Ez a nő csak szépülni akart. Aztán véletlenül kitálalt a viszonyáról a férfi feleségének…

A levendulaillatú csend.

A belváros egy csendesebb utcájában, a Széna tértől nem messze bújt meg a „Levendula Fény” nevű kis szépségszalon. /Nem volt hivalkodó, nem reklámozta magát óriásplakátokon, és a kirakatában sem vibráltak LED\-es fények\./

Inkább olyan volt, mint egy titkos rejtekhely a zajos világ elől – meleg fényekkel, levendulaillatú levegővel és békével, amit ritkán találni manapság.

Borbála, a harmincas évei elején járó kozmetikus minden reggel fél órával korábban érkezett, hogy rendbe szedje a helyet, friss virágot tegyen a váróasztalra, és lelkileg is ráhangolódjon a vendégekre. A munkája nemcsak a bőrápolásról szólt. Hallgatója volt boldogságoknak, ki nem mondott bánatoknak, és néha, egészen ritkán, ő lett az első, aki meghallotta az igazságot, amit a vendégek még önmaguknak sem mertek bevallani.

Aznap egy új vendég jelentkezett be – telefonon keresztül. Kedves, kissé izgága hangja volt, és kérte, hogy ha lehet, egy "komolyabb arckezelést" szeretne, mert hamarosan fontos rendezvényre készül. Nem árult el sokat, csak hogy a neve Somogyi Réka, és hogy először jár a szalonban.

Tizenegy óra előtt tíz perccel egy magas, kecses mozgású nő nyitott be. Elegáns, púderrózsaszín kabátot viselt, haját feltűzte, és az arca ragyogott – nem sminktől, inkább valami belső izgalomtól.

– Szép napot! – köszönt mosolyogva. – Réka vagyok, tizenegyre jöttem.

– Üdvözlöm, jöjjön csak beljebb – intett Borbála nyugodt mozdulattal, és kinyitotta a kezelőszoba ajtaját.

A szoba halvány bézs falai, a halk zene és a levendulaillat most is biztonságot és nyugalmat sugároztak. Réka leült, kibújt a kabátjából, majd röviden körbenézett.

– Ez a hely... csodálatos. Mintha egy másik világ lenne.

– Örülök, ha így érzi – mosolygott Borbála, miközben megmosta a kezét, majd előkészítette az arctisztítót. – Pihenjen meg, most csak magára kell figyelnie. Arc- és szempakolást is fog kapni, szóval becsukhatja a szemét, amint készen vagyunk az előkészítéssel.

Néhány perc múlva a krémes pakolások már ott pihentek Réka bőrén. A puha kendő a szemein teljesen elzárta előle a világot.

Borbála halk léptekkel mozgott, ellenőrizte az időzítőt, majd elhelyezkedett a vendég mögötti kis puffon, ahogy szokta, ha a pakolás ideje alatt nem volt dolga.

És akkor Réka megszólalt.

– Tudja… annyira izgatott vagyok. Annyira boldog. Egyszerűen muszáj elmondanom valakinek.

Borbála meglepődött. A legtöbben ilyenkor csendben relaxáltak.

– Hallgatom – mondta halkan.

– Pár hete ismertem meg valakit – kezdte a nő, és hangjában ott rezgett a boldogság, amit nem lehetett megjátszani. – Már az első pillanatban éreztem, hogy ez más. Nem, nem csak az a tipikus „elcsavarta a fejem” érzés... hanem valami mély, valami otthonos.

– Ez csodás lehet – válaszolta Borbála, miközben a tenyerében megremegett az időzítő. Valahogy rossz előérzete támadt, pedig erre semmi ok nem volt.

– Tudja, rengeteget beszélgetünk. Órákig. Ő annyira figyelmes, vicces, ugyanakkor annyira... férfias. És még főzni is tud! A múlt hétvégén nála aludtam, reggel már főtt a kávé, mikor kinyitottam a szemem. És képzelje, saját kávédarálója van! Azt mondta, a reggelek rituálék – nevette el magát Réka.

A levegő megfagyott egy pillanatra. Borbála keze elernyedt. A férje, Zoltán, éppen egy hónapja vásárolt kávédarálót, amit ő „reggeli szertartásnak” nevezett, mikor dicsekedett vele.

– Egyedül él? – kérdezte halkan.

