Ez a nő éveken keresztül koporsókba és ládákba tett több ezer gyermeket, amíg el nem kapták. Az oka? Felfoghatatlan...

Irena Krzyżanowska 1910. február 15. –én született Otwockban. Édesapja, Dr. Stanislaw Krzyzanowski orvos volt, egy Varsó melletti kisvárosban dolgozott, betegeinek többsége szegény zsidó családokból került ki.

/A kislány csupán hétéves volt, mikor édesapja meghalt tífuszban\./

Amit tőle tanult, egész életét meghatározta: „Apám akkor halt meg, amikor hétéves voltam, de örökre eszembe véstem szavait, hogy ne nemzetiségük, fajuk, vagy vallásuk szerint osszuk fel az embereket. Az a döntő, hogy ki milyen ember. A második alaptétel, melyre gyermekkoromban megtanítottak: kötelesek vagyunk kinyújtani kezünket a fuldoklók, a bajba jutottak felé.” A gyönyörű, fiatal lány szociális munkásként dolgozott.

Hatalmas életakarással rendelkezett, ügyes szervező és határozott döntéshozó volt.

1939-ben a németek megtámadták Lengyelországot. Irena abban az időben a Szociális Jóléti Osztálynál dolgozott, mely Varsó több városrészében is étkezdéket üzemeltetett. A háború kezdetével azonban gyógyszereket és ruhát is osztottak a rászorulóknak. A németek keményen megbüntették azokat, akik segíteni mertek zsidó családoknak, vagy bújtatták őket.

Az illegalitásban működő lengyel kormány külön szervezetet, a Zegotát hozta létre a zsidók mentésére. Irena tagja volt a csoport gyermekeket mentő részlegének, Jolanta álnéven tevékenykedett. Már a Zegota megalakulása előtt társaival több, mint háromezer hamis papírt juttatott el zsidó családokhoz, hogy azok elmenekülhessenek a németek elől.

Irena a háború előestéjén találkozott Stefan Zgrzembskivel, a románcból született Janka lánya. Mégis Meiczyslaw Sendlerhez ment feleségül. Miután a német csapatok bevonultak a városba, ősszel a zsidó lakosságot elkezdték gettóba telepíteni. 440.000 ember került csapdába egy 16 háztömbnyi területen. A negyedük meghalt betegségben és éhezés következtében, mielőtt deportálták volna. A gettó falai között járványok tomboltak, a németek aggódtak, hogy a tífusz és tuberkulózis kitör a gettó falai közül, ezért szabad bejárást engedélyeztek a szociális munkásoknak. Irena élelmiszert és gyógyszert juttatott be a pokoli körülmények között fogva tartott embereknek. Szolidaritásból viselte a Dávid-csillagot. Nem tudta tétlenül nézni emberek ezreinek kegyetlen lemészárlását: legalább a legkisebbeket megpróbálta megmenteni.

1942 júliusában a németek belekezdtek a Reinhard hadműveletbe, amelyben 250 000 zsidót deportáltak a Treblinka táborba. Irena hálózatot épített ki a gettóban, vagy kéttucat Zegota-tag nő segítette munkáját. Elkezdték kicsempészni a gyermekeket, csecsemőket. Koporsókban, ládákban juttatták ki a kicsiket, gyakran csatornákon, pincéken keresztül, néha lenyugtatózva, hogy az őrök nehogy gyanút fogjanak.

Krumpliszsákban, mentőautókban elrejtett dobozokban, szerszámosládában bújt meg egy-egy kisbaba, Irena próbált minden lehetőséget megragadni. Először csak az árva gyermekeket menekítették ki, de mikor bizonyossá vált, hogy a nácik végrehajtják a „Végső megoldás” tervét, Irena menteni kezdte azokat is, akiknek még éltek a szülei.

A szülők gyakran kérdezték a lányt: biztos abban, hogy a gyermekek életben maradnak, ha elviszi őket? Irena annyit felelt: csak azt tudja garantálni, ha ott maradnak, meghalnak. Álmában később gyakran hallotta a kisgyermekek sírását, mikor elbúcsúztak szüleiktől. Embert próbáló helyzetekben kellett helyt állnia, gyakran az apa beleegyezett a gyermek kijuttatásába, de az anya nem tudta elengedni.

