Felfoghatatlan ami velünk történt: Miután eltemettem feleségemet, nyaralni vittem a fiamat – elállt a lélegzetem, amikor azt mondta: „Apa, nézd, anya visszajött!”
Felfoghatatlan ami velünk történt: Miután eltemettem feleségemet, nyaralni vittem a fiamat – elállt a lélegzetem, amikor azt mondta: „Apa, nézd, anya visszajött!”
.
/Képzeld el, hogy eltemetsz egy szeretett személyt, majd újra élve látod őt\./
Sosem gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon kell gyászt átélnem, de itt vagyok, 34 évesen, özvegyként, egy ötéves fiú apjaként. Két hónappal ezelőtt láttam utoljára a feleségemet, Szilvit. Gesztenyebarna haja levendulaillatú volt, amikor búcsúzóul megcsókoltam. Aztán jött egy telefonhívás, ami örökre megváltoztatta az életemet... ?
Éppen Budapesten voltam, ahol egy fontos üzletet zártam le a cégem számára, amikor megcsörrent a telefonom. Szilvi apja hívott.
– Ádám, baleset történt. Szilvi... meghalt.
– Mi? Nem, ez lehetetlen. Tegnap este beszéltem vele!
– Nagyon sajnálom, fiam. Ma reggel történt. Egy részeg sofőr.
A szavai egy tompa zúgássá olvadtak. Nem emlékszem a hazaútra, csak arra, hogy beléptem az üres házba. Szilvi szülei már mindent elintéztek. A temetés lezajlott, és én nem tudtam elbúcsúzni.
– Nem akartunk várni – mondta az anyja, kerülve a tekintetemet. – Így volt a legjobb.
Túl kábult voltam, hogy vitatkozzak. Harcolnom kellett volna. Látnom kellett volna őt, hogy elbúcsúzzak. De a gyász furcsa dolgokat művel az ember elméjével. Eltompítja az ítélőképességet, és elfogadtat olyan dolgokat, amiket máskor megkérdőjeleznél.
Aznap este, a temetés után, magamhoz öleltem Dávidot, miközben sírva aludt el.
– Mikor jön haza anya?
– Nem tud, kicsim. De nagyon szeret téged.
– Felhívhatjuk? Beszél velünk, apa?
– Nem, kicsim. Anya most már a mennyországban van. Nem tud beszélni velünk.
Belefúrta az arcát a mellkasomba, én pedig szorosan tartottam őt, miközben a könnyeim hangtalanul hullottak. Hogyan magyarázhatnám el a halált egy ötévesnek, ha magam sem értem?
Egy könnyes szemű kisfiú az ágyban | Forrás: Midjourney
Két hónap lassan telt el.
A munkába temetkeztem, és felbéreltem egy bébiszittert Dávidnak. De a ház olyan volt, mint egy mauzóleum. Szilvi ruhái még mindig a szekrényben lógtak, és a kedvenc bögréje mosatlanul hevert a mosogatónál. Minden sarok egy emléket őrzött, amelyek lassan kísértettek.
Egy reggel, miközben néztem, ahogy Dávid a müzlijét piszkálja, és alig eszik, tudtam, hogy változtatnunk kell.
– Hé, bajnok, mit szólnál, ha elmennénk a Horvát tengerpartra? – kérdeztem, próbálva lelkesedést csempészni a hangomba.
Az arca felragyogott, először hetek óta. – Építhetünk homokvárat?
– Persze! És talán delfineket is látunk majd.
Megéreztem a remény apró szikráját. Talán ez a nyaralás segít majd mindkettőnknek a gyógyulásban.m vele a szobánkba, miközben az agyam zakatolt. Ez nem lehet igaz. Eltemettem őt. Ugye? De tudtam, mit láttam. Az volt Szilvi. A feleségem. Dávid anyja. Az a nő, akit halottnak hittem.
A tengerparti szállodában szálltunk meg, és napjainkat napsütéssel és hullámokkal töltöttük.
A harmadik napon éppen elmerültem a gondolataimban, amikor Dávid rohant hozzám.
