? Gulyás István, az erdő magányos őrzője egy este valami szokatlanra lett figyelmes: a háza előtt egy éhes, lesoványodott nőstényfarkas állt, némán, de reménnyel a szemében… ?

A nőstényfarkas ételért jött a faluba, és az erdész megsajnálta: két hónappal később visszatért – de nem egyedül .

A Bakony szívében, egy kicsiny, ritkán lakott falu szélén állt egy öreg, korhadt gerendákból épült kunyhó. /Itt élt Gulyás István, a falu erdésze\./

Már több mint húsz éve járta a hegyeket, ismerte minden fáját, minden madarát – és azt is tudta, ha valami szokatlan történik.

Egyik éjszaka, január közepén, különös hangra ébredt. A kutyája, Bodri, nem ugatott, csak halk nyüszítéssel jelezte, hogy valami nem stimmel. István kikapcsolta a vaskályhától jövő szuszogó hangot, és az ajtóhoz lépett. Fagyos szél vágott az arcába, amikor kitárta a nyikorgó ajtót.

És akkor meglátta.

Egy nőstényfarkas állt a kerítés túloldalán. Sovány volt, bordái szinte átszúrták a bundáját, szeme sárgán villant, de nem volt benne agresszió – inkább valami különös béke és fáradt remény.

– A mindenit… – suttogta István. – Te hogy kerültél ide?

A farkas nem mozdult. Csak nézte őt, némán, mint aki tudja, mit akar – és hogy kihez jött.

Hirdetés

István behúzta az ajtót, odaballagott a konyhába, és a mélyhűtőhöz lépett. Előhalászott egy zacskó fagyasztott csirkefarhátat, majd visszasétált a tornácra. Átdobta a csontokat a kerítés fölött. A farkas várt. Aztán óvatosan előrelépett, megszagolta a húst, és lassan, de mohón elkezdett enni.

– Nem hiszem el – motyogta István. – Egy farkas a faluban… és nem támad, csak kér.

A nőstény, miután evett, visszanézett az erdészre, aztán hangtalanul visszasétált az erdőbe.

Másnap a faluban már pletykálták is:– Láttad, Marika, mit mondott a Gyula bácsi? Farkas járt az utcán! – csacsogta a postás.

– Igen? Hát én bezárnám a gyerekeimet! – vágta rá egy másik asszony. – Nem hiányzik nekünk, hogy valakit széttépjen!

István csak legyintett.

– Aki éhes, az nem veszélyes. Én etettem meg. És nem bántott senkit.

A falubeliek megrökönyödtek.

– Te etetted?! Megőrültél?

– Éhes volt. Az éhség képes elűzni a természetes félelmet. De a jóllakott állat nem támad – felelte higgadtan.

Ezután minden este kilátogatott a háza elé, és lerakott egy adag húst vagy maradékot.

A farkas néha jött, néha nem. De amikor megjelent, mindig csendben volt, mindig nyugodtan, mindig hálásan. Egy alkalommal még az is megtörtént, hogy a nőstény a hóban lefeküdt a kerítés mellett, evés után – mintha pihenni akarna, mintha otthon lenne.

Egy este, amikor István kint üldögélt a tornácon, a farkas közelebb jött, mint valaha. Már nem maradt a kerítésen kívül. Belépett az udvarra.

Bodri morrant egyet, de nem ugatott. A két állat szemkontaktust tartott, aztán a kutya lefeküdt.

– Hát ez meg mi volt? – csóválta a fejét István. – Még a kutyám is elfogad téged?

A farkas leült. Nem kért több ételt, csak nézett. Egy hosszú percig tartott a pillanat, aztán sarkon fordult, és eltűnt.

És másnap nem jött. Sem másnap. Sem azután.

– Elment… – mondta halkan István, miközben a kályhát táplálta. – Talán csak átutazó voltál.

Két hónap telt el.

Március közepe volt, a hófoltok csak elszórtan mutatkoztak az erdő alján, a fák között szűrődött be a tavasz illata. A falu lassan újraéledt – de Gulyás Istvánnál minden este ugyanaz a csend honolt. Esténként még mindig kivitte a ház elé az ételt, egy darab kenyeret, húsfélét, vagy amit épp tudott adni.

De a nőstényfarkas nem jött vissza.

– Te buta vénember… – dünnyögte magának. – Már azt is elhitted, hogy barátságot lehet kötni egy vadállattal.

Aztán egy este, éppen amikor kikapcsolta a rádiót és ki akart menni fáért, megdermedt.

Ott volt megint az a halk, reszelős morgás – mint amikor valaki nem fenyeget, csak jelez.

István felkapta a zseblámpát, kilépett a tornácra, és végigvilágította az udvart.

– Azta… – suttogta.

A nőstényfarkas ott állt a kerítés előtt, akárcsak az első alkalommal.

De nem volt egyedül.

Mellette két apró, pelyhes, remegő farkaskölyök álldogált. Ugyanolyan sárga szemekkel, mint az anyjuké. Csak kisebb testtel, kíváncsi, feszült tekintettel.

– Te jó ég… – mondta István, és letérdelt.

A nőstény egy lépést tett előre, majd megállt. A kölykök is. Nem jöttek közelebb. Csak figyelték őt.

