Élve eltemették a fiatal párt. Közel háromezer év múlva feltárják a sírjukat, és az egész világ ámulva figyel:
Hirdetés
Hirdetés
Az esetek többségében nem jelent világszenzációt, hogyha több évezredes sírokat tárnak fel az archeológusok, az emberek többségét ez egyáltalán nem érinti meg érzelmileg.
/Amikor azonban 48 évvel ezelőtt, északnyugati iráni Teppe Hasanlu falu melletti ásatáson felfedezték ezt a sírt, az egész világ le volt döbbenve\./
Hirdetés
A sírban két ember feküdt, nagyjából 2800 éves csontvázak. A kutatók véleménye szerint egy háború következtében tűzvész tört ki a városokban, és a fiatal pár emiatt keresett menedéket egy földalatti bunkerban.
Hirdetés
Sajnos azonban a bunker nem nyújtott számukra védelmet, így gyakorlatilag élve eltemették őket.
De mi a lényeg? Az, hogy ezeknek az embereknek az egymás iránti szerelme és szeretete ilyen hosszú időt átívelve még jelenleg is megihlet minket: ugyanis pontosan olyan pozícióban, testhelyzetben maradtak a sírban, ahogyan meghaltak. Életük úgy ért véget, hogy megcsókolták egymást, a férfi pedig átölelte a kedvesét.
.
Ez a szerelem örök mementója, amely az utolsó lélegzetvételig tart! Ezek a csontvázak pedig azóta a szerelem szobraiként lettek híresek az egész világon!
Meghatónak találtad? Ne felejtsd el megosztani, hogy a barátaid is megnézhessék!
2022. február 19. (szombat), 14:21
Segítsd a munkánkat egy Facebook megosztással! Megosztáshoz kattints az alábbi gombra:
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
? Azt hitte, a menyasszonya nem várta meg a katonaságból. De amikor leszállt a vonatról… MEGNÉMULT attól, amit látott ???
— Na, hazamész szabadságra? — kérdezte a parancsnoka.
— Megyek… — bólintott Antal. — De egyszer sem mentem haza.
— Miért?
— Nem akarok...
— Összevesztél a szüleiddel? Vagy a lány nem várt meg? — A parancsnok rögtön ráérzett, hogy inkább az utóbbi.
— Köpd le azt a szeszélyes kis cafkát — morogta. Aztán lágyabban hozzátette: — De a szüleidhez azért menj haza. Nem szép így bánni velük.
Antal nem tudott nemet mondani. Úgy döntött, legalább anyját megnyugtatja.
Már a vonaton ült, közeledett a szülőváros. Az utolsó megálló egy csomóponti állomás volt, ahol a szerelvény fél órát állt.
Antal úgy döntött, kiszellőzteti a fejét, sétál egyet a peronon, vesz valamit az árusoktól — talán egy jó forró lángost a pályaudvar előtti térről. Sorban állt az első bódénál. Zaj, emberek, kavalkád. Felváltva nézte az óráját és a vonatot — még belefért az időbe.
És akkor… hirtelen… megpillantott VALAMIT a távolból, amitől földbe gyökerezett a lába ???
? A folytatás az első hozzászólásban a kép alatt! Görgess le, és KÉSZÜLJ FEL A SOKKRA! ???
