Elment a vőlegénye sírjához, terhesen, egyedül... és talált egy titokzatos telefont a kriptában. Amikor bekapcsolta, olyan dolog történt, amitől elájult! ???
Kriszti nehézkesen szállt le a buszról. Abban a városban járt, ahonnan Lajos, a vőlegénye származott.
Az egész úton csendesen törölgette a könnyeit. Úgy érezte, az élete véget ért Lajos halálával. /De két hónap múlva világra hozza a kislányukat\./
Lajos és az ő közös gyermekét. Ez az egyetlen dolog tartotta vissza attól, hogy véget vessen mindennek. Két évvel azután ismerkedtek meg, hogy Kriszti elhagyta az állami otthont, ahol felnőtt.
A lány szakmunkásképzőbe járt, közben éjszakai műszakban dolgozott egy gyárban. Fárasztó volt, de szükségszerű. Lajos a gyárba érkezett új gépeket beszerelni.
Kriszti hallotta, hogy egy tehetős férfi megvásárolta az üzemet, és teljesen modernizálta. Az emberek vegyesen fogadták a hírt – örültek a fejlődésnek, de tartottak a változásoktól. Kriszti is tartott. "Új seprű jól seper" – mondták róla a gyárban.
Egy este Lajos késő estig maradt bent. Ellenőrizte, hogyan halad a gépek beállítása. A helyi szerelők még nem tudták használni őket, ezért Lajos egyfajta oktatást is tartott.
Kriszti gépe is sorra került. A fiú néhányszor odament hozzá, teljesen zavarba hozta, de a műszak végére eltűnt. Kriszti megkönnyebbült.
Mégis furcsán hatott rá ez a fiatal férfi. A műszak után szinte kiszaladt a gyárból. Végre hazamehetett aludni, és nem kellett iskolába mennie másnap – végre pihenhetett.
– Hé, te lány! – kiáltott valaki utána. – Kriszti!
Megtorpant. Egy autó gurult mellé. Lajos ült benne.
– Érted jöttem – mondta mosolyogva. – Pattanj be, hazaviszlek.
Kriszti gyanakodva nézett rá.
– Talán nem is egyfelé megyünk.
– Ugyan már – nevetett Lajos. – Garantálom, hogy az útirány stimmel.
Most már nem is értette, miért szállt be egy idegen autójába. De egész délelőtt csak mentek, járták a várost, beszélgettek. Kriszti nem is akart aludni. Este, amikor már otthon volt, kinézett az ablakon – és ott állt Lajos autója. Belsejében Lajos aludt, ölében egy hatalmas csokor virággal.
Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettek. Három hónappal később Kriszti teherbe esett.
Lajos megkérte a kezét.
– Amint befejeztem itt a munkát, hazaviszlek a városomba. Bemutatlak anyámnak meg az öcsémnek, nagyon rendesek.
– Nem, előbb mondd el nekik, hogy létezem. Nem akarok csak úgy beesni: "Itt a menyasszony, és mellesleg babát is vár!"
– Ez butaság – legyintett Lajos.
– Lehet, de én ilyen vagyok – makacskodott Kriszti.
Valójában jól tudta, hogyan viszonyulnak a jómódú családok az állami gondozottakhoz. Félt az elutasítástól, inkább előre védekezett. Lajos pedig csak mosolygott rá, semmit sem erőltetett.
Aztán elment. Három hónapja már. Kriszti csak várt. Várt, mintha nélküle levegőt sem tudna venni.
De Lajos eltűnt. Se hívás, se levél, se látogatás. Mindenki azt mondta, biztosan faképnél hagyta.
Kriszti nem hitt nekik.
Két hónap múlva, mikor már a könnyei is elfogytak, véletlenül hallotta meg a könyvelésen, hogy az új gépeket beszerelő férfi – Lajos – meghalt.
Elhomályosult előtte a világ. Összeesett. A főkönyvelő irodájában tért magához. Egy idős nő nézett rá együttérzéssel.
– Te voltál az a lány, akivel találkozgatott?
– Igen… – suttogta Kriszti.
– Ne sírj. Baleset volt. Elhagyta az autót, és három alak rátámadt. Elkapták őket, de ez már nem hozza őt vissza.
Kriszti üres tekintettel meredt maga elé. A mellkasa fájt, mintha valaki kalapáccsal csapna rá.
– Tudja, hol temették el?
– Igen. Mi a gyárból ott voltunk a temetésén. Elmondom, meg is mutatom, hová tegyen virágot.
– Felkeresi a családját?
– Nem tudom. Talán nem.
Az idős asszony sóhajtott, majd egy papírt vett elő. Kriszti lassan elindult a temető felé. Szakadt az eső, minden lépés fárasztó volt, de nem állt meg. Lajos várta. Tudta, érezte. El kellett búcsúzniuk. Bocsánatot kellett kérnie. Mert miatta ment el, hogy felkészítse a családját a találkozásra. Mert ő csak magára gondolt. Mert félt.
Az eső egyre sűrűbben zuhogott. Kriszti reszketni kezdett. A megfázás gondolata hidegen hagyta. Végre meglátta a sírt. Friss hant, virágözön, mellette egy régi kripta. Valószínűleg Lajos családjáé.
A kereszt alatt ott volt a fényképe.
– Szia, szerelmem – suttogta Kriszti, és térdre rogyott.
Majd elaludt, elgyengült, fázott és éhes volt. Aztán felriadt.
– Muszáj szállást keresni. – Zsebeit átkutatta, a telefonja eltűnt.
Erő se volt már benne. Villám csattant az égen. Hirtelen a kripta ajtaja nyikorogva kinyílt. Kriszti berohant.
– Bocsánat... csak egy kicsit megmelegszem – motyogta.
Lerogyott a földre, és résnyire nyitva hagyta az ajtót. A félhomályban valami zümmögött. Egy telefon. Drága darab. Felvette.
– Halló?
Semmi válasz.
– Hall engem?
– Igen, ez az én telefonom. Tegnap veszítettem el. Maga hol van?
– A temetőben.
– A TEMETŐBEN?! Az nem lehet! Tegnap mértem fel egy sírt, ott hagytam a telefonom. Hol pontosan?
– Egy kriptában vagyok.
– Hogy mondta?! Ön BENT VAN egy kriptában?!
– Igen… fázom… nagyon rosszul érzem magam.
A hívás megszakadt. Kriszti elájult.
– Lány, hé, ébredj! Ébredj már!
Kriszti lassan nyitotta ki a szemét. Az első, amit látott, egy ismeretlen férfi arca volt, riadtan hajolt fölé.
– Lajos? – suttogta elhaló hangon. – Te vagy az?
A férfi megremegett.
– Te vagy Kriszti?
A lány bólintani próbált, de annyira gyenge volt, hogy csak a szemével mozdult.
– A francba… – suttogta a férfi, és óvatosan megfogta a kezét. – Gyere, segítek felállni.
Amikor azonban lenézett, észrevette Kriszti gömbölyödő hasát.
– A fenébe is… te terhes vagy?! – fakadt ki.
Kriszti szeméből újra folyni kezdtek a könnyek.
A férfi tanácstalanul nézett körbe, majd hirtelen ölbe kapta őt, és gyors léptekkel sietett ki a kriptából az autóhoz. Letette Krisztit a hátsó ülésre, betakarta kabátjával, majd elővette a telefonját.
– Anya, itt van! Itt van a sírnál! A lány, akiről Lajos beszélt. Tényleg létezik… És terhes! – mondta suttogva.
A vonal túloldalán egy női hang csendült fel: szigorú, mégis megrezdülten érzelmes.
– Terhes? Lajostól?
– Úgy tűnik, igen.
– Jól van, vidd el a klinikára Sergej doktorhoz, azonnal! Én is megyek oda. Most!
Letette. Az arca feszült volt, ahogy visszatekintett Krisztire.
– Figyelj… én Dénes vagyok. Lajos öccse. Ne aggódj, minden rendben lesz. Elviszlek orvoshoz.
Az autó motorja felbőgött, és elindultak a kórház felé.
A klinika gyorsan és hatékonyan reagált. Kriszti azonnal külön szobába került, megvizsgálták, melegen betakarták. A nővér szelíden simította meg a haját:
– Nyugalom, kismama, itt már jó kezekben van.
Közben Dénes a váróban idegesen járkált fel-alá. Nem sokkal később érkezett meg az édesanyja, Erika. Magas, karakán asszony volt, akinek minden mozdulatából sugárzott az erő és a fegyelem. Mögötte sietett Sergej doktor, egy alacsony, mosolygós férfi fehér köpenyben.
– Nos? – kérdezte Erika.
– Nincs komolyabb baj, csupán kimerültség, és a sokk, megfázás határán.
Erika bólintott.
– Meglátogathatom?
– Röviden, igen. De csak óvatosan.
Erika lassan belépett a szobába. Kriszti már félig ébren volt, amikor az asszony leült mellé.
– Szervusz. Erika vagyok. Lajos édesanyja.
A lány erőtlenül bólintott.
– Nagyon hasonlítasz rá – mondta Erika, halkabb hangon, mint bárki gondolta volna róla.
– Nem jöttem kérni. Csak el akartam búcsúzni tőle. – A hangja elcsuklott.
– Elmesélnél nekem mindent róla? Rólatok? – kérte az asszony.
Kriszti lassan bólintott, majd hosszú percekig mesélt: a megismerkedésükről, az első randiról, a virágcsokorról, a boldogságról, a tervekről. És végül a csendről. A három hónapról, amikor már senki sem hívta.
Amikor végzett, Erika felállt, körbejárta a szobát, majd megállt Kriszti ágya mellett.
– Miért nem mentél vele, amikor hívott?
Kriszti lesütötte a szemét.
– Mert árva vagyok. Állami gondozott. Egész életemben lenéztek érte. Féltem, hogy a családja… hogy maga is…
Erika elmosolyodott keserűen.
– Butaság. Az, hogy milyen háttérből jössz, nem határoz meg téged. Csak rossz embereket ismertél, lányom.
Aztán még egyszer megszorította Kriszti kezét.
– Pihenj. Holnap reggel visszajövök, és hozok, amit csak kérsz.
– Nem szükséges… van egy táskám… csak a telefonom tűnt el.
– Megkeressük.
Erika kiment. Odakint Dénes már várt rá.
– Anya?
– Jól van. A baba is jól van.
Dénes bólintott.
– Tudom. És meg is fogjuk.
Másnap reggel, miután Kriszti felébredt, Erika már ott volt, és egy halom dolgot hozott neki: ruhát, gyümölcsöt, egy új mobiltelefont is.
– Erika néni… miért ennyire… kedves velem? – kérdezte Kriszti zavartan.
Az asszony elmosolyodott.
– Mert az én fiam téged választott. És mert az unokám benned növekszik.
Egy pillanatnyi csend után hozzátette:
– De lenne egy kérdésem. Mikor engeded végre, hogy Dénes is közel kerüljön hozzád?
Kriszti lesütötte a szemét.
– Nem tudom… Lajos…
– Lajos meghalt. De te még élsz. És az életet élni kell. Gondold át.
Eltelt két év.
– Karinácska, gyere ide hozzám, kicsi szívem! – kiáltotta Erika, miközben megpróbálta elkapni a futkározó, göndör hajú kislányt.
Karinácska azonban nevetve szaladt Kriszti felé, és a lány mosolyogva karolta át.
– A nevem királynő – jelentette ki a kislány büszkén, és Erika nevetett.
Kriszti most már a város közepén lakott, kényelmes lakásban, bébiszitter segítette a napi teendőkben, ő pedig jogot tanult. A jövőjét már nem félelemmel, hanem reménnyel képzelte el.
Azon a napon Erika komolyabb hangon szólította meg:
– Kriszti, szeretnék beszélni veled. Csak kettesben.
A lány megmerevedett. Bár Erika soha nem volt durva vagy kegyetlen vele, Kriszti mindig tartott tőle egy kicsit. Úgy érezte, valami súlyos következik.
– Igen… persze, hallgatom.
– Kérlek, válaszolj őszintén. Meddig fogjátok még kínozni egymást te meg Dénes?
Kriszti szeme kikerekedett.
– Hogy érted?
– Látom rajtatok. Ő nem alszik, nem eszik rendesen, csak dolgozik és figyel téged. Te meg... mindig úgy nézel rá, mintha akarnád őt, de nem engeded magadhoz. Miért?
Kriszti elvörösödött.
– Én… nem tudom, Erika néni. Talán... még mindig nem tudtam elengedni Lajost. Még mindig… szeretem őt. És… bűntudatom van. Hogy valaki más is... tetszik.
Erika leült vele szemben, és halkan, de határozottan mondta:
– Lajos meghalt. Szeretett téged, és boldog volt melletted. De ő már nem jön vissza. Te viszont élsz. És az élet nem arra való, hogy szenvedéssel teljen. Dénes szeret téged. Ez látszik minden mozdulatán.
Kriszti tekintete megremegett.
– Szeretem őt is… de... nem tudom, hogyan kezdhetném újra.
– Úgy, hogy megpróbálod. Ennyi. Megpróbálod, és ha jó, akkor boldog leszel. Ha nem, legalább elmondhatod, hogy próbáltad. De ez a semmi közepén lebegés senkinek sem jó. Legfőképp Karinának nem.
A beszélgetés után Kriszti sokáig csak ült a telefonja felett. A régi készüléke már megvolt – megtalálták a kriptában, épségben. Elővette. Lassan, határozottan megnyitotta az üzeneteket, megkereste Dénes nevét, és csak ennyit írt:
„Igen. Benne vagyok. ”
Két hónappal később
Karinácska boldogan tapsolt, miközben Kriszti és Dénes kézen fogva léptek ki a városháza ajtaján. Erika egy csokorral állt ott, és ölelte meg mindkettőjüket.
– Köszönöm, anya – suttogta Dénes.
– Én köszönöm nektek, hogy nem hagytátok, hogy a múlt megölje a jövőt.
Aznap este, amikor Karinácska már aludt, Kriszti odahajolt Déneshez.
– Van egy dolog, amit sosem mondtam ki igazán. Talán azért, mert azt hittem, nem lehet kimondani. De most már tudom.
– Mit? – kérdezte Dénes.
– Szeretlek. Egészen. Múltammal, mindenemmel együtt. És nem félek többé.
Dénes karjaiba zárta őt, és csak ennyit mondott:
– Én sem féltem soha. Csak vártam rád.
2025. április 23. (szerda), 16:17
Kapcsolódó cikkünk
? Egy hajléktalan egy babát talált a szemétdombon – és belenyomta az ujját a szájába! Amit talált, attól minden szőrszála az égnek állt… ?
Török József, volt raktáros, ma hajléktalan. Egykor volt albérlete, munkája, jövője. Aztán jöttek a késések, a figyelmetlenség, az alkoholszag – és a kirúgás. A lakását elvitte a tartozás, az élete pedig egy lepusztult matracra cserélődött valahol a város peremén.
Napjai szemétkupacok között teltek – azzal próbált túlélni, hogy értéket keresett a kidobott holmik között. Nem volt büszke rá. De még mindig jobb volt, mint kéregetni.
És aztán, egy nap, valami szokatlanra bukkant: egy rózsaszín bőrönd a konténer tövében. Túl tiszta volt. Túl új. Kilógott a mocskos háttérből. József szíve hevesebben vert. Talán… talán most valami tényleg értékeset talált?
Kinyitotta. Egy gyönyörű baba feküdt benne, fodros ruhában, mintha egy játékbolt polcáról pottyant volna bele a mocsokba. De a baba szájából kilógott valami… egy vékony, fehér zsinór.
Közelebb hajolt. A kíváncsiság – meg talán valami megmagyarázhatatlan előérzet – arra késztette, hogy belenyúljon. Érezte, hogy valami van ott. Kemény, kis méretű… mintha egy papírdarab.
És ekkor… a cetli.
A gyűrött, remegő kézzel írt üzenet, amely így szólt:
„Ha ezt olvasod, kérlek, segíts! Bezártak minket. A pincében vagyunk. Cím: Puskin utca 17. – Anna”
A hajléktalan férfi megszeppent. Megszédült. A gyomrában görcs lett a félelemből, a szívében pedig megmozdult valami, amit már rég nem érzett: felelősség.
Mit tett ezután József? Elhitte az üzenetet? Elment a címre?
? A hihetetlen történet folytatását az első kommentben olvashatod, és garantálom: az utolsó sorig odaszögez a képernyőhöz.
Mert van, amikor a legelhasználtabb élet is megér egy új kezdetet. Egy cetli miatt. Egy segítségkérés miatt. Egy döntés miatt.
? ? Folytatás az első kommentben a kép alatt! ???
Kérlek, segíts!” – Egy cetli a kukából, ami örökre megváltoztatta az életét
A kis...
