Építkezni kezdtek a virágoskertben – és egy százéves szerelem tört a felszínre
A kert, amely mindent őrzött.
A kora tavaszi nap lassan kúszott fel a domb mögül, langyos sugarai megcsillantak a harmatos fűszálakon. /A falu szélén, Velezden, ahol a házak már kezdtek beleolvadni a tájba, egy színes, illatos világ bontogatta szirmait – Virágverem Kertészet\./
Nóra huszonhét éves volt, s bár a kortársai többsége már rég Budapestre vagy külföldre költözött a nagy lehetőségek után, ő más utat választott. A nagyszülei öreg telkét vásárolta vissza, újította fel, és a régi gyümölcsös helyén saját kertészetet álmodott meg. Már gyerekként is órákig el tudott merülni egy-egy szirmon, megfigyelve a mintázatokat, a színeket, vagy csak beleszippantva a nyár illatába. A virágok voltak a barátai, a tanítói és az álmainak formálói.
– Lassan mehet az alap – szólt ki egy munkás a vállán egy csákánnyal.
Az üvegház bővítése miatt napok óta munkagépek és markolók zaja keveredett a madárcsicsergéssel. Nóra minden reggel a gumicsizmájában, kócos konttyal és teásbögrével a kezében járta körbe a területet, figyelve, hogy minden rendben haladjon. Az új szekcióban különleges hibridek kaptak majd helyet, amelyek hónapok óta nevelkedtek palántaként a fő üvegházban.
Aznap délután azonban egy ásó koppanása megakasztotta a ritmust.
– Nóra! Jöjjön csak! Találtunk valamit! – kiáltott egy idős munkás, Mihály bá’, aki már a kezdetek óta segítette őt minden építkezésnél.
Nóra odasietett. A földben, félig kibontva, egy összedőlt, régi téglafal maradványai bukkantak elő. A téglák között egy rozsdás, vastag vasból készült ládika hevert, épp akkora, mint egy nagyobb kenyérsütő forma.
– Milyen érdekes… lehet, hogy valami régi pince maradványa lehetett – morfondírozott Nóra, miközben leguggolt.
– Az öregek emlegették, hogy ez a föld régen a gróféké volt. Volt valami kis kúria itt, de már senki nem emlékszik pontosan. Talán az alapja ez. Lehet, a föld magába zárta.
A ládát nem tudták kinyitni, a zár be volt rozsdálva, a pántok is makacsul kapaszkodtak a fedélbe. Nóra mégis eltetette – előbb egy dobozba, majd be a kis ház mögé a szerszámoskamrába. Napokkal később, amikor már az új üvegház szerkezete állt, és a vendégváró polcokat rendezgette illatos levendulapárnákkal, kézzel festett cserepekkel, újra eszébe jutott a ládika.
Valami motoszkált benne. Nem is az, hogy érték lehet benne – inkább az idő, amit magában hordozott. Egy darabka múlt, amit senki más nem ért, csak ő, aki nap mint nap ezen a földön lélegzett.
Másnap reggel autóba ült, és elindult Szombathely felé, a régiségpiac szélén lévő apró bolt felé, ahol egy bizonyos Varga Dénes bácsi fogadta a hozzá hasonló kíváncsi lelkeket.
A boltban nehéz szag terjengett – olaj, por és régi bőr keveréke. A falakon órák, kulcsok, fényképek lógtak, a polcokon porcelánbabák, katonai sisakok, és mindenféle múltidéző tárgyak sorakoztak.
– Nóra kisasszony – mosolygott a régiségkereskedő, miután meglátta a lányt belépni. – Rég volt már nálam. Mi hozta?
– Egy különös láda. Nem tudjuk kinyitni. Találtuk a föld alól, a kertészetem bővítésénél. Lehet, hogy semmi, de valamiért nem hagy nyugodni.
