Amikor megszülettem, mindenki nagyon örült, csak én nem, mert régebben jó helyem volt anyukámnál. Egy burokban laktam anyukám hasában, a szíve közelében. /Az egészben az volt a legjobb, hogy mindíg hallottam a szíve dobogását\./
Hirdetés
Mindent együtt csináltunk: anyukám evett, és én is jóllaktam; ő szívta a friss levegőt, és nekem is jutott belőle. Csak kuporogtam ott a burokban, mint egy kifli és szunyókáltam, vagy éppen rugdalóztam, nyújtózkodtam.
Hirdetés
Ha kedvem támadt, akár fejre is állhattam, mert a burokban folyadék volt, így sohasem üthettem meg magam. Anyukám meg csak símogatta a hasát, annyira örült, ha én tornáztam.
Telt, múlt az idő, egyre nőttem, növekedtem; egyszer csak szűknek éreztem a rejtekhelyemet. Előbújtam.
De a világ, ahová megérkeztem, nagyon furcsa volt! Zajos, fényes és hideg. Meglepődtem, megijedtem: ordítottam, ahogy a torkomon kifért.
Hirdetés
És csodálkoztam, mert addíg sose sírtam, akkor meg egyszerre egészen jól tudtam sírni. Anyukám megdícsérte a hangomat, úgyhogy bőgtem tovább az ő kedvéért. De még azért is, mert az idegenek gorombáskodtak velem. Megfürdettek, bepólyáztak. Méricskéltek. Mondták, hogy erős, fejlett gyerek vagyok, de én nem törődtem velük. Hiányzott valami és félni kezdtem. Féltem, egyre csak féltem...
Aztán így, pólyástól odatettek anyukám mellé.
Hirdetés
Újra hallottam a szívdobogását, megnyugodtam. És akkor történt valami, ami eddig még soha... anyukám megpuszilt.
Azóta én is örülök, hogy megszülettem.
(Forrás: Nagy Katalin)
2014. április 09. (szerda), 05:45
Segítsd a munkánkat egy Facebook megosztással! Megosztáshoz kattints az alábbi gombra:
