Ezt te sosem fogod elérni!” – gúnyolódtak vacsoránál. Másnap reggel apám főnöke belépett, és így szólt: „Jó reggelt, ezredes asszony!” ? A villák megálltak a levegőben.

Jó reggelt, ezredes!”

Az a mondat még évek múlva is ott visszhangzott a fejemben, mint egy rosszul beállított riasztó: „Úgysem viszed semmire.” Ezt a családi vasárnapi vacsorán kaptam, desszert helyett. Akkor még nem tudták, hogy a következő napon a Honvédelmi Minisztérium megbízottja lép be apám cégének tárgyalójába, és katonás hangon ennyit mond:
— Jó reggelt, ezredes!

/A villák koppantak a porcelánon, a tekintetek lefagytak, és egy pillanatra mintha a falióra is elfelejtett volna ketyegni\./

Akkor értettem meg: az első csatát megnyertem. A háború viszont még csak most kezdődött.

A nevem Dénes Júlia. Harminc vagyok, a Magyar Honvédség tisztje — hivatalosan ezredes (igen, fiatalon; ne aggódj, sokat melóztam érte, nem a légkondi fújta ide). Holnap leülök apám és a bátyám elé egy nagy tétű beszerzési tárgyaláson. Ha minden az ő fejük szerint alakul, a Nyugat-Híd Technológia Zrt. történelmi szerződést kap az „Őrszem” (Project Sentinel) kódnevű katonai kommunikációs rendszerre. Ha minden az én szakmai elvárásaim szerint alakul… hát, akkor nem.

Öt éve jöttem el otthonról. Nem csaptam ajtót, csak halkan tettem le a kulcsot, és eldöntöttem, nem leszek többé „a család szégyene”, aki „elszúrta a jövőjét”, mert nem a Corvinus–CEU–szilíciumtriót választotta, hanem az egyenruhát. Ők kudarcnak látták, én szabadságnak. És a szabadság – mint kiderült – fegyelmet, verejtéket és csendes esték hosszú sorát jelenti.

Amikor visszagurultam a budai hegyoldalba, a gyerekkori utcánk szűkebbnek tűnt. A fekete terepjáróm túl modernnek, anyám öreg, megfakult minivan-je túl makacs emléknek. Leállítottam a motort, és még egy percig csak ültem. Kívül higgadt, belül gyomorszorítás. Ismerős: minden komoly bevetés előtt így indul.

Csengettem.
— Júlia! — kiáltott anyám a konyhából. — Nyitva van!

Beléptem. A sült csirke és majoránna illata úgy csapott meg, mint egy időkapu.
— Mindjárt kész a vacsora — mondta, és kavarta tovább. — Lóránt és Mesi úton vannak. Képzeld, Lóránt megint előrelépett. Nem fogod elhinni!
— Dehogynem — mosolyogtam, de a szemem nem. — Gratulálok neki előre is.

Az ajtó pontban hatkor csattant. Bátyám, Dénes Lóránt belibbent a méregdrága zakójában, amelyik azt üvöltötte: „nézzetek csak rám”, a felesége, Merényi Mária — Mesi — csendesebb fény volt mellette, mint egy éjjeli lámpa viharban.
— Hé, Jucus — mondta Lóránt, és futólag átölelt.
— Öt éve — válaszoltam.
Pislogott. Nem vicceltem.

Apám, Dénes Károly az asztalfőnél újságot hajtogatott össze, mint aki inkább a papírnak, mint nekünk hisz.

— Még mindig kapitány vagy? — kérdezte fel sem nézve.
— Valami olyasmi — feleltem. (Apró adminisztratív tény: egy fokkal feljebb.)

A vacsora menetrend szerint haladt: Lóránt sikerei, grafikonok, „skálázhatóság”, „piaci áttörés”, „uniós források”. Apám bólintott, anyám mosolygott. Én kérdeztem. Nem gonoszan, csak pontosan: azok a KPI-ok milyen latency mellett értendők, a titkosítási réteg NIST-kompatibilis-e, és ha igen, melyik profillal, a failover topológia mennyire redundáns. Lóránt beszélt. Színesen, nagyívben, részletek nélkül.