– Apa! Apa! – kiáltotta. Mosolyogtam, azt hittem, megint fagylaltot szeretne.
– Nézd, apa, anya visszajött! – mondta, egy nőre mutatva.
Megdermedtem, követtem a tekintetét. Egy nő állt a parton, háttal nekünk. Ugyanolyan magas volt, mint Szilvi, és ugyanaz a gesztenyebarna haja volt. A szívem hevesen vert, szinte a torkomban éreztem.
– Dávid, kicsim, ő nem...
A nő lassan megfordult. És abban a pillanatban megállt a levegő körülöttem.
– Apa, miért néz ki anya másképp? – kérdezte Dávid ártatlan hangon, miközben én döbbenten álltam.
Nem tudtam megszólalni. A szemem a harminc méterre álló nőn időzött, aki nevetett, mintha semmi sem történt volna.
Az volt Szilvi.
A szemei kitágultak, amikor meglátott minket, majd hirtelen megragadta a mellette álló férfi karját. Sietve elindultak, és eltűntek a strandolók tömegében.
– Anya! – kiáltotta Dávid, de én felkaptam őt.
– Menjünk, kisfiam.
– De apa, hát anya volt az! Nem láttad? Miért nem jött ide hozzánk?
Visszamentem vele a szobánkba, miközben az agyam zakatolt. Ez nem lehet igaz. Eltemettem őt. Ugye? De tudtam, mit láttam. Az volt Szilvi. A feleségem. Dávid anyja. Az a nő, akit halottnak hittem.
Aznap éjjel, miután Dávid elaludt, az erkélyen járkáltam fel-alá. A kezem remegett, amikor tárcsáztam Szilvi édesanyjának számát.
– Halló? – válaszolt álmos hangon.
– Tudnom kell, pontosan mi történt Szilvivel.
Csend lett a vonal másik végén, majd:
– Ezt már megbeszéltük, Ádám.
– Nem, mondd el újra.
Egy idős nő telefonál | Forrás: Midjourney
– A baleset kora reggel történt. Mire a kórházba értünk, már késő volt.
– És a test? Miért nem láthattam?
– Túl sérült volt. Úgy gondoltuk, jobb így…
– Rosszul gondoltátok – vágtam közbe, és kinyomtam a telefont.
Az éjszakai óceánra meredtem. Valami nem stimmelt. Éreztem. És ki fogom deríteni, hogy mi az.
Egy idős nő telefonál | Forrás: Midjourney
Másnap reggel Dávidot a szálloda gyerekklubjába vittem a bébiszitterével együtt.
– Később egy meglepetésem lesz neked, bajnok! – ígértem neki, miközben belül gyötört a bűntudat a hazugság miatt.
Órákon át kutattam a parton, a boltokban, az éttermekben. Nem találtam nyomát Szilvinek vagy a férfinek. Ahogy telt az idő, a frusztrációm egyre nőtt. Megőrültem? Képzelődtem volna?
Már kezdett lemenni a nap, amikor kimerülten lerogytam egy padra.
– Tudtam, hogy keresni fogsz.
Megfordultam, és ott állt Szilvi. Ezúttal egyedül. Ugyanolyan volt, mint ahogy emlékeztem rá, mégis valahogy más. Keményebb. Hidegebb.
– Hogyan? – csak ennyit tudtam kinyögni.
– Ez bonyolult, Ádám – mondta halkan.
– Akkor magyarázd el – szűrtem a fogaim között, miközben a kezem remegett az érzelmek kavalkádjától. Titokban bekapcsoltam a telefonom hangfelvevőjét.
Egy szomorú nő lehajtott fejjel | Forrás: Midjourney
– Nem akartam, hogy így derüljön ki. Terhes vagyok.
– Mi?
– Nem tőled – suttogta, kerülve a tekintetemet.
A történet lassan kibontakozott. Egy viszony. Egy terhesség. Egy alaposan megtervezett szökés.
– A szüleim segítettek – vallotta be Szilvi. – Tudtuk, hogy távol leszel. Az időzítés tökéletes volt.
– Tökéletes? Tudod, mit tettél Dáviddal? Velem?