– Igen, bár… már nem sokáig. Tegnap este bejelentettük: összeköltözünk.

A kozmetikus háta mentén jéghideg borzongás futott végig.

– Hol lakik?

– A Rákos-patak mellett, egy kis kétszobás lakásban, gyönyörű kilátással a fákra. A konyha sarkában egy üvegpolcon könyvek vannak, meg egy apró bonsai fa. Sosem láttam ilyen ízléses férfiotthont.

Ez már nem lehetett véletlen. Az ő férjének lakása volt ilyen. A bonsai fát épp tavaly karácsonykor ajándékozta neki Borbála, Zoltán pedig akkor is azt mondta, hogy „legalább valami élő legyen ebben a műanyag világban”.

– És hogy hívják őt? – kérdezte szinte suttogva.

Réka elnevette magát.

– Ne haragudjon, ez olyan bután hangzik, de olyan nevet visel, mint egy regényhős: Szentgyörgyi Zoltán.

A világ egy pillanat alatt összedőlt Borbála körül. Csak a halk zene maradt, a párologtatóból felszálló levendulaillat, és a nő, aki egy másik világban járt – a boldogságában.

Borbála felállt, de nem szólt. Csak nézte a kabátot a fogason, a nő táskáját, a kesztyűt a szék támláján. A szívverése a torkában dobogott. Tudta, hogy nem rohanhat ki, nem omolhat össze, nem tehet semmit. Még nem.

– Ezért jöttem szépülni – folytatta Réka, mit sem sejtve. – Holnap este egy nyilvános céges rendezvény lesz. Azt mondta, elvisz magával. És én szeretnék méltó társa lenni.

Borbála mélyet lélegzett.

– Természetesen – válaszolta. – A bőre gyönyörű lesz, ígérem.

A pakolás lassan lehúzhatóvá száradt Réka bőrén. Borbála mozdulatai szakszerűek maradtak – sőt, talán még finomabbak, precízebbek is, mint máskor. De belül… belül minden darabokra hullott. A saját keze remegett. A gondolatai kuszák voltak, de egyetlen irányba tartottak: ez nem lehet véletlen. Ez nem félreértés. Ez árulás.

Amikor levette a szemkendőt, Réka mosolyogva pislogott fel rá.

– Micsoda pihentető élmény! Ilyet ritkán tapasztalok, tényleg. Mintha egy óra alatt új ember lettem volna.

– Örülök, ha így érezte – válaszolta Borbála halkan.

Réka lassan felült, belebújt a kabátjába, majd odalépett a tükörhöz, hogy megnézze magát.

– Wow! Ez valami fantasztikus. Tényleg ragyogok, ugye? – nézett hátra vidáman.

Borbála bólintott.

– Igen. Igazán szép kisugárzása van.

– Talán a szerelem teszi – nevetett fel Réka. – Tudja, eddig mindig csak hallgattam másokat, akik a nagy Ő-ről áradoztak. Most meg... most én vagyok az, aki nem bírja magában tartani.

Egy másodpercre csend lett. Borbála egy apró, alig észrevehető mozdulattal megigazította a ruháján a zsebkendőt, és próbált úgy viselkedni, mintha semmi nem történt volna. De a tükör előtt álló nő épp az ő férjét készült közösen képviselni egy nyilvános eseményen.

– Zoltánról mesélt már a családjának? – kérdezte óvatosan.

– A nővérem már ismeri. Anyáékhoz még nem vittem el, de... nem is akarom elsietni. Zoli azt mondta, még nem volt ideje megbeszélni a dolgokat a volt feleségével – magyarázta el Réka, kissé lesütött szemmel.

– Bár... ő azt mondta, már rég külön élnek. De még nem váltak el hivatalosan.

Borbálának kiszáradt a szája. Minden porcikája tiltakozott, hogy tovább hallgassa. A saját férje – akivel esténként ugyanabban az ágyban feküdtek le – másnak „még nem válik el hivatalosan” címkével szerepelt az életében.

– Megkérdezhetem… mikor találkoztak először? – kérdezte, már nem is titkolva a hangjában megbújó feszültséget.

– Október végén, egy baráti vacsorán. Az unokatestvérem kollégája Zoli. Ott volt, és… nem is tudom, valahogy minden más lett azóta. Mintha addig csak egy filmben néztem volna az életem, és most végre a saját történetem főszereplője lettem – mondta Réka, majd elhallgatott. – Bocsánat, lehet, hogy túl sokat beszélek.

