Egykor elismert orvosnő volt, most takarítónőként dolgozik… de SENKI sem sejti, mihez vezet mindez!
Egy tapasztalt orvost a börtön után csak takarítónőként alkalmaztak. Senki sem sejthette, mivé fajul ez az egész...
Andrea hosszasan nézett Nagy Viktor főorvosra, és szívében újra fellobbant a jól ismert keserűség. /A férfi iránti érzései mit sem változtak az évek alatt – továbbra is hidegen és átlátón tekintett rá\./
Az, hogy most ez a lenézett alak hájasra hízva terpeszkedik az íróasztal mögött, mintha ő lenne a kórház koronázatlan királya, végképp felháborító volt. Pocakja alig fért el a szék mögött, arcán pedig ott virított az a fajta öntelt vigyor, amit csak azok hordanak, akik nem tehetségből, hanem kapcsolatokból és időből kovácsolták karrierjüket.
– Andrea, – szólalt meg végül, miközben hátradőlt a székében, mint egy fejedelem. – Legyünk felnőttek, jó? Soha az életben nem vettem volna vissza magát ide... de mégis megteszem. Tudja miért? Mert jól esik az egómnak.
Andrea csak szomorúan elmosolyodott. Tudta, hogy a férfi minden szava igaz, de esze ágában sem volt kimutatni, mennyire fáj neki.
– Valóban. Mindig is jó emberismerő volt, – válaszolta nyugodtan.
– Orvosként persze szóba sem jöhet, – folytatta Viktor, és pimaszul villantotta meg nikotinbarna fogait. – Ápolónőként sem hinném, hogy bárhol elhelyezkedne. Viszont takarítónőként… nos, arra talán még jó lesz.
– Őszintén szólva… mást nem is vártam, – felelte Andrea, belül görcsbe rándulva a megaláztatástól.
– Mit is gondolt? A börtönmúltjával még ezért is hálásnak kéne lennie!
– Köszönöm.
– Keresse meg a főnővért, majd ő eligazítja. További szép napot, Andrea.
Andrea próbált egyenes háttal kisétálni az irodából, bár belül fortyogott. Tényleg sehol sem kapott munkát – sem orvosként, sem máshol. Hét hosszú év után szabadult a börtönből. Hét év egyetlen ütésért… de az az ütés halálos volt. Megölte a férjét.
A történet egyszerű volt, szinte banális. Andrea szenvedélyesen szerette a munkáját, de ez a férjének nem tetszett. Férje figyelmet követelt, és amikor nem kapta meg, szavakkal bántotta, majd egyre durvább verésekkel. Andrea lassan reszketeg, neurotikus nővé vált, aki rettegett hazamenni.
Egy este, amikor a férje különösen dühöngött, Andrea megragadta, ami éppen a keze ügyébe került – egy súlyos öntöttvas serpenyőt –, és teljes erőből fejbe vágta. A férfi azonnal összeesett. Andrea mindig is szerette a jó minőségű konyhai eszközöket.
Senki, még a védőügyvédje sem hitte el, hogy a férje évek óta bántalmazta. A férfi a város köztiszteletben álló tagja volt, aki menhelyeket támogatott, közösségi programokban vett részt – míg Andrea munkahelyi idegösszeomlásairól már szóbeszéd keringett.
Andrea letöltötte a teljes büntetését. Amikor kiszabadult, nem volt hová mennie. A férj családja természetesen magához ragadta a lakást. Egyedül egy idős nagynéni fogadta be őt ideiglenesen.
– Nézd, Andreám – mondta a néni egy este –, én egész életemben egyedül éltem. Nem szoktam hozzá senkihez. Tudod, nekem minden dolognak megvan a helye. Ha csak egy kicsit is odébb kerül, már nem érzem jól magam. Nem miattad, csak... így vagyok huzalozva. Nem fog ez sokáig menni.
Andrea megértette. És hálás volt az őszinteségért. Megígérte, hogy minél előbb talál valamit. Most már bármit elvállal, csak ne kelljen más terhére lennie.
A kórházban szinte senki sem maradt a régi dolgozók közül. Egyedül Zsuzsa néni – mindenki csak Zsuzsa néninek hívta –, a harminc éve ott dolgozó takarítónő mesélte el neki, hogy az emberek sorra felmondtak, mióta Nagy Viktor lett a főnök.
– Jaj, kislányom, ne is mondj semmit – sóhajtotta Zsuzsa néni. – Aki tehette, lelépett. Ez a Viktor úgy vezeti a kórházat, mint valami kiskirály. Minden romokban.
– Lehet, hogy csak túl sokat képzelünk bele – próbálta enyhíteni Andrea. – Talán csak túl nagyképű.