Irena rengeteg könnyet, szenvedést és fájdalmat látott és élt át nap mint nap.

A gyermekeket gyermektelen pároknál, árvaházakban vagy egyházi intézményeknél helyezték el Turkowiceben és Chotomówban. Meg is keresztelték őket. Michal Glowinski életét Irena mentette meg. A férfi később így mesélt róla: „Egy szervezési géniusz volt. Bár ő volt a legfiatalabb a szervezetben, képes volt gyors döntéseket hozni és senki sem kérdőjelezte meg azokat.” Irena 2500 gyermek életét mentette meg.

A háború után szerette volna egyesíteni ezeket a családokat. A gyermekek valódi és új személyazonosságát kódolva leírta és egy üvegben elásta egy almafa tövében, mely a német hadsereg egy barakkja mellett állt. 1943. október 20 -án azonban valaki elárulta titkát, és a Gestapo a hírhedt Pawiak börtönbe vitte. Megkínozták, három hónapig fogva tartották és halálra ítélték.

Kezét, lábát eltörték, de ellenállt a kínzásnak és nem adta ki a gyermekek adatait. Irena kivégzésével példát akartak statuálni mindenkinek, aki segíteni próbál a zsidó családoknak, Varsóban plakátokon hirdették ki Irena halálos ítéletét. A Zegotának szerencsére sikerült lefizetnie az őröket, így Irenát nem ölték meg, hanem egy erdőben hagyták összeverve.

A háború további részében rejtőzködve, álnéven élt, de továbbra is részt vett zsidók mentésében. A háború után kiásta a gyermekek adatait tartalmazó üveget az almafa alól. Bár az iratokat átadta a zsidó egyház képviselőinek, sajnos terve nem válhatott valóra, nem tudta egyesíteni a családokat. A legtöbb gyermek családja életét veszítette Treblinka gázkamráiban. Sokan befogadó szüleiknél maradtak, ötszáz gyermek Izraelben kezdett új életet, ötszázan pedig szétszéledtek a világban.

A szovjet hatalomátvétel után Irenát a kommunista kormány üldözte, mert kapcsolatban állt az emigráns lengyel kormánnyal. Bár emberek ezrein segített, a saját élete nem volt mentes válságoktól, zűrzavartól. A családi legenda szerint Irena egyszer elment egy jósnőhöz, aki azt mondta neki: háromszor fog férjhez menni, de csak két férje lesz. A háború után Irena elvált Sendlertől és 1947-ben hozzáment Stefan Zgrzembskihez, akivel a háború előtt találkozott. Három gyermekük született, Janka, Andrzej, aki gyermekkorában elhunyt és Adam, aki felnőttként szívelégtelenségben halt meg.

Irena 12 évvel később elvált Stefantól és újra összeházasodott Sendlerrel. Bár Irena rengeteg ember életét mentette meg, a saját életét nem tudta rendbe tenni. Második házassága Sendlerrel szintén nem sikerült. Janka lánya szerint anyjuk túl sokat dolgozott, meg akarta menteni a világot, de őket nem. Saját családjára nem mindig jutott ideje.

Irena sosem vásárolt semmit. Úgy gondolta, ha újra kitör a háború, minden megsemmisül. Férje volt az, aki könyveket, használati tárgyakat vett. A villámlástól és tűzijátéktól rettentően félt, hiszen a fegyverropogásra emlékeztették. Nem tudott egyedül aludni, csak ha tudta, más is tartózkodik a lakásban. Bár a háborúban hőstetteket hajtott végre, a hétköznapi életben nem tudott kiigazodni. A háború borzalmai nagyon megviselték.