– Semmi gond – suttogta Borbála.

– Néha épp az ilyen beszélgetések teszik különlegessé ezt a munkát.

Réka kifizette a kezelést, borravalót is hagyott, majd integetett.

– Mindenképp jövök még! Köszönöm a figyelmet, a türelmet… és ezt a nyugalmat.

Amint kilépett az ajtón, a levendulaillat nem tudta többé elfedni a fájdalmat.

Borbála lassan bezárta az ajtót. A kulcsot sokáig tartotta a kezében, mielőtt elfordította volna. Az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt, és figyelte, ahogy Réka elsétál – egy másik világban élve, egy másik valóságban.

A telefon ott feküdt a pult mögött. Felvette. Tárcsázott.

– Szia, Zoli. Mit csinálsz ma este?

A férfi hangja kissé fáradt volt, de kedves:

– Hosszú napom volt. Talán csak egy zuhany, aztán ágy. Miért?

– Csak úgy kérdeztem. Csak érdeklődtem – mondta Borbála. – Képzeld, ma egy új vendég járt nálam. Rékának hívják.

Pillanatnyi csend.

– Ó... tényleg? – válaszolta Zoltán, és a hangja remegett egy pillanatra.

– Igen. Nagyon aranyos. Nagyon beszédes. Nagyon... szerelmes.

Ismét csend. Egy súlyos, sűrű, levegőt fojtogató csend.

– Bori... – kezdte a férfi.

– Ne – vágott közbe halkan, de határozottan. – Most ne mondj semmit. Csak gyere haza időben. Még nem tudom, mit fogok tenni, de azt tudom: már semmi nem lesz úgy, mint eddig.

Letette a kagylót. Egy percig mozdulatlanul állt. Aztán leült a kezelőszobában a puffra. És csak nézte a falon a képet, amit évekkel ezelőtt együtt választottak – egy erdei ösvény kanyargott rajta, tele köddel, mintha sehová sem vezetne. Aztán elsírta magát. Csendesen, alig hallhatóan. Úgy, ahogy csak azok sírnak, akik nem csak a jelenüket veszítik el – hanem a múltjukat is, ami hirtelen más színt kapott.

Aznap este Borbála nem gyújtott gyertyát a nappaliban, nem terített szépen vacsorához, nem csorgott zene a háttérből. Az egész lakásban tompa csend honolt – olyan fojtó, mintha a falak is visszatartanák a levegőt.

Zoltán fél nyolc körül ért haza. Kabátját halkan akasztotta a fogasra, cipőjét lassan húzta le, és megállt az előszobában, mintha nem lenne biztos benne, beléphet-e egyáltalán.

– Itthon vagyok – mondta végül.

Borbála a konyhában ült, egy bögre fekete tea előtt, amit már rég nem ivott meg. Nem válaszolt azonnal. Csak akkor szólalt meg, amikor meghallotta, hogy Zoltán belép a nappaliba.

– Mi a kedvenc virágod, Zoltán?

A férfi megtorpant. A kérdés váratlan volt, de ártatlannak tűnt.

– Hát… szerintem ezt te tudod legjobban. A frézia. Miért?

– Nem. Réka szerint a liliom. Ő azt mesélte, azt mondtad neki, hogy az édesanyád kertjében mindig liliomok nyíltak, és azok illatától érzed magad otthon.

Zoltán lesütötte a szemét. Nem tudott mit mondani. A levegő hirtelen olyan nehézzé vált, hogy szinte meg kellett küzdenie minden lélegzetvételért.

– Elmondta nekem a lakásod minden részletét – folytatta Borbála. – A könyvespolcot, a bonsai fát, még a kávédarálót is. Ugyanazokat a szavakat használta, amiket te mondtál nekem pár hete. És tudod, mi volt a legrosszabb? Hogy a hangja… olyan volt, mint egy kislányé, aki hisz abban, hogy valaki végre őszintén szereti.

Zoltán leült a kanapéra. Nem védekezett. Nem tagadott. A csend beszélt helyette.