Dénes bácsi óvatosan vette kézbe a súlyos ládát. A szemüvegét orra végére tolta, ujjai úgy simították végig a rozsdás felületet, mint egy könyv lapjait.
– Régi darab. Talán a századforduló tájékáról. Ezt még kovács készítette, nem ipari. Megpróbálhatom kinyitni, de óvatosan, nehogy megsérüljön, ami benne van.
Nóra szótlanul bólintott.
A férfi eltűnt a hátsó műhelyben, csattogások, feszítőhangok hallatszottak. Nóra szíve a torkában dobogott. Valamiért azt érezte, ez a ládika többet hordoz, mint régi kulcsokat vagy elfelejtett leveleket.
– Nos, megvan – szólt ki Dénes bácsi, majd visszatért a boltba, a kezében a félig nyitott ládával.
Benn egy óarany színű, bársonnyal bélelt rekesz volt, benne néhány kézzel írott papírlap, egy bőrszíjjal átkötött, régi jegyzetfüzet, és egy vékony ezüstláncon függő medál.
– Nahát – súgta Nóra, miközben a füzethöz nyúlt.
Az első oldalra tintával ezt írták:„Ha ezt a ládikát megtaláltad, kérlek, olvasd el, amit írtam. Ne dobd el. Talán neked szánták az égiek.”Alatta egy név: Szentmártoni Anna, dátum: 1916. május 4.
Nóra háta borsódzott. A keze remegett, ahogy fellapozta a könyvet, és az első sorokat olvasta:
„Ezekben a sorokban mindazt megőrzöm, amit nem lehetett kimondani. A kert alatt rejlik a mi titkunk, amit az idő sem tudott eltemetni…”
A Szentmártoni-lány naplója.
Nóra hazafelé szinte nesztelenül vezetett. A jegyzetfüzet a táskájában pihent, mintha valami eleven, érző dolog lenne, amit óvni kell, nehogy megijedjen az utca zaja, a motorhang, vagy a külvilág nyers valósága.
Otthon leült az üvegház új vendégváró részében, ahol már illatoztak az első fréziák és árvácskák. Az egyik fotelbe süppedt, a napfény végigsimított a kezén, ahogy óvatosan kinyitotta a füzetet.
A lapok megsárgultak, de a tinta még élénken rajzolódott ki rajtuk. A kézírás szabályos, nőies, mégis határozott volt. Az első bejegyzés így szólt:
1916. május 4., Velezd
Ma este megint lesétáltam a pincéhez. A ház már szinte üres. Apám a frontra ment, anyám hónapok óta beteg, az orvos szerint a szíve gyenge, de szerintem a bánat marta ki belülről. Mióta Pál elment, nem mosolygott rám úgy igazán. Néha azt érzem, hogy az emlékeink is kopnak, mint a pince falán a vakolat. Ezért írok. Hogy valami megmaradjon.
Nóra oldalról oldalra haladt, ahogy Anna története lassan kibomlott előtte, mint egy régi virág, amit sokáig zárva tartottak. Kiderült, hogy Anna a kúriában élt a Szentmártoni családdal, akik egykor birtokos nemesi család voltak. A kúria, amelynek alapjait Nóra most a saját üvegháza alatt találta meg, egykor egy gyönyörű park közepén állt, különleges rózsaligettel, amiről messze földön híresek voltak.
Ám a napló valódi súlya nem ebben rejlett, hanem abban, amit Anna elrejtett a sorok között.
1916. június 2.
Pál ma este titokban jött. A régi almafa alatt találkoztunk. Anyám aludt, a cselédek rég hazamentek. A kert szinte lélegzett velünk. Azt mondta, visszajön értem, ha vége lesz ennek az őrületnek. A nyakláncot, amit tőle kaptam, ma a ládikába tettem. Ott biztonságban van. Ha én nem élem túl, legalább őrizze valaki a történetünket.
