Éjjel falnak ütötte a karját… Azt hittük, hiszti. A valóság sokkal félelmetesebb volt
A GIPSZ CSENDJE.
A szeptemberi estéknek külön sajátossága van. A ház már hűvös, de még nem fűtünk; a sötét korábban érkezik, mint szeretnénk; és minden hang élesebben koppan a falakon, mintha a levegő is feszesebb lenne. /Aznap este a levegőben ott ült valami kimondhatatlan szorongás, amelyet először csak a szemem sarkából vettem észre\: a falióra percegése idegesítően hangosnak tűnt, a nappali kanapéja alatt valami recsegett, mintha megmozdult volna a fában a hő\./
A fiam, Marci, alig tizenkét éves, mégis olyan csendesen sétált be a nappaliba, hogy észre se vettem, csak amikor megállt előttem. A karját, a gipszbe zárt balját maga mellé szorította, mint aki szégyelli, hogy egyáltalán létezik.
– Apa… – szólalt meg óvatosan. – Megint… érzem.
Nem volt benne túlzás, nem volt benne hiszti vagy gyermeki dramatizálás. Valami felnőttes komolyság húzta le a hangját. A szavak mögött ott vibrált az a fajta félelem, amitől egy szülőben lassan fagy meg valami belül.
– Mi az, hogy érzed? – kérdeztem, próbálva elkerülni a türelmetlen hangnemet, pedig már napok óta őrlődtem. – Csak bizsereg, ahogy gyógyul. Az természetes.
Marci megrázta a fejét. A szeme alatt halvány karikák húzódtak, mintha napok óta nem aludt volna rendesen.
– Nem bizsereg. Mozog. Egész este ott van. Mintha valami… – A mondat vége elhalt, és inkább a földre nézett. – Kérlek, vedd le. Legalább nézd meg.
Meleg hullám futott végig a gerincemen; a saját aggodalmam próbáltam elnyomni. Egy gipsz alatti fertőzés? Irritáció? Idegi fájdalom? Próbáltam a józan magyarázatokat sorolni magamban, hogy ne hagyjam elszabadulni a gondolatot, amely minden szülőben ott lapul: mi van, ha tényleg baj van?
A feleségem, Júlia épp a konyhában pakolta el a vacsora maradékát. Fél szemmel ránk nézett, aztán a fejét csóválva mondta:
– Marci, ezt már megbeszéltük. A gipszet nem lehet csak úgy levenni. Az orvos mondta, hogy három hétig rajta kell maradnia. Endre majd holnap reggel elvisz a rendelőbe, ha tényleg ilyen rossz, de most… – hangja elhalkult, majd összeszedte magát.
A fiú azonban még mindig engem nézett, könyörgő tekintettel. Éreztem, hogy a tekintete szó szerint belém kapaszkodik, mintha csak tőlem várná a megváltást.
– Nem tudok aludni – suttogta. – Nem hagy.
Közelebb léptem hozzá, finoman megfogtam a vállát, és a szobájába vezettem. A folyosó hosszú volt és sötét, a mozdulataink visszhangja furcsán tompán verődött vissza a falakról. A szobájában állandó félhomály volt, az íróasztalon szétszórt füzetek és ceruzák, mintha hirtelen hagyta volna abba a tanulást. A takarója a földön hevert; látszott rajta, hogy tépelődő éjszakája volt.
– Mutasd a karod – mondtam, és óvatosan felemeltem a gipszet tartó kezét.
Erős, tiszta fehér anyag volt, frissen cserélték nemrég, és semmi szokatlan nem látszott rajta. Nem volt elszíneződés, nem volt repedés, semmi, ami indokolta volna a félelmét.
De ahogy megérintettem, éreztem, hogy a bőr alatta melegebb a kelleténél.
– Fáj? – kérdeztem halkan.
Marci bólintott.
– Néha csak viszket… de most már olyan, mintha belülről karmolná valami.
A szavaira önkéntelenül ökölbe szorult a kezem. A gipsz alatti fertőzés lehetősége hirtelen nem is tűnt olyan távolinak.
– Holnap reggel első dolgunk lesz elmenni a gyerekorvoshoz. Most viszont… próbáljunk aludni.
A fiú engedelmesen bebújt az ágyba, de látszott rajta, hogy nem bízik a saját pihenésében. A falnak fordult, szinte belesimult a takaró redői közé.
– Itt maradsz? – kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam.
Leültem az ágya mellé.
– Itt.
A ház lassan elcsendesedett. A zajok, amiket nappal észre sem veszünk – a hűtő zümmögése, a csövek halk reccsenései – most mind felerősödtek. Marci időnként megmozdult, összehúzta magát, mintha belül harcolna valamivel, amit én nem láthattam.