Könnyek kezdtek folyni az arcán. – Sajnálom. Nem tudtam szembenézni veled. Így mindenkinek könnyebb volt.
– Könnyebb? Azt hitted, hogy HALOTT vagy! Tudod, milyen elmondani az ötéves fiadnak, hogy az anyja soha nem jön haza?
– Ádám, kérlek, próbáld megérteni…
– Mit érteni? Hogy hazug vagy? Hogy megcsaltál? Hogy hagytál engem gyászolni, miközben a szeretőddel szöktél meg?
Egy dühös férfi arca közelről | Forrás: Midjourney
– Halkabban, kérlek – sziszegte, körülnézve, mintha attól félne, hogy valaki meghallja.
Felálltam, fölé tornyosulva.
Mielőtt válaszolhatott volna, egy kis hang vágott közbe.
– Anya?
Mindketten megfordultunk. Dávid állt ott, tágra nyílt szemekkel, szorosan markolva a bébiszittere kezét. A szívem elszorult. Mennyi mindent hallhatott?
Egy síró kisfiú | Forrás: Pexels
Szilvi arca elsápadt. – Dávid, drágám…
Felvettem Dávidot, és hátrálni kezdtem. – Ne merészelj beszélni hozzá.
A bébiszitter zavartan nézett rám, majd Szilvire. – Uram, nagyon sajnálom. Amikor meglátta önöket, elszaladt hozzám.
– Semmi baj, Sára. Most megyünk.
Dávid a karomban mocorogni kezdett. – Apa, én anyához akarok menni… kérlek. Anya, ne hagyj itt! Anya… anya!
Egy döbbent nő szeme közelről | Forrás: Midjourney
Visszavittem Dávidot a szobánkba, figyelmen kívül hagyva a sírását. Miközben őt próbáltam megnyugtatni, gyorsan pakolni kezdtem.
– Miért sírsz, apa? Miért nem mehetünk anyához?
Letérdeltem elé, megfogtam kis kezeit, és mély levegőt vettem. Hogyan magyarázhatnám el ezt? Hogyan mondhatnám el egy gyereknek, hogy az anyja elárulta őt?
Egy könnyes szemű kisfiú néz fel | Forrás: Pixabay
– Dávid, most nagyon bátornak kell lenned. Anyukád rossz dolgot tett. Hazudott nekünk.
Az alsó ajka remegett. – Nem szeret minket többé?
Ez az ártatlan kérdés összetörte azt, ami a szívemből még megmaradt. Magamhoz öleltem, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. – Én elég szeretetet adok kettőnk helyett is, kicsim. Mindig. Bármi történjen, én mindig itt leszek neked, jó?
A kis feje a mellkasomnak dőlt, és hamarosan mély álomba szenderült. A könnyei átáztatták az ingemet, sós, nedves emlékként hagyva ott közös fájdalmunkról.
Egy kisfiú szomorúan néz ki az ablakon | Forrás: Freepik
A következő hetekben minden elhomályosult. Ügyvédek, felügyeleti megállapodások, és Dávid számára érthető magyarázatok. Szilvi szülei próbálták felvenni velem a kapcsolatot, de elutasítottam őket. Ők ugyanolyan bűnösök voltak, mint Szilvi.
Egy hónappal később ott ültem az ügyvédem irodájában, és aláírtam a végleges papírokat.
– Teljes felügyeleti jog és bőkezű tartásdíj – mondta. – Az adott körülmények között Szilvi nem tiltakozott semmi ellen.
Bólintottam, érzéketlenül. – És a titoktartási megállapodás?
– Érvényben van. Nyilvánosan nem beszélhet a csalásról anélkül, hogy súlyos következményekkel ne számolna.
Ahogy az ügyvédem irodájából távoztam, éreztem, hogy valami végleg megváltozott bennem. Jogilag már nem voltam özvegy, de a szívemben Szilvi, az a nő, akit feleségemnek tartottam, örökre eltűnt. Csak egy árny maradt utána, tele összetört ígéretekkel és szétzúzott bizalommal.