– Ugyan már! Majd meglátod. Istenem, hová jutott ez a világ? Jó orvosok takarítanak, míg kontárok főorvososkodnak!
Zsuzsa néni csípőre tett kézzel vitte a vödrét, közben hol sóhajtozott, hol keresztet vetett.
Andrea egy hét munka után már maga is látta, mennyire igaza van. A betegek maguk hozták be a gyógyszereiket. Ágyneműt is. Az étel… nos, az ehetetlenség határát súrolta.
– Ez mindenhol így van most, vagy csak nálunk? – kérdezte egyik este egy orvostól.
– Most mindenhol baj van, de nálunk különösen – válaszolta a doktor, egy bizonyos Kiss Pál.
– Miért?
– Mert amikor nincs miből lopni, de lopni mégis akarnak, akkor lesz ez a káosz.
– Már másoktól is hallottam a lopásról – jegyezte meg Andrea. – De miért hallgat mindenki?
– Nincs bizonyíték. És amúgy is: most mindenhol káosz van. Fent szerintem már nem is emlékeznek, mit mikor utaltak.
Andrea megtudta, hogy a kórháznak vannak „támogatói”, szponzorok, akik pénzt adnak különféle célokra. Az egyik épp a kórház VIP-osztályán feküdt – külön nővér, külön étel, külön szoba.
– Már mindegy is neki – mondták a nővérek. – Úgyis haldoklik.
Zsuzsa néni is így vélekedett:
– Kár érte, jó ember volt. Megizzasztotta Viktort, na de most... látod, ide jutott.
– Ha pénze van, miért nem megy külföldre kezelni magát? – kérdezte Andrea.
– Úgy tűnik, feladta. Semmi nem érdekli. Pedig még ötven sincs szerintem.
Andrea kíváncsi lett. Nem a haldoklóra, hanem az állapotára. Ugyanis még az egyetemen elkezdett egy kutatást – épp erre a betegségre. Azóta is foglalkoztatta, de sosem tudta élesben kipróbálni. Most… talán most lehetőség nyílik.
Andrea aznap este, amikor elcsendesedett a kórház, óvatosan megközelítette a VIP-osztályt. A lámpák már lekapcsolva, a folyosók sötétek voltak, csak a lépte visszhangzott. Egyetlen gondolat zakatolt benne: ha ez a férfi tényleg abban a stádiumban van, és ő valóban kipróbálhatja a gyógyszert… talán van még értelme mindennek.
Halkan bekopogott, majd benyitott:
– Szabad? – kérdezte óvatosan, szinte suttogva.
A férfi, aki az ágyon feküdt, felé fordult. Arca sápadt volt, de tekintete éber:
– Igen?
Andrea belépett, és óvatosan leült egy székre. Figyelmesen tanulmányozta az arcot, a kezeket, a mozdulatokat. Minden egyezett. Pont úgy festett, mint azokban az orvosi könyvekben, amelyek felett annyi éjszakát töltött.
– Hogy érzi magát? – kérdezte halkan.
– Mit gondol, maga szerint? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Csak nem orvos?
– Most épp nem – válaszolta Andrea, belül felkészülve a következő kérdésre.
– Az hogy lehet? – kérdezte a férfi, és kicsit megemelte a fejét az érdeklődéstől.
Andrea elmosolyodott, bár a szíve hevesen vert:
– Talán jobb, ha elmesélem a történetem. Akkor legalább nem fog még rosszabbat gondolni rólam.
A férfi szeme megcsillant:
– Hallgatom.
Andrea húsz percen keresztül mesélt. Elmondta az egész múltját, a börtönt, a férjét, a pereskedést, a megaláztatásokat, hogy most takarítónőként dolgozik, és hogy Nagy Viktor „szívességből” alkalmazta újra.
A férfi, akit később úgy mutatott be, hogy Kovács Sándor, figyelmesen hallgatta végig. Amikor Andrea befejezte, mélyen felsóhajtott:
– Hát, ez már regénybe illik. És milyen érzés Nagy Viktor alatt dolgozni?
– Szerintem sejti – mondta Andrea halkan.
Sándor bólintott:
– A legszívesebben kirúgnám innen. De... foglalkozzon ezzel más. Én már nem sokáig leszek.
Andrea közelebb hajolt:
– De miért nem maga foglalkozik vele? Magának van pénze, befolyása…
– Mert amit látok, az már nem érdekel igazán – mondta fáradtan. – És... ön sem csak úgy jött be, ugye?
Andrea elpirult:
– Nem, nem panaszkodni jöttem. Igazából nem is tudom, hogyan mondjam… de talán van valami, ami segíthet.