Már majdnem elbóbiskoltam, amikor hirtelen megfeszült a teste.
– Megint elkezdődött – suttogta, és a gipszes karját a mellkasához szorította.
– Marci… semmi nincs ott – mondtam bizonytalanul. – Csak az idegek. A gyógyulás közben néha becsapós érzések vannak.
– Nem ideg – mondta, és volt valami a hangjában, ami megfeszítette a tarkómat. – Nem bennem van. Rajtam. A bőröm alatt.
A szavak után percekig csak a lélegzetét hallottam. Kint a kertben megmozdult a szél, az ablakkeret finoman megreccsent, mintha a ház maga is beleszólt volna a pillanatba.
A fiam lassan visszaaludt, vagy legalábbis elcsendesedett. A gipsz fehér tömbje ott feküdt mellettem, ártalmatlan, semmitmondó tárgyként – és mégis, mintha súlya lett volna a levegőben.
Nem tudtam, mi zavar jobban: hogy talán tényleg beteg, vagy hogy valami megmagyarázhatatlan dolog ül fészket a saját gyerekem félelmeiben.
Amikor felálltam, a padló halkan nyekkent a lépteim alatt. A szobából kifelé nézve egyetlen gondolat kavargott bennem: valami nincs rendben.
És bár akkor még nem tudtam, mennyire igazam volt, a mellkasomban már ott sajgott a felismerés kezdete.
A JEL, AMIT NEM LEHET FIGYELMEN KÍVÜL HAGYNI.
Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy valaki halkan járkál a folyosón. Először azt hittem, Júlia az, talán nem tudott aludni ő sem – ritkán történik, de előfordul. Ám amikor kiléptem a hálószobából, a sötétben egy vékony alak körvonalát láttam: Marciét. A gyereket nem kellett megijesztenem, így óvatosan, halkan szólítottam meg.
– Mit csinálsz ilyen későn?
Nem válaszolt azonnal. A fal mellett állt, a gipszes karját maga elé emelve, mintha valamit figyelne rajta. Végül hátrafordult, és a tekintete szokatlanul üres volt, távoli.
– Nem… hagy aludni – mondta. – Most már nem is csak mozog. Mintha… mintha kaparna.
Közelebb léptem, és a homlokát megérintettem. Melegebb volt, mint este.
– Gyere, üljünk le. – A nappali felé tereltem. – Mondd el pontosan, mit érzel.
Leült a kanapé szélére, a lábait maga alá húzta. Úgy ült ott, mint egy kisállat, amelyik érzi a közelgő vihart.
– Először csak csiklandozott… – kezdte. – Aztán tegnap este már olyan volt, mintha valami végigszaladt volna rajtam belül. Nem egészben, csak… részletekben. Mintha több lenne.
A gyomrom aprót rándult. Ez a beszéd már túl ment azon, amire rá lehet húzni a „gyógyuló csont” kényelmetlenségét.
– Marci… abban biztos vagy, hogy nem csak ráfeszítesz? Hogy a félelem nem teszi rosszabbá?
Felpillantott. A szeme vörös volt a kialvatlanságtól, de annál is jobban megütött valami: a határozottság.
– Apa, te nem érted. Ez nem itt van – a mellkasára mutatott –, hanem itt. – A gipszre bökött. – És nem én csinálom.
A mondat után csend ült a szobára. A hűtő motorja elindult a konyhában, ahogy minden éjszaka, de most valahogy zavaróan hangosnak tűnt.
Júlia ekkor lépett ki hálószobánk ajtaján. A haját összefogta, a tekintetében pedig az a fajta fáradt türelmetlenség csillant, amit az elmúlt napok feszültsége termelt ki benne.
– Mi történik? – kérdezte. – Miért nem alszotok?
– Megint fáj neki – mondtam. – Szerintem reggel muszáj lesz orvost hívnunk. Nem várok tovább.
– Ezt már tegnap is mondtad – sóhajtotta Júlia. – A gyerek szorong. Teljesen érthető, hetek óta rá van zárva az a vacak gipsz. De nem kell minden jelre ráparázni. Holnap iskola is van, legalább pár órát pihenjen.
Marci lesütötte a szemét, mintha szégyellte volna, hogy róla beszélünk.
– Nem szorongok – mondta halkan. – Ez most is csinálja.
– Mi csinálja? – Júlia hangjában már ott volt a védekező élesség.
A fiú nem tudott válaszolni. Csak megemelte a karját, és a gipszre nézett. Olyan volt a mozdulat, mintha félne attól, amit nem lát.
– Nézd, holnap megyünk az orvoshoz – mondtam, most már határozottabban, mint valaha. – Nem érdekel, mit mondott az ügyelet, nem érdekel, hogy korai-e leszedni a gipszet. Ki kell vizsgálni.