— A lényeg, Jucus — vágta rá —, hogy az Őrszem-szerződés a miénk lesz. A Zrt. végre a nagyfiúk között játszik. Te meg… hát, ti a seregben… követitek az utasításokat.
— Néha mi adjuk őket — mondtam halkan.

Aznap este a régi szobámban aludtam. A fal bledkék, a kislámpa maga az időutazás. Lent nevetés, fent csend. Reggel 08:45-re a Nyugat-Híd üvegpalotája elé gurultam. A kapu mellett: „Honvédségi megbízott – HM engedéllyel”. A táblát mintha nekem polírozták volna.

A recepciós kedves volt, pont olyan kedves, mint aki előzőleg kapott egy levelet a HM fejléces papírján: „Az ezredes asszonyt mindenben segítsék.”
— Jó reggelt, ezredes! A tanácsterem a harmadikon.
— Köszönöm.

A tárgyalóban már ott volt a névtáblám: „Dénes Júlia ezredes – HM, Őrszem program”. Mellette a dossziéim: követelményjegyzék, biztonsági protokollok, tesztelési ütemterv. A vezetőség lassan beszivárgott. Régi arcok, akik engem valaha „Jucus”-ként emlegettek, és most hirtelen magáztak.

Lóránt és apám utolsónak érkezett. Lóránt mosolya fél fokkal feszesebb volt, apámé fél árnyalattal szürkébb. A bemutatót Lóránt vitte, gesztikulálva, csillogó diákon. Innováció, áttörés, „kvantumugrás” (amin a kriptográfus kolléga majd felnevet, de ezt még nem tudja). Hallgattam. Jegyzeteltem. Pipáltam a hibákat.

A kérdéseknél felegyenesedtem.
— Köszönöm, vezérigazgató-helyettes úr. Egy gyors pontosítás: a legutóbbi HM-memóban rögzítettük a 30 ms alatti end-to-end késleltetési küszöböt. A demóban látott 48–60 ms átlagra mi a mitigáció?
Lóránt megnyalta a szája szélét.
— Ezen… még finomhangolunk.
— Csütörtök délig írásos korrekciót kérek, mérési naplókkal. A megfelelés nem tárgyalható.

Suttogás, székcsikorgás. Folytattam:
— A kulcskezelésnél miért maradtak TLS 1.2-n? A HM elvárás minimum 1.3, PFS-sel.
— Működik így is — vágta rá.
— Lehet, de nem elég. És a harmadik fél modulintegráció kockázatelemzését hiányolom.

Kérem a teljes, visszakövethető kockázati mátrixot, csütörtök délig.

A megbeszélés dél körül ért véget. A nézések már nem „szegény kislány”-osak, hanem „jó, ez komoly”-ak voltak. Apám a folyosón állított meg.
— Júlia… beszélnünk kell.

Apám irodája tölgyfa, szivar, és „régen minden jobb volt” illatú. Leült. Én is.
— Nem számítottam rá, hogy te leszel az — kezdte, és nézett, mint aki a sakkban most jött rá, hogy matt két lépés.
— Az a dolgom, hogy értékeljek — feleltem. — Nem az, hogy a családi ebédet folytassam.
— Lóránt… hát… nem olyan részlet-orientált.
— Ez a hadseregnél nem hangzik jól — mondtam szárazon.
Csend.
— Miért csinálod? — kérdezte végül. — Hogy bizonyíts?
— Hogy elvégezzem a munkám.

Sóhajtott.
— Lóránt bajban van. Pénzügyileg. Ez a szerződés az egyetlen esélye, hogy…
— …hogy elássa a hibáit? — vágtam közbe. — Tata, a nemzetbiztonsággal nem tűzünk-zsonglőrködünk.
— A családodról beszélünk!
— Én is. És az országéról is.

Akkor először láttam rajta valami kevertet: szégyent és egy szemernyi büszkeséget. Nem tartott sokáig.
— Légy… óvatos a fiaddal — mondtam kilépve. — Kérek tőle mindent csütörtökig. És a „mindent”-be most a mindent is beleértem.