Elmesélte a kutatását. A gyógyszert, az elméletet, a képleteket. Hogy ez a kombináció egy hajszálponton egyensúlyozik, és soha senki nem próbálta ki élesben. Sándor csöndben hallgatta, majd a fejével a kis asztal felé intett:
– Ott van víz. Fárasztó lehetett mindezt elmondani. És mondd csak… mennyi időt jósolnak még nekem?
– Egy hónapot, ha minden jól megy – suttogta Andrea. – Ne haragudjon.
– Ugyan, felnőtt ember vagyok. Értem én. De ha ez a gyógyszer nem segít, mikor halok meg?
– Azt nem tudni pontosan. De az biztos, hogy ártani nem fog. Legalábbis szerintem. Úgy gondolom, nem veszít vele semmit.
– Mennyi ideig kell szedni?
– Három adag, heti egy alkalommal.
Sándor elmosolyodott:
– Egy próbát megér. Mennyi pénz kell az alapanyagokra?
Andrea zavartan válaszolt:
– Nem túl sok… de most nincs rá lehetőségem, hogy kifizessem.
Sándor elővette a telefonját:
– Adja ide a számát.
Tíz perccel később Andrea telefonja pittyent: a pénz megérkezett.
– Holnap estére kész lesz a keverék – ígérte.
– Akkor holnap találkozunk.
Andrea még aznap este megkapta a „jutalmát”.
– Hogy képzelted? Csak sajnálatból vettem fel. És te ezzel hálálod meg?
– Viktor, én csak...
– Elhallgass! Te, aki épphogy kijött a börtönből, máris lopod a gyógyszereket, amiket a szponzoraink pénzén vettünk? Micsoda szégyen! Kirúglak! De még a rendőrségnek is jelentem! Azonnal takarodj!
Andrea próbált védekezni, de Viktor kilökte az ajtón. Könnyei potyogtak, de ő nem a saját sorsát siratta – Sándorra gondolt. Talán még segíthet neki. Talán, ha életben marad, rendet tesz.
Andrea berohant a VIP-szobába, a kabátja zsebéből előhúzta a kis injekciós tasakot:
– Nincs idő. Azonnal beadom.
– De mi történt? Maga sírt?
– Hosszú. Viktor rám kente az egészet. Azt állítja, én loptam el a gyógyszereket. Hogy eladtam őket. És most ki akar rúgni.
– Ez őrület! Egyedül képtelenség ennyi gyógyszert elvinni!
– Tudom. De most nincs idő. Ha meglátnak itt, kirángatnak az ablakon. Nyújtsa a karját! Ne féljen!
Andrea lassan beadta az injekciót, miközben imádkozott, hogy senki ne zavarja meg.
– Eleinte kicsit szédülhet, de pár órán belül javulnia kell. A címem: Füveskert utca 27. Egy hét múlva kell a második adag.
Még épp időben hagyta el a szobát. Ahogy becsukta a raktár ajtaját, Viktorék már ott sétáltak a folyosón, egyenesen Sándor szobája felé.
Rövid ideig maradtak. Sándor valóban rosszul volt. Ahogy kiléptek, Viktor színpadiasan sóhajtott:
– Már nem sok van hátra ennek a szegény embernek.
Másnap reggel Viktor elsőként lépett be a VIP-szobába:
– El kell készíteni a dokumentációt… Mielőtt bekövetkezik a halál…
Aztán... lefagyott.
Sándor ült az ágyon. Teát kortyolgatott.
– Jó reggelt, Viktor!
– J-jó reggelt... – hebegte a férfi, a szemét dörzsölve.
– Ne izguljon. Inkább küldjön fel valakit, aki segít lefürdeni.
Viktor némán bólogatott, majd szó nélkül elrohant.
Andrea aznap reggeltől kezdve idegesen járt fel-alá. Épp egy hét telt el az injekció óta. Mi van, ha Sándor nem emlékszik a címre? Vagy nem jön?
A nagynénje csak nézte egy ideig, aztán megunta:
– Ülj már le, Marikám! Őszintén, komoly ember, üzletember. Ha el is felejtette az utcát, megtalálja. Meg amúgy is… imádkozz! Mert ha rosszabbul van, neked annyi. Már csomagolhatod a fogkefét.
Épp hogy befejezte, amikor egy autó állt meg a ház előtt. Egy férfi ugrott ki a volán mögül, és kinyitotta a másik ajtót – Sándor kiszállt. Egyedül!
– Ez ő! Néni! Ez ő! És jár!
Az idős hölgy elmosolyodott. Bár próbált távolságtartó lenni, magában egyre többször kapta magát azon, hogy jó érzés nem egyedül élni. Volt meleg étel, rend, nevetés… és valaki, aki megöleli.
– Látom, látom. Büszke vagyok rád.
A második injekció után Kovács Sándor néhány órát maradt. Andrea megmérte a vérnyomását, megnézte a pupilláit, és jegyzetelt minden apró részletet, amit csak tudott. A férfi mosolyogva figyelte, ahogy jegyzetei fölé hajol, mintha újra orvos lenne.
