kertészkedett. A napfény bearanyozta a verandát, és Anna egy új, tiszta naplót kezdett írni.
„Ez itt az én mesém. Egy ló mentette meg az életemet, és néhány egyszerű ember visszaadta a hitemet. Itt, a kék pillangók között, újra hiszek abban, hogy a jó mindig győz.”
A szél játékosan belekapott a hajába, és Anna felnézett az égre. A pillangók táncot jártak körülötte, és Gedeon halkan nyerített.
– Szeretlek – suttogta Anna, és a ló, mintha válaszolt volna, megérintette orrával a kislány homlokát.
2025. május 05. (hétfő), 16:26