Nóra a medált tartotta a kezében. Kinyitotta. Belsejében apró fénykép: egy fiatal férfi, katonai egyenruhában. Mellette egy vékonyka, világos hajú lány – Anna. Az arcán valami különös nyugalom és szomorúság keveredett.
A naplóból egyre világosabbá vált: Pál, Anna titkos szerelme, nemesi származású volt, de nemesi rangja ellenére magyar érzelmű fiatalember, aki csatlakozott a háborúhoz, és Anna tudta – ez az elválás talán örökre szól. Az ő szerelmük nem volt elfogadott: a Szentmártoni család rangja és az ő „közemberi” származása miatt a kapcsolatot titkolniuk kellett.
Az utolsó bejegyzésnél Nóra ujjai megálltak.
1916. november 18.
Ma kaptam hírt. Pál eltűnt Galíciában. Senki nem tud semmit. Az anyám tegnap végleg elaludt. Egyedül maradtam ebben az omladozó házban. De nem adom fel. Holnap elrejtem a ládát a pincében, ahol a rózsatövek gyökerei a legmélyebbre nyúlnak. Talán egyszer valaki megtalálja. Talán egy olyan ember, aki szereti a virágokat, és tudja, hogy a múlt nem pusztán történet – hanem gyökér.
Nóra nem tudta, mikor kezdett sírni. Talán akkor, amikor Anna anyjának haláláról olvasott, vagy amikor a lány utolsó sorait betűzte ki. De nem is számított. Valahogy úgy érezte, ez a történet nem csak egy darabja a múltnak – hanem valami, amiért ő maga is itt van most, ezen a földön, ezen a kertészeten, ami alig néhány méterre volt attól a helytől, ahol Anna elrejtette a szerelmének emlékét.
Másnap reggel Nóra fogott egy lapot, és levelet írt.
Tisztelt Hadtörténeti Intézet!
A nevem Sebők Nóra, dísznövénykertész vagyok, Velezdről.
A napok teltek, a kert új életre kelt, de Nóra gondolatai újra és újra visszatértek Annához. Milyen lehetett az a korszak? Milyen érzés volt úgy szeretni, hogy azt el kell rejteni, mint egy bűnt? És vajon mit tenne Anna most, ha látná, hogy egy másik fiatal nő – aki szintén virágok között él – megtalálta a történetét?
A válasz egy héttel később érkezett.
Hadtörténeti IntézetVálaszlevél
Tisztelt Sebők Nóra!
A megadott név alapján valóban létezett egy Szentmártoni Pál nevű főhadnagy, aki 1916 őszén tűnt el a Kárpátokban. Az irattárban szerepel egy feljegyzés, amely szerint nem esett el, hanem hadifogságba került, és onnan – évek múlva – visszatért Magyarországra, de mivel a kúria elpusztult, és a neve társadalmi okokból „elfelejtődött”, sosem találta meg a családját.
Feltételezésünk szerint ő lehet az a Pál, akit ön említ. További adatokat nem találtunk, de ha kívánja, egyeztethetünk személyesen is.
Nóra keze remegett, miközben letette a levelet.
Pál… visszajött. És talán kereste Annát. De már nem volt kit találjon.
Valami ekkor megmozdult benne. Egy gondolat, amely magától formálódott:
Meg kell írni ezt a történetet. Meg kell mutatni a világnak.
A kert emlékezik
A tavasz átváltott nyárba. A virágok illata súlyosabb lett a levegőben, a fréziák helyét lassan átvették a liliomok, és az üvegház úgy élt, mint egy illatos szentély.
A napló azóta is ott hevert az asztalán, gyakran belelapozott. És minden egyes alkalommal új árnyalatot fedezett fel benne. Mintha Anna szavai most értettek volna meg igazán.
Egy péntek délelőtt Nóra levelet kapott. Az a különös, bélyeges, kézzel írt fajta, amit már alig látni. A Hadtörténeti Intézettől jött.