Másnap délelőtt hívás. A kijelzőn: „Merényi Mária (Mesi)”. Ritkán keres. Most remegett a hangja.
— Júlia… találkozhatunk? Muszáj valamit elmondanom.
Egy kicsi, kávéillatú helyre ültünk le a Bartók Béla úton. Mesi a csésze fülét gyűrögette.
— Tudom, miért vagy itt. A szerződés miatt. És Lóránt miatt — suttogta.
— Mondjad.
— Vannak… mások is ebben. Nem csak ő és a cég. Lóránt… pénzt vett fel rossz emberektől. És van egy nő. Eleonóra. Nem csak szerető. Összekötő. Azt ígérte, elintézi a szerződést… cserébe hozzáférésért.
— Hozzáférés mihez?
— A rendszerhez. Kódokhoz. „Hátsó ajtóhoz” — suttogta.
A kávém megkeseredett.
— Ez államellenes bűncselekmény, Mesi.
— Tudom. Féltem. De már nem bírom. Nézd… — egy pendrive-ot csúsztatott át a csészealj alatt. — Levelek, üzenetek. Talán segít.

Éjjel a szállodában végignéztem mindent. Elég volt ahhoz, hogy a tarkóm mögött végigfutó hideg rázás ne múljon reggelig. A levelekben neveket láttam, összegek mozdultak, és Eleonóra profilképe úgy nézett vissza rám, mint egy jéggé dermedt tó: szép, sima, halálos. A naplófájlokban rejtett hívások: „proxy”, „kiemelt kliens”, „adatkinyerés”. A forráskód-tárban egy modul: „maint_helper.dll”. Ártatlan név, mérgezett belső. Időzített csatorna, ami feltételek teljesülésekor külső szerverre tol adatot.

Profi munka. Rossz oldalon.

Felvettem a kapcsolatot Varga András alezredessel, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálatnál régi bajtárs. Kódolt csatorna, semmi név, csak tények. Ő vissza: „Találkozzunk. Még ma.” A MOM Park környékén, egy parkoló sarkában kézfogásnyi információ cserélt gazdát.
— Ez nagy, Júlia — mondta. — És veszélyes.
— Ehhez vagyunk szokva, nem? — próbáltam poénkodni, de egyikünk sem nevetett.

Lóránt másnap küldött „javított” anyagot. Friss borító, ugyanaz a belső. Felhívtam.
— Ez kevés. Teljes forrás elérhetőségét kérem, logokkal. Ha nem, jön a hivatalos lefoglalás.
A vonal túlvégén sok levegő mozdult.
— Rendben… — morzsolta ki végül.

Aznap éjjel megtaláltam a „maint_helper.dll” mélyén a biztosítékot: egy feltételes ág, ami bizonyos kulcsmintát figyelt. A kulcs neve: „ELN-R-17”. Nem ügyetlenek, de nem is tévedhetetlenek. Lehúztam minden bizonyítékot, időbélyeggel, hash-sel. András át is vette.

A döntő ülésen a tárgyaló levegője olyan sűrű volt, hogy kanállal is lehetett volna enni. A Tanács, HM, apám, Lóránt. Egy sarokban civil ruhás megfigyelők — András emberei. Lóránt beszélt, ám a hangja most karcos volt, mint a rosszul beállított rádió.
Amikor rám került a sor, felálltam.
— Tisztelt Tanács, a benyújtott verzió nem felel meg a HM-követelményeknek, és — sajnálom — nemzetbiztonsági kockázatot is hordoz. Részletes forenzikus anyag az asztalon.
— Micsoda? — tört ki Lóránt. — Ez rágalom!
— Nem. — A pendrive-nak finoman hangja lett az asztalon. — A „maint_helper.dll” modul rejtett csatornát nyit külső végpontokra. Kísérőanyag: levelezés, pénzmozgások, Eleonórával folytatott kommunikáció.
Zaj. Székek csúsztak, dossziék pattantak fel.
András előrelépett, és kimérten megszólalt:
— A HM és a KNBSZ az ügyben eljár. A szerződés felfüggesztve a vizsgálat végéig.