– Ha így folytatja, lehet, még visszakérem az engedélyét – mondta nevetve.
– Vissza is fogom szerezni – felelte Andrea határozottan. – Már tudom, mit akarok. És nem vagyok hajlandó tovább takarítani.
Sándor szeme megcsillant. Látta benne azt a tüzet, amit a legtöbben már rég kioltottak.
– Tudja, miért jöttem magához? Nem csak a gyógyszer miatt. Hanem mert maga volt az egyetlen, aki nem félt cselekedni. A többiek csak panaszkodnak, vagy lapítanak. Maga viszont... bevállalta.
Andrea megvonta a vállát:
– Lehet, hogy ostobaság volt.
– Vagy bátorság. A legtöbb ember nem különbözteti meg a kettőt.
A harmadik alkalommal Sándor már reggel megérkezett. Egy kosár süteményt hozott, meg egy termosz kávét.
– Gondoltam, ma hosszabb látogatást teszek – jegyezte meg játékosan.
– Már azt hittem, étterembe visz – felelte Andrea, kissé elpirulva.
Sándor elmosolyodott:
– Erre is sor kerül. De előbb végezzük el az utolsó kezelést.
Andrea beadta az injekciót. Ezúttal már semmi kétség nem maradt: a férfi állapota rohamosan javult. Sándor keze biztos volt, bőre újra színt kapott, a hangja erőteljes lett.
Este, amikor már készülődött, hirtelen visszafordult az ajtóból:
– Andrea… lenne kedve vacsorázni velem holnap?
Andrea meglepetten nézett rá:
– Ön... engem hív el vacsorára? Én börtönviselt vagyok, emlékszik?
– És én meg... tudja mit? Én meg általános iskolában loptam kiflit az osztálytársaim táskájából. Így kvittek vagyunk.
Andrea először komolyan nézett rá. Aztán nevetett. Egy igazi, szívből jövő nevetést hallatott, amit már évek óta nem engedett meg magának.
– Ebben az esetben… igen.
Másnap este Sándor egy régi, elegáns étterembe vitte. Andrea idegennek érezte magát a sok csillogás között, de Sándor magabiztossága lassan átragadt rá is. Jót nevettek, finomakat ettek, és úgy beszélgettek, mintha már évek óta ismerték volna egymást.
A desszert után, amikor Andrea megkérdezte, mi történt a kórházban, Sándor csak annyit mondott:
– Nagy Viktort még aznap leváltották, amikor én újra talpra álltam. Az új főigazgató már elkezdte a rendrakást. És... lehet, hogy hamarosan visszahívják önt is – nézett rá sokatmondóan.
– Mint takarítónőt?
– Mint orvost.
Andrea elhallgatott. A szeme megtelt könnyel, de most először ezek örömkönnyek voltak.
– Azt hittem, az én történetem már csak lefelé vezethet – suttogta.
– Dehogyis – mosolygott Sándor. – Maga most kezdi újra írni.
Két hónappal később Andrea visszatért a kórházba – fehér köpenyben, névtáblával, amin ez állt: Dr. Andrea Főorvos – Belgyógyászat.
Az új igazgató nem csak elfogadta őt, hanem külön kiemelte bátorságát és szakmai múltját. A gyógyszerével kapcsolatos kutatások újraindultak, immár hivatalos keretek között, és Sándor lett a legelső páciens, akit regisztráltak az új klinikai programba.
Zsuzsa néni csak annyit mondott, amikor meglátta:
– Látod, kislányom, Isten nem ver bottal. Csak türelmesen megvárja, hogy mások megbánják, amit tettek, és aztán... igazságot tesz.
Andrea nevetett:
– És mi van, ha az igazság néha serpenyő formájában jön?
– Akkor azt is elfogadjuk – kacsintott Zsuzsa néni.
A kórház lassan újra fejlődni kezdett. A betegek nem csak túléltek, de újra reményt kaptak. Andrea és Sándor kapcsolata pedig – bár senki sem hangoztatta nyíltan – lassan szerelemmé érett.
Egy nap, munka után, Sándor megvárta Andreát a kórház parkolójában. A kezében egy szál fehér rózsát tartott.
– Ma este nincs vacsora… – kezdte.
– Ó, hát akkor...?
– Ma este egy séta van. A Duna-parton. Aztán… talán megkérem a kezét is. De csak akkor, ha még mindig nem zavarja, hogy egy kiflitolvajjal randizik.
Andrea mosolya elárulta, hogy a válasz már régen eldőlt.
– Egy feltétellel: ha a desszert is jár.
– Akár kettő is.
2025. április 21. (hétfő), 21:24