– Nem akartam… így – mondta végül. – Azt hittem, vége van köztünk. Hogy már csak megszokásból vagyunk együtt. Hogy te is érzed…

– Hogy megszokás? – suttogta Borbála. – Tudod, Zoli, az emberek nem csak akkor szoknak meg valamit, amikor unják. Néha azért ragaszkodnak, mert a megszokásban van valami biztonság, valami szeretet. Én minden reggel megszokásból csináltam kávét, és megszokásból pusziltalak meg. De az a megszokás szeretetből jött. Tőled viszont csak... üres mozdulatokat kaptam.

A férfi nem nézett rá. A tekintetét a padlón pihentette, mintha onnan remélne válaszokat.

– Réka nem tud semmit, ugye? – kérdezte Borbála csendesen.

– Nem. Én… azt mondtam neki, hogy külön élünk.

– Pedig este itt vagy. Minden este. A kulcsod a helyén. A zoknid a szennyeskosárban. A kedvenc párnád az ágy jobb oldalán. Hát milyen „különélés” ez?

Zoltán csak megrázta a fejét.

– Elrontottam. Tudom.

– Tudod? – kérdezte Borbála, és először lett hangjában kemény él. – Zoltán, ez nem egy hibás Excel-fájl, amit elrontottál. Ez a házasságunk. Ez az életem. És most már Rékáé is. Ő nem hibázott. Ő szerelmes. Ő veled képzeli el a jövőt.

Zoltán felnézett, és a szeme megtelt könnyel.

– Mit szeretnél, mit tegyek?

– Azt? Fogalmam sincs – felelte Borbála. – Talán azt, amit egy felnőtt ember tenne. Menj el innen, de előbb hívd fel őt. Mondd el neki az igazat. Ne tőlem tudja meg. Ne egy céges rendezvény közepén, amikor majd a te feleséged ül a hátsó sorban.

A férfi bólintott. Felállt, és a telefonjáért nyúlt. De Borbála felemelte a kezét.

– Ne itt. Ne az én konyhámban. Menj ki. Menj az utcára, menj a parkba, bárhová. De ne itt mondj neki mást, mint amit nekem mondtál éveken át.

Zoltán lassan elindult kifelé. Amikor kilépett, a bejárati ajtó egyetlen tompa kattanással zárult be mögötte.

Borbála még mindig nem mozdult. A tea kihűlt. A lakás csendes maradt.

Két nap telt el. Borbála nem ment be a szalonba. Letiltotta az időpontfoglalást, lehúzta a redőnyöket. Csak feküdt, és a plafont bámulta. Néha bőgött. Néha elmosolyodott. Aztán újra bőgött.

A harmadik nap reggelén kopogtak az ajtón. Nem erősen, nem türelmetlenül. Csak egyszer. Halk koppanás.

Amikor kinyitotta, Réka állt ott.

Nem volt rajta smink. A szeme alatt sötét karikák. A kezében egy papír, amit remegve nyújtott át.

– A válókereset másolata – mondta. – Zoltán hozta el nekem. Tegnap. Azt is elmondta, ki vagy te. Hogy mi volt ez az egész.

Borbála némán bólintott. Nem tudta, mit vár a másik nő. Haragot? Bocsánatkérést?

– Nem haragszom rád – mondta Réka halkan. – Mert tudom, nem te voltál az, aki hazudott. Te hallgattál. Ő beszélt. De… azért jöttem, hogy elmondjam, tegnap este elbúcsúztam tőle.

Borbála nem rejtette el a döbbenetét.

– Azt mondtam neki, hogy nem tudnék valaki mellett élni, aki másnak ekkora fájdalmat okozott. Mert ha egyszer képes volt rád így tekinteni, ki vagyok én, hogy azt higgyem, velem más lesz?

– Réka… – kezdte Borbála, de nem voltak szavak. A két nő állt egymással szemben. Két összetört világ. Két teljesen különböző szereplő ugyanabban a drámában.

Réka halványan elmosolyodott.

– Egyébként… még mindig úgy gondolom, hogy a bőröm szebb lett attól a pakolástól. De legközelebb talán csak egy teára jövök be.

– Azt szívesen főzöm neked – mondta Borbála, és hirtelen valami oldódni kezdett. Valami, amit napok óta csak szorított belülről.

Amikor Réka elment, Borbála újra kinyitotta a szalont. Új virág került a váróasztalra. A levendulaillat visszatért a levegőbe. De most már nem azért, hogy elfedje a fájdalmat – hanem hogy megnyugtassa azt.

Mert a levendulaillatú csend nemcsak búvóhely lehet.