Apám arca elfehéredett. Lóránt lebukott tekintettel suttogott:
— Te… tönkreteszed a családot.
— Nem. Megmentem az országot attól, hogy a családod tönkretegye.

A vihar utáni csendben apám hívott az irodájába. Már nem volt benne tölgy, már csak fáradtság.
— Júlia… — kezdte.
— Tata, ne most. Ügyvédek, hatóságok, eljárás. A többit később.

A „később” hamarabb jött, mint vártam. Mesi újra jelentkezett:
— Van még valami. Lórántnak van egy titkos bérleménye a Rumbach Sebestyén utcában. Ott találkoztak Eleonórával. Láttam, ahogy a kódokról beszélnek. És… és van más is. Lóránt… nem csak pénz miatt csinálta. Valaki fogja.
— Ki?
— Nem tudom. De fél.

Andrással roham tempóban mentünk végig a szálakon.

A Rumbachban a lakás üres volt, de a router logja beszédes. Kimenő IP-k egy részét már láttam a modulból. A mintázat összeállt. És ekkor bukkant fel egy név, ami először csak kis remegést okozott a papíron, aztán földrengést bennem: Szabó Viktor. A Nyugat-Híd felügyelőbizottságának régi tagja, apám régi barátja, „családi bácsi”, akinek a névnapján gyerekként mindig én fújtam el a gyertyát a süteményen.

A pénz útja egzaktabb, mint a meséké. Olyan off­shore cég, amelynek betűkombinációja önmagában semmi, de a könyvelések mögött Viktor számlái tátongtak. Az „összekötő” Eleonóra nem a semmiből érkezett: Viktor hálójából jött. Ő tolta Lórántot a szakadék peremére — és rajta túl.

Apámnak ezt már nem SMS-ben mondtam el. A hangja összeomlott, mint az elázott karton.
— Viktor? Nem. Az nem lehet.
— A bizonyíték ott van. És ha nem lépünk, holnapra nem lesz mit megkérdőjelezni.

Az a „holnap” nem várt sokat. Zárt ajtók mögötti megbeszélést kértem. Apám, Viktor, én. András a folyosón, két civil operátorral. A szobában az ablak résnyire, kint őszi szél járt, bent valami régebbi hideg.
— Viktor — kezdtem. — Részletes kérdéseim vannak egy régi tanácsadói szerződésről, és pár bejövő utalásról, amelyeknek a célja ismeretlen.
— Kislány — mosolygott, úgy, ahogy gyerekkoromban, de most vasízű volt. — Neked fogalmad sincs erről a világról.
— Ellenkezőleg — tettem elé a kinyomtatott logokat, leveleket, bankszámlakivonatokat. — És tudok olvasni.

A mosoly levetette magáról a bőrt.
— Károly — fordult apám felé —, ezt a lányt vidd innen.
— Nem megyek sehová — szóltam. — A KNBSZ az ajtó túloldalán áll.
Pattant valami. Viktor tekintetében évtizedek vádjai csaptak össze:
— Mindent nekem köszönhetsz, Karesz. Még a házad alapját is. Most meg engem dobtok oda?
— Ó — mondtam halkan —, szóval beismeri?

A következő mozdulat gyors volt és rossz: kabát, zseb, fémsuhogás. A szobában egyszerre lett nagyon kevés az oxigén.
— Viktor, tedd le — apám hangja remegett.
— Mindenki marad — sziszegte, és a csövet felemelte.
— Most tényleg arra készülsz, hogy egy ezredesre fogsz fegyvert a HM épületében? — kérdeztem. — Gondold végig. Három… kettő…

A kilincs reccsent. András és két civil beáramlott, mint víz az eltört gát mögött.
— Fegyvert a földre! — András hangja hideg parancs volt.
Viktor szemében nem maradt semmi. A pisztoly koppant a parkettán. A bilincs kattant. Apám a székre rogyott.

— Nem hiszem el — suttogta. — Viktor…
— Az emberek bonyolultak — mondtam. — A bizonyítékok kevésbé.