Egy szürkeárnyalatos kép egy érzelmes férfiról | Forrás: Pixabay
Két hónappal később már egy új városban, egy új otthonban álltam az erkélyünkön, és néztem, ahogy Dávid az udvaron játszik. Ez a költözés nem volt könnyű. Dávidnak még mindig rémálmai voltak, és időnként az anyja után kérdezett. De lassan gyógyulni kezdtünk.
Egy nap a telefonom rezgett. Egy üzenet érkezett Szilvitől.
„Kérlek, engedd meg, hogy elmagyarázzam. Nagyon hiányzik Dávid. Elveszettnek érzem magam. A barátom szakított velem. ???”
Egy pillanatig bámultam a képernyőt, majd töröltem az üzenetet anélkül, hogy válaszoltam volna. Vannak hidak, amelyek egyszer, ha leégnek, soha többé nem építhetők újjá. Szilvi meghozta a döntését, most pedig neki kell együtt élnie vele.
Egy férfi telefont tart a kezében | Forrás: Unsplash
Ahogy a nap lenyugodott, átöleltem Dávidot. – Szeretlek, kisfiam – suttogtam.
Felpillantott rám, szemében csillogott a bizalom és a szeretet. – Én is szeretlek, apa!
Ebben a pillanatban tudtam, hogy rendben leszünk. Nem lesz könnyű, és nehéz napok is várnak ránk. De megvoltunk egymásnak, és ez számított a legjobban.
Ez a történet örökre megváltoztatta az életünket. Végül megtanultam, hogy a gyász nemcsak a halálból fakad, hanem abból is, ha valaki elárul minket. De a szeretet és az összetartozás segít továbblépni, bármi történjen is.
Ez a mű igaz események és személyek ihletésére készült, de fikcionalizálva lett kreatív célok érdekében. A nevek, karakterek és részletek megváltoztak a magánélet védelme és a történet gazdagítása érdekében. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel csupán a véletlen műve, és nem szándékos az író részéről.
2024. november 21. (csütörtök), 06:37
Kapcsolódó cikkünk
? Egy idős bácsi egyedül ült a parkban, elveszve… Mindenki elsietett mellette. De Lilla megállt. Másnap olyasmit talált az asztalán, amitől szó szerint leesett az álla!
Kővári Lilla épp egy fontos üzleti tárgyalásról tartott vissza az irodájába. Az idő szorított, így a belvárosi parkon vágott keresztül, hogy néhány percet nyerjen. A nap ugyan ragyogott, de a folyó felől érkező szél hidegen hasított át a kabátján, és egészen a csontjáig hatolt. Összébb húzta magán a gallért, és sietett tovább.
Az emberek némán siettek egymás mellett. Senki nem figyelt a másikra. Lilla sem. A fejében már a következő prezentáció járt, és azon aggódott, hogy el ne késsen a vezetőségi megbeszélésről. De ekkor megakadt a szeme valamin.
A park szélén, egy félreeső padon egy idős férfi ült. Jól öltözött volt, botra támaszkodott, és maga elé meredt. Volt valami a tartásában, a tekintetében, ami miatt Lilla ösztönösen lelassított.
— Kisasszony, meg tudná mondani, mennyi az idő? — szólította meg őt halkan a bácsi.
— Délután fél kettő — válaszolta Lilla, rápillantva az órájára.
A férfi bólintott, de továbbra is a távolba meredt. Lilla már majdnem továbbindult, amikor észrevette: az öreg szemeiben zavartság tükröződött.
— Minden rendben van? Elveszett? Segíthetek valamiben?
A bácsi hálásan nézett fel rá.
— Azt hiszem, eltévedtem — mondta halkan. — Sétálni indultam, de most már nem tudom, merre van az otthonom...
Lilla leült mellé. A fontos meeting, a céges határidők, a prezentáció mind háttérbe szorultak.
— Hogy hívják? — kérdezte kedvesen.
— Varga István vagyok — felelte egy kis tétovázás után.
— Meg tudná mondani a lakcímét? Esetleg valamelyik hozzátartozó telefonszámát?
A bácsi gondolkodott, homlokát ráncolta, majd lassan lediktált egy címet és telefonszámot. Lilla azonnal elővette a mobilját, és tárcsázott.