A férfi bement, elővette a húsos edényt, amit már napok óta nem használt, és óvatosan a kerítés közelébe tette. Ezúttal nem dobta át, csak letette a földre, majd hátralépett.

A nőstény közelebb ment, megszagolta, majd enni kezdett.

A kölykök előbb haboztak, majd ők is odaléptek, és csatlakoztak.

Istvánnak könny szökött a szemébe.

– Hát ezért nem jöttél… – mondta halkan. – Vártál. Vártad, hogy nagyobbak legyenek. Vagy hogy biztonságos legyen idehozni őket?

A farkas felnézett rá. Egy hosszú pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. Aztán a nőstény nyugodtan elfordította a fejét, és folytatta az evést.

A látogatás nem tartott sokáig. Tíz perccel később mindhárman eltűntek az erdő sötétjében. Olyan hangtalanul, mintha sosem lettek volna ott.

Másnap a faluban megint felzúdulás volt.

– Gulyás bácsi! Azt mondják, már nem egy farkas jár a házához, hanem három?! – kiabált rá az egyik asszony a piacon.

– Igen – bólintott. – És?

– Hát ez veszélyes! Mi van, ha megtámadnak valakit?

– Nem fognak. Aki enni kap, az nem támad. És nem is jön vissza, ha nem bízik.

– És ha mégis?

István megvonta a vállát.

– Akkor majd én vállalom. De jobb a békés farkas, mint az éhező.

Napokkal később a farkas és a két kölyök újra megjelentek. A látogatások rendszeressé váltak – nem minden este, de hetente néhányszor. Soha nem jöttek közelebb, mint a kerítés. Soha nem bántották Bodrit, aki már nem is reagált rájuk. István egyre inkább úgy érezte, valami különleges dolog részese lett.

Egy este, amikor a hold hatalmas, sárgán tündöklő korongként lebegett a fák felett, a nőstény megállt az udvar közepén. Nem evett. Nem hívta a kölyköket sem. Csak állt, és nézett.

István kilépett, megállt.

– Mi van? Ma nem eszünk?

A farkas felnézett rá. Egy pillanatig nem mozdult. Aztán lassan odament az edényhez, megszagolta, de nem evett. Csak ott állt, és… mintha várt volna.

És akkor István megértette. A farkas nem csak enni jött.

Valamit hozott is.

A harmadik, befejező részt hamarosan küldöm.

Ebben derül ki, mi történt a farkascsaláddal, és hogyan zárul a különös kapcsolatuk az erdésszel.Írd be, ha kéred: „Jöhet a befejezés”.

A farkas nézte Istvánt. A kölykök is ott álltak, most már nagyobbak voltak, izmosabbak, de még mindig tiszteletteljes távolságból figyelték az erdészt. A nőstény egyetlen morgással hívta őket maga mellé.

István lépett egyet előre.

– Valamit el akarsz mondani? Vagy… megmutatni?

A nőstény nem mozdult, de nem is hátrált. A tekintete nem volt se félelemmel, se éhséggel teli. Inkább... békével.

– Lehet, hogy utoljára vagy itt – mondta István halkan, szinte csak magának. – Megmutattad a kicsiket, megosztottad a történeted… és most készültök menni. Ugye?

A farkas ekkor tett egy lépést – nem az étel felé, hanem István felé.

Egy pillanatra minden megállt.

Bodri a tornácon ült, figyelte a jelenetet, de nem moccant. Mintha tudta volna: ez most valami szent dolog. Az erdő és az ember ritka találkozása.

A nőstény odalépett Istvánhoz, alig egy méterre tőle. A szeme csillogott a holdfényben. Aztán… meghajtotta a fejét.

István szívét összeszorította valami nehéz, meleg érzés. Nem nyúlt az állathoz, nem mozdult – csak hagyta, hogy a pillanat magától létezzen. Egy különös köszönet, egy farkas szívéből. Mintha azt mondta volna:

„Köszönöm.”

Ekkor a nőstény visszalépett a kölykökhöz, halkan morgott egyet, mire azok elindultak az erdő felé. Ő még egyszer hátranézett. Aztán követte őket.

Eltűntek a fák között. És soha többé nem tértek vissza.

A falu megnyugodott. Nem hallottak többé farkasról. A gyerekek újra szabadon játszhattak az udvarokon, a hírek már csak az időjárásról és a lekvárfőzésről szóltak.

István azonban minden este kiment a tornácra. Nem élelemmel. Csak egy teával a kezében, és gondolatokkal a fejében.

Egy este Bodri felnézett rá, mintha azt kérdezné: „Ma sem jönnek?”

István csak mosolygott.

– Nem. Most már otthon vannak. És ez így van jól.

A történetet csak keveseknek mesélte el. A legtöbben nem is hitték el. De akik ismerték Istvánt, tudták: ő nem szokott mesélni. Csak az igazat.

És akik ott voltak, azon a tavaszi napon, amikor három szempár nézett ki a fák közül az utolsó alkalommal, azok sosem felejtették el.

A nőstényfarkas ételért jött, mert éhezett. De amit kapott, az több volt, mint étel. Az bizalom volt. Megértés. És talán… egy pillanatra, egyetlen rövid időre, otthon is.

2025. június 02. (hétfő), 14:26