Aznap éjjel már nem aludtam. Mesi írt: „Köszönöm.” Apám is: „Ne haragudj.” Lóránt nem. Tőle másnap jött üzenet: „Beszélnünk kell.” A börtönlátogatói szabályzat nem gyors, de van, amit még a bürokrácia sem késleltet örökre. A beszélőn mögöttünk nyers zúgás, előttem a bátyám, aki hirtelen fiatalabbnak tűnt, mint valaha.
— Jucus… valamit el kell mondanom. Nem csak a pénz volt. Fogtak is. Egy régi baleset miatt.
— Miféle baleset?
— Amikor huszonkettő voltam. Éjjel. Egy ember meghalt. Nem szándékos. Viktor tudta. Ezért csavarta a karomat. — A szeme megtelt vízzel, amit évek óta nem láttam. — Féltem, hogy elvesznek mindent. És akkor Eleonóra… a „megoldás”… a pokol ajtaját mindig nyitva hagyják.

Kiléptem a friss levegőre. Budapest esti fényei villantak, mintha a város is tudná, mennyi történet ropog egyszerre az emberek zsebében. Andrásnak átadtam mindent. Az ügy tovább dagadt, mint a Duna eső után. Eleonórát elvitték. Viktor beszélt. Hálózat rajzolódott ki: száraz számokból nagyon is nedves történetek.

Anyámnál aznap este nem volt csirke. Csak tea. Meg két csésze, köztük csend.
— Kislányom — mondta végül. — Mi rossz szülők voltunk?
— Néha csak rossz döntéseket hozó emberek — feleltem. — De azokat is lehet javítani.
— A te munkád… veszélyes — simította meg a kezem.
— Igen. De a hazugság veszélyesebb.

Az idő nem nyugszik, csak tempót vált. A KNBSZ új szálakat húzott ki a sötétből, a HM új követelményrendszert adott ki, a Nyugat-Híd szerződését felfüggesztették. Apámnak összeomlott, amihez a nevét adta; lehet, hogy először életében végre látta, ki is ő a címkék nélkül. Lóránt ügye súlyos lett, de az igazság — bármilyen ronda is — megtisztít.

És ekkor jött egy boríték. Kézzel írt, régi betűkkel. „Az igaz örökösről.” A sorok remegtek, mint ideges hegedűhúr: egy régi történet, egy elhallgatott gyerek. Dénes Károlynak volt egy fia… még mielőtt bármi elkezdődött. Egy név: Fekete Dániel. Egy mondat: „Mindaz, amit elvettél, vissza kell adnod.”

Felsóhajtottam.
— Szóval a háború csak most kezdődik igazán.

 

A boríték szaga olyan volt, mint a régi fiókoké: kicsit poros, kicsit dohos, kicsit veszélyes. Kinyitottam. A sorok rövidek voltak, mégis élesek:

„Fekete Dániel vagyok. A féltestvéred. Apánk elhagyta anyámat, mikor terhes volt velem. Te és a bátyád mindent megkaptatok, én semmit.

Itt az ideje, hogy kiegyenlítsük a számlát.”

A kezem szorult, a szemem viszont élesen fókuszált. Ez nem egy „szia, ismerkedjünk meg” típusú levél volt. Ez hadüzenet.

Másnap reggel apámat hívtam.
— Tata, van egy Fekete Dániel nevű ember, aki azt állítja, hogy a féltestvérem. És az üzenete nem a békülésről szól.
A vonal túlvégén hosszú csend.
— Tudtam, hogy egyszer előkerül… — suttogta végül. — Igaz. Ő a fiam.
— Miért titkoltad?
— Mert fiatal voltam, és gyáva. A családunk… a nevünk… akkor mindent elvesztettünk volna.
— Tehát inkább elvesztettél őt.
Nem szólt.

Délutánra már üzenetem volt Dánieltől: „Találkozunk. Holnap. Te választasz helyet. De egyedül gyere.”

Másnap — Margitsziget, dél körüli napsütés.
Ő magasabb volt nálam, vállban széles, arcán kicsit az apám szögletes vonásai, de a tekintetében csak jég.
— Te vagy az ezredes nővér — kezdte. — Az apánk büszkesége.
— Azt hittem, a bátyám az.
— Ő egy elbukott projekt. Te egy… másik történet vagy. De engem érdekel a végkifejlet.

