Felfoghatatlan, embertelen módon bántak az idős bácsival Ebben a magyar kórházban! Így alázták meg csak azért, mert nem volt nála elég pénz!
Hirdetés
Hirdetés
A 83 éves Gots László kórházi ellátásra szorult, érszűkület miatt kezelték. Sajnos rosszabbodott az állapota, ezért térd alatt amputálni kellett a lábát.
László arra panaszkodik, hogy a kórházban nem bántak jól vele. /Úgy véli, orvosi mulasztás miatt fertőződött el a lába, és ezért volt szükség még nagyobb csonkításra\./
Hirdetés
”Az orvos teljes nyugalommal közölte, hogy igen, valami fertőzést kaphattam a kórházban.
Hagyták, hogy ez megtörténjen! Az újabb operáció előtt ráadásul az egyik adjunktus azzal riogatott: vállaljam az újabb műtétet, különben le fog ro…dni a lábam! Az idős férfi arról nyilatkozott, hogy a nővérke megkérdezte tőle, mennyi pénz van nála, mert szükséges lenne kifizetni az altatóorvost.
Hirdetés
Lászlónál csupán 500 forint volt.
A bácsi nemrég ismét kórházba került, most sem tudott fizetni, és újból nem volt megelégedve a kórházi bánásmóddal.
Segítséget kért, mert vécére kellett mennie, de állítása szerint felszólították, hogy végezze el nagydolgát az ágyban. Ezek után több mint 3 napig nem cseréltek ágyneműt a betegnek, mert minden nap pont eggyel kevesebb lepedő érkezett.
Úgy éreztem, a testem leáll” – A pajzsmirigyrákos nő elárulta, mi volt az első tünet, amit minden orvos...
Mindenegyben blog 2025. június 30. (hétfő), 07:51
Amikor elhagyott egy fiatalabb nőért, a gyerekeim az ő oldalára álltak – de most, hogy meghalt, hirtelen újra anyának szólítanak…” Tizenöt év csend. Tizenöt év magány. Ennyi ideje nem hívtak fel sem névnapon, sem karácsonykor. Amikor a férjem, Tamás otthagyott engem Eszterért – egy nála húsz évvel fiatalabb nőért –, a gyerekeink gondolkodás nélkül mellé álltak. Végül is Tamás egy nagyvállalat igazgatója volt, befolyással, pénzzel, kapcsolatokkal. És én? Én csak egy „megkeseredett” elvált nő lettem számukra, akit jobb elfelejteni. Sokáig azt hittem, tényleg nincs rám szükségük többé. Aztán Tamás szíve megállt. A temetés után pedig olyan üzenetek kezdtek záporozni tőlük, amilyeneket már rég nem kaptam: – Anya, hogy vagy? – Anyu, nem találkoznánk valamikor? Először nem értettem, mi ez a hirtelen fordulat. Aztán megtudták: Tamás mindenét a fiatal feleségére hagyta. És ekkor... eszükbe jutott, hogy van egy édesanyjuk is, akinek még van valamije. Azóta gyakrabban jönnek. Cukorkával, kedves szavakkal, kis mosolyokkal. De a lányom a minap egyenesen kimondta: – Mama, gondoltál már arra, hogy ideje lenne végrendeletet írni? Csak mosolyogtam. Egyikük sem tudja, hogy a végrendeletem már rég elkészült. És nem nekik szól. Hogy mit terveztem?