Júlia sóhajtott, de nem vitatkozott tovább. Inkább visszament a hálóba, becsukva maga mögött az ajtót.
Én ott maradtam Marcival a félhomályos nappaliban. A fiút lassan visszakísértem a szobájába, de mielőtt lefeküdt volna, kérlelve a kezem után nyúlt.
– Apa… ha reggel elmennénk már túl késő lenne?
A kérdésen belém mart valami jeges félelem.
– Nem lesz késő – mondtam gyorsan. – Ígérem.
De ahogy elfújtam a lámpát, és a sötétség újra körülölelt minket, valami mégis azt súgta, hogy nem mondtam igazat.
Az éjszaka hátralévő részében alig tudtam aludni. A ház legkisebb rezdülésére is felriadtam, mintha attól féltem volna, hogy elkerül valami fontos jel.
És hajnal felé, amikor a külvilág külsejében megjelent az első fakó fény, a folyosóról tompa zajt hallottam. Egy koppanást. Aztán még egyet.
Olyan ritmikus volt, mintha valaki lassan, kitartó türelemmel ütögetné a falat.
A gyomrom jeges gömbbé zsugorodott.
Felkeltem.
Kiléptem a folyosóra.
És akkor megláttam.
Marci a szobája előtt állt, háttal nekem, a gipszes karját maga elé emelve – és épp a falnak ütötte. Lassan, egyenletesen, mintha egy láthatatlan ütemet követne.
Nem sírt. Nem kiabált. Csak állt ott némán, a saját teste foglyaként.
– Marci! – kiáltottam. – Mit csinálsz?!
Megfordult, de a tekintete… az a tekintet nem volt az enyém gyerekéé. Üres volt, akár a huzatba felejtett ablak.
– Nem én vagyok… – mondta olyan hangon, amitől a vér is meghűlt bennem. – Apa, ez… most már nagyon fáj.
A gipsz felszínén pedig ekkor először vettem észre valamit.
A következő másodpercekben tudtam: nincs több idő.
AMI A GIPSZ ALATT VOLT.
A következő percek zavarosak, mintha valaki lassított felvételként játszaná újra őket az emlékeimben. Csak annyira emlékszem tisztán, hogy odaléptem Marcihoz, a vállánál fogva elhúztam a faltól, és közben próbáltam kitartani a hangomat, nehogy a pánik átcsússzon benne is.
– Elég volt. Most azonnal indulunk.
Júlia ekkor nyitotta ki a hálószoba ajtaját, láthatóan összezavarodva a hangokra. De amint meglátta a jelenetet – Marcit, a falon a halvány ütésnyomokat, az én arcomra írt megindokolhatatlan félelmet –, hirtelen elnémult.
– Mi történt…? – kérdezte, de a hangja elvékonyodott.
– Öltözz. Most megyünk. – A szavaim saját magamnak is utasítások voltak.
Marci közben némán állt, mintha minden ereje elszivárgott volna. A gipszes karját maga mellé engedte, és ahogy megmozdult, hallottam egy halk sercenést, mintha a gipsz belsejében valami hozzádörzsölődött volna. A hideg futott végig a hátamon.
Nem vártam tovább. A gyerek pulóveréért nyúltam, és próbáltam segíteni neki belebújni. De amint megmozdítottam a karját, felszisszent.
– Bocsánat, kisfiam… mindjárt kint vagyunk ebből.
A folyosón átvágva egy pillanatra mintha megállt volna a levegő. Olyan volt, mintha a ház is figyelne. A sötét ablakok fekete tükrében a saját arcunk is idegennek tűnt: három ember, akik nem értik, mi fenyegeti őket, mégis ösztönösen menekülni próbálnak előle.
Az ajtón kilépve pedig a hajnali hideg úgy csapott arcon, mint egy kijózanító pofon. A szomszéd házak némán álltak, a város még aludt. Egyetlen autó sem járt arra azon a korai órán.
Az autóhoz siettem Marcival, Júlia kissé lemaradva követte.
Nem vér volt. Nem is víz. Valami átlátszó, sűrűbb állagú nedvesség szivárgott belőle, közvetlenül a csuklójához közel.
– Endre… – Júlia hangja remegett. – Mi ez?
Nem tudtam megmondani. Csak annyit tudtam, hogy ez így nem maradhat.
Beültünk, és elindultam a legközelebbi ügyelet felé. A város ébredezett, a pirkadat fénye lassan kúszott fel a környező házak tetejére. A rádiót nem mertem bekapcsolni, mintha a zene vagy a hírek elvonnák a figyelmemet arról a valamiről, ami ott ült közöttünk: a félelem.