Lassan leültünk egy padra.
— Mit akarsz, Dániel?
— Amit elvettek tőlem. És azt is, amit a neved jelent.
— A név nem ad boldogságot. Csak kötelezettséget.
— Téged kötelez. Engem eddig semmire. De most… ideje, hogy valami haszna legyen.

A hangja nem remegett. Nem a pénz mozgatta, hanem az, hogy fájdalmat okozzon.
— Apám hajlandó lenne beszélni veled.
— Késő. Nem tárgyalok. Csak elveszem.

Hazafelé a hídon átsétálva tudtam: ez az ember nem fog csak úgy eltűnni. Ráadásul, ha van köze Viktorhoz vagy Eleonórához, a fenyegetés nem csak családi lesz, hanem országos.

Apám döntése

Este apám lakásán ültünk. Anyám a konyhában sürgött, de éreztem, hogy minden szót hall.
— Júlia, Dániel veszélyes. Tud kapcsolatokhoz nyúlni, amik nekünk nincsenek.
— Eddig a te titkaid voltak veszélyesek, tata. Most azok köszönnek vissza.
— Mit javasolsz?
— Nyilvános beismerést. Ne várjuk meg, míg ő teszi meg.

Apám arca szürkévé vált.
— Ha elmondom, összeomlik minden, ami a nevemhez kötődik.
— Már most is inog. Legalább te mondd el. Akkor a narratíva a tied marad.

Másnap a sajtóteremben álltunk. Apám mikrofon előtt, újságírók a sorokban.
— Van egy fiam, akit fiatalkoromban elhagytam — mondta lassan. — Fekete Dániel a nevem viseli a génjeiben, de nem a papíron. Hibáztam. És ezért bocsánatot kérek.

A sajtó felrobbant, de Dániel furcsán csendben maradt. Nem kommentált. Ez nyugtalanított.

Az új támadás

Két hét múlva a HM informatikai egysége riasztott: ismeretlen forrásból célzott támadás indult a „Főnix” rendszer ellen — egy belső kommunikációs platform, amit épp mi fejlesztettünk. A támadás kódja gyanúsan emlékeztetett a „maint_helper.dll” logikájára, de frissített verzió volt.

Varga András alezredes a monitor fölé hajolt:
— Ez belső információ nélkül nem készülhetett volna el.
— Akkor valaki hozzáfért — feleltem. — És a gyanúsítottam tudja, ki vagyok.

Nem kellett sokat keresni. Az IP-cím nyomai egy belvárosi coworking iroda routeréig vezettek. Amikor az egység odaért, Dánielt találták egy laptop mögött, hideg kávé mellett.
— Ez most mi? — kérdeztem, amikor a kihallgatóban leültem vele szemben.
— Csak figyeltem, hogyan dolgoztok.
— Ez bűncselekmény.
— Ez figyelmeztetés.

Nem volt elég bizonyíték a vádemeléshez, de a fenyegetés nyilvánvaló volt. A rendőrök elengedték, de tudtuk: figyelni kell.

Az alkupont

Néhány nap múlva Dániel maga keresett meg.
— Ajánlatom van.
— Hallgatlak.
— Nem nyúlok a rendszereitekhez, nem bántom apámat. Cserébe ti elismertek, hivatalosan. Név, örökség, minden.
— Ez nem így működik.
— Akkor játszunk tovább.

Hazamentem, és apámra néztem:
— Tata, ez nem alku. Ez zsarolás. És ha most engedsz, sosem áll meg.
— Tudom. De ő is a fiam.
— És én is a lányod. Döntsd el, kinek az oldalán állsz.

A Dániellel való utolsó beszélgetés után nem aludtam. A lakásom csendje feszült volt, a szívverésem ütemére ketyegő óra idegesítően lüktetett. Tudtam, hogy ha engedünk, elvesztünk. Ha nem engedünk, akkor is. A különbség csak annyi, hogy az egyikben legalább mi választjuk a csatateret.