— Halló? — hallatszott a vonal túloldaláról egy férfihang.
— Jó napot, Kővári Lilla vagyok. A Petőfi parkban vagyok Varga István úrral, úgy tűnik, eltévedt. Szüksége lenne egy kis segítségre.
— Apu?! — hallatszott a megkönnyebbülés a vonalban. — Köszönöm, hogy vele van! Rögtön indulok. Kérem, maradjon vele, amíg odaérek!
Miután letette, Lilla visszaült a bácsi mellé. István bácsi remegett a hidegtől. Lilla gondolkodás nélkül levette a kabátját, és a férfi vállára terítette.
— Dehogy kell ezt… Maga is megfázik! — tiltakozott zavartan.
— Nem baj, bírni fogom — felelte mosolyogva, miközben már érezte, hogy áthűlt a keze.
Elkezdtek beszélgetni. István bácsi mesélt a fiáról, aki állandóan dolgozik, az unokáiról, akiket ritkán lát, és arról, mennyire szereti a reggeli sétákat. Lilla figyelmesen hallgatta, néha bólintott, néha kérdezett. Az idő pedig csak telt…
Húsz perc múlva egy fekete SUV gördült be a park mellé. Egy jól öltözött, negyvenes férfi szállt ki, és gyors léptekkel sietett a padhoz.
— Apu! Hányszor mondtam már, hogy ne indulj el egyedül! — korholta aggódva.
— Azt hittem, menni fog… — válaszolta István bácsi kissé lesütött szemmel.
A férfi segített apjának felállni, majd Lilla felé fordult.
— Nem tudom eléggé megköszönni, amit tett. Nem is akarom elképzelni, mi történhetett volna nélküle. Megkérdezhetem, hogy hívják?
— Kővári Lilla — mondta a lány, és visszavette a kabátját.
— Köszönöm, Lilla. A nevem Kovács Tamás. Megígérem, apám többé nem lesz felügyelet nélkül. És hadd vigyük el önt is. Legalább egy kávéra, vagy hazáig.
Lilla udvariasan elutasította. Elköszönt, és továbbindult az irodája felé. A tárgyalás már rég elkezdődött, de valahogy senkit nem érdekelt, hogy késett — őt pedig különösen nem.
Az egész nap mintha ködbe burkolózott volna. A gondolatai máshol jártak. Később, amikor visszatért az asztalához, egy fehér boríték várta. Név nélkül, de precízen címezve. Benne egy kártya és egy meghívás: időpont, cím, pecsét… és a feladó: Kovács Holding.
Lilla ismerte a nevet. Az ország egyik legnagyobb ingatlanfejlesztő cége. De mégis… miért ő? Miért küldenének neki meghívót?
A kíváncsiság legyőzte az óvatosságot. Ebédidőben elindult a megadott címre.
Egy impozáns üveg-beton toronyház előtt találta magát. Felment a legfelső emeletre. Egy hatalmas, elegáns irodában ismerős arc fogadta: Kovács Tamás.
— Meglepődött, igaz? — kérdezte, miközben hellyel kínálta.
— Az enyhe kifejezés — válaszolta Lilla.
— Tudja, kevesen állnak meg egy ismeretlen ember mellett az utcán. Maga mégis megtette. Ezért vagyunk most itt.
Ezután átnyújtott neki egy dossziét.
— Átnéztem az ön szakmai múltját. Elismerésre méltó. És az emberi oldala még ennél is különlegesebb. Szeretném, ha nálunk dolgozna. Dupla fizetés, szolgálati lakás, fejlődési lehetőségek.
Lilla csak nézte a dokumentumokat, meglepődve, megilletődve.
Ez mind csak azért… mert megállt egy padnál?
Vagy mert végre valaki észrevett egy olyan embert, akit mások már rég nem láttak meg?
? A történet folytatása kommentben!
Olvasd el, hogyan fordult Lilla sorsa egyik napról a másikra!??
Lilla éppen egy fontos tárgyalásról tartott vissza az irodába. Mivel időszűkében volt, a városi parkon keresztül...