Marci a hátsó ülésen ült, és a fejét az ablaknak támasztotta. Időnként összerándult, mintha belül valami megfeszülne. A lélegzete szaporább lett, a keze remegett.
– Apa… – szólalt meg egyszer csak. – Ugye már nem sok? Ugye már… kiveszik belőlem?
A szavai úgy ütöttek mellkason, ahogy semmi más nem tud. Nem arról beszélt, hogy fáj. Arról beszélt, hogy valami van benne. És ő ezt teljes bizonyossággal érezte.
– Mindjárt ott vagyunk – mondtam. – Tarts ki.
A sürgősségin nem volt tömeg. Alig pár ember üldögélt a műanyag székeken, és a neonfény hűvös zöldessége még nyomasztóbbá tette a teret. Egy nővér odalépett hozzánk, gyors mozdulatokkal felmérte a helyzetet, majd azonnal hátrahívott egy boxba.
– Mióta ilyen? – kérdezte, miközben vizsgálta a gipszet.
– Három napja rosszabb, de ma hajnalban… – nem találtam a szavakat. – Kérem, segítsenek.
A nővér a gipsz szélénél húzódó nedvességet vizsgálta. Közelebb hajolt, majd hirtelen megtorpant. Az arcán egy gyorsan átsuhanó döbbenet futott át, amit azonnal megpróbált leplezni, de nem sikerült.
– Ezt… ezt le kell vennünk. Azonnal.
Behívott egy orvost, aki egyetlen pillantást vetett Marcira, és máris intett: előkészítik a gipszvágót.
A gép éles, pörgő hangja megtöltötte a szűk helyiséget. Marci összerezzent, de nem sírt. Csak rám nézett, és láttam a szemében azt a hitet, azt a reményt, amitől elszorult a torkom.
A vágó lassan szétválasztotta a gipszet. Az orvos előbb az alkar felől indult, majd a csukló körül finomabban haladt. A gipsz kettévált… és amikor óvatosan szétnyitotta, mindannyian hátraléptünk egy fél lépést.
A látvány nem volt horrorisztikus – legalábbis nem úgy. De annál sokkolóbb.
A bőr nem volt sebes, de vörös, irritált, mintha hosszú ideje dörzsölte volna valami. A hajlatokban apró, áttetsző váladék gyűlt össze. És ami a legrosszabb: a bőr egyes pontjai alatt apró, szabálytalan mozdulatok látszódtak.
Mintha valami… parányi… ott lenne a hámréteg alatti vékony térben.
Az orvos arca megfeszült.
– Ezt… nem látom mindennap – mondta, és a hangjából érződött, hogy próbál nyugodt maradni. – Azonnal fertőtlenítjük, és hívok valakit, aki ehhez… jobban ért.
Marci ekkor felszisszent, mert a karja lüktetni kezdett a friss levegőtől. A szeme könnyezett, de nem a fájdalomtól – az megkönnyebbülés volt.
– Apa… – suttogta. – Most már el tud menni. Ugye?
Fogalmam sem volt, mire gondol. Talán ő maga sem tudta pontosan. Talán a félelem tett hozzá szavakat.
De egy dolog biztos volt: amit a bőre alatt láttunk, nem az ő fejében született. Nem képzelgés volt. Nem szorongás.
Nem valami „nincs ott”.
Valami tényleg ott volt.
És a felismerés, hogy a saját gyerekemet kellett védenem valami ismeretlen, megnevezhetetlen dologtól, olyan súllyal nehezedett rám, amely alatt egy pillanatra úgy éreztem: beleszakad a mellkasom.
A nővér visszalépett, halk hangon közölte:
– Van egy fertőző szakorvos ügyeletben. Itt van az épületben. Már jön is.
Az orvosra várva Marci a vizsgálóasztalon ült, a frissen feltárt karját a levegőben tartva, mintha félne hozzáérni a saját testéhez. Júlia a sarokban ült, a kezét a szája elé szorította, és csak bámult maga elé.
Én pedig ott álltam, egyik kezem a gyerek vállán, és éreztem, ahogy minden eddigi bizonyosság lassan kisiklik a talpam alól.
Amikor a szakorvos belépett, egyetlen mondattal kezdte, miközben közelebb hajolt a fiú karához:
– Rendkívüli eset, de kezelhető. Csak gyorsnak kell lennünk.
A hangja határozott volt, mégis bennem maradt a rettegés.
Gyorsnak?
Mert ha nem lesznek azok… mi történik?
A választ akkor még nem tudtam. És bár kimondani sem mertem volna, valahol legbelül éreztem: amit ma megtudunk, az egész életünket meg fogja változtatni.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. február 16. (hétfő), 12:35