A rejtett szál

Varga András alezredes hívott éjjel kettőkor.
— Júlia, ez most nem vicc. A „Főnix” rendszer támadása nem csak Dániel műve. Van valaki mögötte, és az illető hozzáfér a NATO közös protokolljaihoz is.
— Magyar belső ember?
— Inkább nemzetközi. Egy volt orosz hírszerző, aki most magánban dolgozik. Fedőnév: „Volhov”.

Kiderült, hogy Volhov régi ismeretsége Dániellel egy balkáni kiképzőtáborból indult — a fiú fiatalon ott „tanult” adatlopást. Aztán évekkel később újra találkoztak, és most Volhov pénzért, Dániel pedig bosszúból támadott.

A csali

Elhatároztuk, hogy csapdát állítunk. Létrehoztunk egy ál-„Főnix” szervert, tele olyan dokumentumokkal, amik valódinak tűntek, de rejtett nyomkövetőkkel voltak tele. A terv egyszerű volt: Dániel és Volhov rácuppannak, mi pedig visszakövetjük őket egészen a fő szerverükig.

Aznap este, amikor a rendszerbe betörtek, a HM műveleti szobájában ültünk. A képernyőn zöld vonalak futottak, majd egy piros pötty felvillant: Moszkva külvárosa.
— Megvan — mondta András.
— Ne csapd le még. Hadd szívják fel a fájlokat.

Tizenhárom perc múlva már megvolt minden IP, minden gép, minden felhasználói profil. A nyomkövetőnk szépen beágyazódott a fő szerverbe. Most már nem csak védekeztünk — támadtunk.

A lebukás

Másnap hajnalban a TEK és az Interpol összehangolt akcióban csapott le. Dánielt Budapesten, Volhovot Szerbiában fogták el. A laptopjaik forrók voltak az utolsó percek adatforgalmától.

A kihallgatáson Dániel nem tört meg.
— Te nyertél most, Júlia. De én nem a pénzért csináltam. Hanem hogy az apánk végre érezze azt, amit én éreztem egész életemben.
— És ezért képes lettél veszélybe sodorni katonákat, rendszereket, egy országot?
— Te sosem fogod megérteni.

A döntés

A bíróság előtt apám ott ült a sajtósorok mögött. Amikor Dánielt bilincsben vezették be, az öreg felállt. A tekintetük találkozott. Nem volt benne gyűlölet — csak valami, ami talán megbánás lehetett.

Az ítélet szigorú volt: több év börtön, nemzetbiztonsági fenyegetés miatt. Volhovot kiadták, őt más ügyek miatt még hosszabb ideig bent tartják majd.

Este apám nálam ült.
— Tudom, hogy nem voltam jó apa. Sem neki, sem neked.
— Most még lehetsz. Csak ne titkolózz többé.
Bólintott.
— Megígérem.

Epilógus

A „Főnix” rendszert sikerült élesíteni, és soha nem volt ilyen erős a biztonsága. Én előléptetést kaptam, de a papírnál többet ért, hogy tudtam: egyszer, amikor jött a támadás, nem hátráltam meg.

Dániel a börtönből írt egy levelet pár hónap múlva: „Ha valaha újrakezdhetem, talán máshogy csinálom. De nem ígérek semmit.”
Nem tudtam, hogy ez békülés vagy újabb figyelmeztetés. De egy biztos volt: ha újra jön, készen állok.

A történet teljes egészében a képzelet szüleménye. Az események, szereplők, nevek, helyszínek és szervezetek bármilyen egyezése valós személyekkel vagy történésekkel csupán a véletlen műve.
A tartalom célja kizárólag a szórakoztatás és fikciós élmény nyújtása. Nem áll szándékában valós személyek jó hírnevét, magánéletét vagy jogait sérteni.
A történetben említett szervezetek, intézmények és technológiai elemek használata fiktív, és nem tükrözik azok tényleges működését vagy álláspontját.
A szerző fenntart minden jogot a mű egészére és részleteire vonatkozóan.

2025. augusztus 10. (vasárnap), 07:28