Néha a gyógyulás első lépése is.

Epilógus – „Hátrahagyott illatok”

Kora tavasz volt. A belvárosi fák ágai még csak épphogy rügyeztek, de a levegőben már ott volt valami új – egyfajta könnyedség, frissesség, amit az ember nem tud igazán megfogalmazni, csak megérzi.

Borbála szombat délelőtt egyedül sétált a Rózsák terén. Két hónap telt el azóta, hogy Réka ott állt az ajtaja előtt. Azóta nem beszéltek, de valahogy nem is volt szükség rá. A köztük szövődött különös szövetség abban a rövid látogatásban már mindent elmondott.

A válás elindult. Nem volt botrány, nem volt veszekedés. Zoltán csendben vitte el a holmiját, egy kis lakást bérelt a város másik végén. Egyszer sem kérte, hogy gondolják újra. Talán ő is tudta: amit egyszer ilyen mélyen ront el az ember, azt nem lehet úgy helyrehozni, ahogy egy szekrényt szerel újra össze.

A „Levendula Fény” közben visszanyerte a régi, lassan hömpölygő ritmusát. Jöttek az ismerős vendégek, és új arcok is, akik szájról szájra hallották, hogy ott nem csak a bőrüket szépítik, hanem valahogy a lelküket is megnyugtatják.

Egyik péntek délután, március végén, új időpont-foglalás érkezett. Csak ennyi állt benne:

"Somogyi Réka – csupán egy tea és egy beszélgetés. Semmi más."

Borbála csak mosolygott. Nem is kellett több.

Amikor Réka belépett azon a tavaszi délutánon, nem volt rajta smink, a haja lazán volt összefogva, és a mozdulataiban már nem volt bizonyítási kényszer. Leült a váróban, és kivárta a sort. Nem volt fontosabb vendég, mint más.

Borbála teát főzött – nem levendulásat, hanem citromfüveset –, majd letette elé.

– Milyen volt az elmúlt pár hónap? – kérdezte halkan.

– Fájdalmas. De felszabadító is – válaszolta Réka. – Tudod, először dühös voltam rá, aztán rád is… de utána… inkább magamra. Hogy ennyire hinni akartam valakiben, akit nem is ismertem igazán.

– Ez nem hiba – mondta Borbála. – Csak remény. Az ember néha túl sokat remél… és elfelejti közben nézni, amit látnia kéne.

Réka bólintott.

– Azóta másképp figyelek. Nem a szavakat hallgatom, hanem azokat a kis csendeket, amik közéjük esnek. Megtanultam: nem minden, ami szép, őszinte is.

Egy darabig hallgattak. A szalonban halk zene szólt. Az ablakon túl gyerekek szaladgáltak, a fák közt madarak csiripeltek.

– És te? – kérdezte végül Réka. – Hogy vagy most?

Borbála mélyet sóhajtott, majd elmosolyodott.

– Valahogy könnyebb. Mintha nem cipelnék magammal valamit, amit éveken át húztam. Tudod, nem csak őt engedtem el. Magamat is egy kicsit újra megtaláltam.

Réka elővette a táskájából egy kis borítékot. Letette az asztalra.

– Ez neked szól. Egy új kozmetikai konferenciát szervezünk a cégnél. A vezetőnk szeretné, ha helyi, kisvállalkozók is előadnának. Én téged ajánlottalak. Azt mondtam, senki nem tud úgy dolgozni emberekkel, mint te.

Borbála meglepetten nézett rá.

– Én? Előadni?

– Csak azt, amit itt csinálsz. Ami belőled jön. A csendes gyógyítást. Azt, amit sokan elfelejtettek ebben a zajos világban.

Borbála nem válaszolt azonnal. De a kezével megsimította a boríték szélét. Valami új kezdődhetett ezzel. Nem nagy dolog, de valami, ami már nem a múltból nőtt ki – hanem a jelenből.

Amikor Réka távozott, újra megállt az ajtóban, és visszanézett.

– Köszönöm, hogy nem gyűlöltél meg – mondta egyszerűen.

– Én köszönöm, hogy ember maradtál, amikor más összeomlott volna.

Az ajtó becsukódott. A levendulaillat újra felszállt.

És Borbála először hónapok óta érezte úgy: nemcsak befelé tud nézni, hanem végre újra előre is.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2026. február 01. (vasárnap), 13:24