Mikor Irena magával vitte a gyermekeket, érezte a szülők aggódását: ha a kicsik keresztény családokhoz kerülnek, talán elveszítik identitásukat. Talán úgy fognak felnőni, hogy tudomásuk sem lesz zsidó gyökereikről. Elzbieta Ficowska, az egyik megmentett gyermek, akit Irena második lányaként szeretett, 17 éves volt, mikor nevelőanyja elmondta neki származása történetét.

Féléves volt, mikor szülei egy dobozban kijuttatták a gettóból. Egy kis ezüstkanalat tettek mellé, melybe a nevét és születési dátumát gravírozták. Ez a kiskanál és egy gyűrött babafotó, ami Elzbietát vér szerinti családjára emlékezteti. Néha ellátogat a zsinagógába, de nem találja ott a helyét, idegennek érzi magát. Bár leveleket küldött szét a világban, megpróbálta megtalálni igazi szüleit, nem akadt a nyomukra. Soha egy fényképet sem látott róluk, csak néha, ha tükörbe néz, véli felfedezni vonásaikat. Ő a legfiatalabb a megmentett gyermekek közül és A holocaust gyermekei Egyesület elnöke.

Egy interjúban így nyilatkozott: „Tulajdonképpen három anyám van: egy zsidó, akit nem ismerhettem, egy lengyel, aki felnevelt és Irena, akinek az életemet köszönhetem. Irena nemcsak minket mentett meg, hanem gyermekeinket és unokáinkat is, és minden utánunk jövő nemzedéket.” A szintén megmentett Michal Glowinski szerint sok megmentett gyermek lelkében hagyott nyomot a gettóban töltött idő: „Túl lehet élni a Holokausztot, de nem lehet elkerülni a hatásait.”

Sokáig váratott magára, hogy a világ felismerje, mekkora hőstettet hajtott végre társaival ez a törékeny asszony. 1965-ben a Jad Vasem a Világ Igazai közé jelölte Irenát. A jelölést 1983-ban hagyta jóvá az izraeli Legfelsőbb Bíróság. Irena ekkor Izraelbe látogatott, először kapott engedélyt a lengyel kormánytól, hogy elhagyhassa az országot. 2003. október 10-én megkapta Lengyelország legmagasabb civil kitüntetését, a Fehér Sas Érdemrendet. Az amerikai Lengyel Kulturális Centrumtól Jan Karski-díjat kapott bátorságáért és jó szívéért. Munkáját levélben II. János Pál pápa is megköszönte. 2007-ben a lengyel szenátus kitüntette, de 97 évesen már nem lehetett ott személyesen a díj átadásán. Elżbieta Ficowska vitte el Irena levelét az ünnepségre. Ebben az évben Irena megkapta a Mosoly rendjének kitüntetését is.

2007-ben jelölték a Nobel békedíjra, melyet végül Al Gore kapott meg. Élete utolsó éveit tolószékben töltötte, a Gestapo kínzásai nem múltak el nyomtalanul. Varsó Újvárosában, az Irgalmas Testvérek által működtetett lakóotthonban élt. Családja, barátai gondoskodtak róla. Életéről könyv és filmek is születtek.

2008. május 12-én halt meg, 98 évesen. 2009. májusában Irena Sendlert az Audrey Hepburn Humanitárius Posztumusz Díjában részesítették. Irena sosem tekintett hősként magára. „A földi létem értelme minden megmentett gyermek, akinek segíteni tudtam. Arra neveltek, hogy segítsek az embereknek a bajban, tekintet nélkül vallásra és nemzetiségre. A hős szó nagyon idegesít engem. Ennek az ellenkezője igaz: nem vagyok hős, sőt, mélységes lelkiismeret furdalást érzek amiatt, hogy csak ennyit tudtam tenni.”

Az örökség, amit maga mögött hagyott elképesztő – Irena kockára tette a saját életét, hogy megmentsen 2500 gyermeket, akiket szinte biztosan meggyilkoltak volna a táborokban. Ezt a nővért az aranyszívével soha nem szabad elfelejteni: az ilyen emberek, mint ő nagyon fontosak, mind a jó tettük, mind a példa mutatásuk miatt.

Forrás

2021. október 02. (szombat), 21:10