Tisztelt Sebők Nóra!
Köszönjük, hogy megosztotta velünk az anyagot. A naplót és a leírt tárgyakat megőrzésre, feldolgozásra alkalmasnak tartjuk. De ami még fontosabb: néhány nappal ezelőtt megkeresett minket egy idős férfi, aki Szentmártoni Pál unokájaként mutatkozott be.Állítása szerint a nagyapja soha nem beszélt a fiatalkoráról, csak egyetlen lánc és egy kézzel írt vers maradt utána, amit mindig egy dobozban őrzött.A fénykép, amit ön talált a medálban, egyezik az ő otthonában lévővel.
Engedélyével összehoznánk egy találkozót.
Tisztelettel:Dr. Károlyi MártonHadtörténeti Intézet
Nóra sokáig csak ült a levél fölött. Várt valamit, valami megerősítést, amit csak belül lehet érezni, nem másoktól megkapni. És aztán egy halk, mély sóhaj után bólintott.
„Találkoznom kell vele.”
A férfit Szentmártoni Bálintnak hívták. Hatvan körüli, visszafogott megjelenésű férfi volt, enyhén őszülő halántékkal, komoly, de meleg szemekkel. A találkozóra Velezdre jött, mert – ahogy fogalmazott – „szeretném látni azt a földet, ahol a nagyapám szíve maradt”.
Nóra vendégül látta őt az üvegházban, teát főzött, saját levendulás süteményét tette az asztalra.
– Nem hittem volna, hogy valaha többet megtudok róla – mondta Bálint, miközben az ujjai között forgatta a medált. – Nagyapám mindig a kertben töltötte az idejét, nyugdíjas korában rózsákat nemesített. Soha nem beszélt Annáról. Csak azt mondta, „egyszer szerettem valakit, akit a világ nem hagyott, hogy megtartsak.”
Nóra csak némán hallgatta.
– Ez a hely… ez gyönyörű. Nem is tudom, lehet-e ezt sorsnak nevezni, de az, hogy éppen itt bukkant rá erre a történetre, talán nem véletlen.
– Néha úgy érzem, mintha a kert beszélne hozzám. A virágok… nemcsak szépek. Emlékeznek. Vagy legalábbis őrzik azt, amit az emberek elfelejtenek.
Bálint hosszasan nézett rá.– Ha megengedi, szeretnék segíteni abban, hogy ezt a történetet mások is megismerjék. Nemcsak a mi családunk miatt, hanem… Anna miatt is. Hogy a neve ne tűnjön el. Hogy a szerelemük emléke gyökeret verjen valahol.
Nóra sokat gondolkodott ezen. Végül úgy döntött, nem könyvet ír. Nem kiállítást rendez.Hanem kertet.
Az új üvegház mellé egy külön parcellát alakított ki, „Anna kertje” néven. Csupa olyan virág kapott itt helyet, amit Anna a naplóban megemlített: rózsa, ibolya, gyöngyvirág. Kézzel festett kis táblácskák jelezték a virágok nevét, és egy-egy részletet a naplóból. A kert közepén kőpad állt, mögötte egy fa pergola nőtte be magát, tele futórózsákkal. A pad mellett egy kis, ívelt rézplakett:
„Az emlék nem halványul, ha virágba borul.”– Szentmártoni Anna (1897–1918)
Nem tudták pontosan, mi történt Annával. A naplóban az utolsó bejegyzés után nem volt folytatás. Csak egy üres lap. Talán elvitte a betegség, vagy az éhség, a háború utórezgései. De egyvalami biztos volt: a története megmaradt.
És újra életet lehelt egy kertbe, egy vállalkozásba, és egy fiatal nő szívébe, aki azóta is minden reggel végigmegy a sorok között, megsimítja a harmatos szirmokat, és csendesen így szól:
– Jó reggelt, Anna.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. január 25. (vasárnap), 16:04
