Ha kedves az élete, azonnal vegye le azt a medált – mondta egy öreg ékszerész. Igaza volt
A nyaklánc titka .
A januári reggelek hidegen csaptak arcon mindenkit, de Andreát már nemcsak a fagyos levegő rémisztette meg. /Inkább a testében lappangó, rejtélyes rosszullétek, amelyek egyre biztosabban kúsztak be a mindennapjaiba, mint egy alattomos árnyék\./
Minden egyes nap ugyanúgy kezdődött: gyomorforgató émelygéssel ébredt. Nem az a fajta, amit egy-egy romlott vacsora után érez az ember, és nem is olyan, mint amit egy hirtelen jött betegség hoz. Ez más volt. Kitartó, makacs, és egyre mélyebbre ásta magát a bőre alá. Az utóbbi két hónapban szinte menetrendszerűen a mosdóig támolygott, mielőtt bármi mást tenni tudott volna.
A budai albérlet fürdőszobájában hosszú percekig térdelt a hideg csempén, a kezét a porcelánmosdó szélébe kapaszkodva. A gyomra minden reggel üres volt, de az émelygés nem ismerte a logikát. Andrea csak reszketett, könnyei csorogtak, a hideg izzadság a hátán futott le, mintha valami mélyről jövő figyelmeztetés lett volna.
Az orvosai tanácstalanul széttárták a karjukat. A vérképe rendben volt, a hasi ultrahang, a hormonvizsgálatok, minden lelet a „normál tartományon belül” mozgott. Már-már megalázónak érezte, amikor az utolsó gasztroenterológus is megjegyezte: „Lehet, hogy inkább pszichológust kellene keresnie. A test néha így jelez.”
Andrea nem tudta eldönteni, melyik volt rosszabb – az állandó gyengeség vagy az, hogy senki sem hitt neki igazán.
A harminckét éves nő mindig pontosan indult el a munkába. Korrekt, megbízható adminisztrátor volt egy budapesti biztosítónál, az ügyfélszolgálati részleg napi működéséért felelt. Nem volt álmai állása, de tisztes fizetés, stabilitás és néhány jó kolléga tette elviselhetővé.
Azon a reggelen is éppen a 8-as buszra szállt fel a Móriczon. A hidegben bepárásodott ablakok, a kabátok szaga és a kávéval vegyülő parfümillat furcsa egyveleget alkotott. A busz fékezett, kapaszkodott, az emberek mocorogtak, de Andrea csak állt, kissé sápadtan, egy kapaszkodóra támaszkodva, próbálva kizárni a hányingert.
Egy idősebb férfi szállt fel az Erzsébet-híd budai hídfőjénél. Fekete, kissé kopottas ballonkabátot viselt, és valami különös nyugalom áradt belőle. Megállt Andrea mellett, egy pillanatig tanulmányozta, majd halkan, szinte suttogva szólalt meg:
– Kisasszony... Ne haragudjon, de muszáj megkérdeznem: honnan van az a nyaklánc?
Andrea meglepetten kapott a mellkasa felé, ahol egy ezüstösen csillanó, ovális medál pihent. Finom vésetekkel díszített darab volt, a férje, Márton adta neki néhány hónappal korábban, az évfordulójukra.
– Ez... ajándék volt – mondta zavartan. – Miért kérdezi?
Az idős férfi elkomorult. Szemében valami különös árnyék suhant át, mintha emlékek támadták volna meg egy pillanatra.
– Ne vegye tolakodásnak, de ékszerész vagyok. Hatvan évig dolgoztam ezzel, már nem sok minden lep meg... de ez a darab... különös. Megnézhetem?
Andrea hezitált. Volt valami a férfi hangjában, ami se nem ijesztő, se nem nyájas volt, hanem komolyan figyelmeztető. Lehúzta a kabátgallérját, s a férfi óvatosan a medálhoz hajolt. A szemüvegét elővette, a fényt kereste a busz kis ablakán át.
– Ahogy sejtettem – szólalt meg végül halkan.
Andrea értetlenül pislogott rá.
– Mit akar ezzel mondani?
A férfi kivett a zsebéből egy ütött-kopott névjegykártyát, reszkető kézzel Andrea felé nyújtotta.
– Nem tudom pontosan, mi van benne, de... ha adhatok egy tanácsot: vegye le, tegye el, és ha meggondolja magát, keressen meg. A cím a kártyán van. Ha kedves az élete... ne hordja többet.
A következő megállónál a férfi leszállt. Andrea egy ideig mozdulatlanul állt, a kártyát a kezében szorongatva. A szíve hevesen vert.
A névjegyen ez állt:
Boros Károly – nyugdíjas ötvösmester, Nagytétény
Alatta egy cím és egy vezetékes telefonszám.
Andrea aznap semmit nem dolgozott. A gépe bekapcsolva zúgott, az e-mailek megválaszolatlanul gyűltek, ő pedig csak bámulta a monitort, és a nyaklánc súlyát érezte. A gyomra szorított, de most nem az émelygés miatt.
Este, otthon, miután lemosta a sminkjét, a fürdőszobai tükör elé állt. A medál hideg volt, a bőre alatt mégis szinte égett. Óvatosan megérintette a szélét. A férfi tényleg igazat mondott – az oldalán, ha nagyon figyelt az ember, volt egy alig látható vonal.
Andrea reszketve ült le a kád szélére. Szétnyitotta a medált. Az apró kattanás után a két fél lassan, hangtalanul vált szét.
És akkor meglátta.
Egy aprócska, műanyag kapszula volt benne, a belsejében valami sötét színű porral. A kapszula oldalán pici nyílások – szinte mikroszkopikus pontok – húzódtak végig. Andrea nyomban eldobta az ékszert, és fuldokolva, könnyekkel küszködve hátrált el tőle.
A pánik, amely eddig csak motoszkált benne, most hirtelen kirobbant. A keze remegett, a légzése szapora lett, a világ szinte forgott körülötte.
Mi a fene ez?
És miért adta ezt neki Márton?
Andrea egész éjjel nem aludt. A medált egy régi teásdobozba zárta, amit gondosan betett egy cipősdobozba, majd azt a szekrény mélyére rejtette, mintha így eltüntethetné a félelmet, ami kúszva, tapadó ujjakkal szorította a mellkasát. Már hajnalodott, amikor úgy döntött, elmegy Nagytéténybe.
A hétvége szerencsére szabad volt. Nem szólt senkinek, még a legjobb barátnőjének, Juditnak sem. Mártonnak pedig végképp nem. A férje az utóbbi hónapokban ismeretlen lett számára. Hidegebb, feszültebb, gyakran későn jött haza, és ha beszélt is, inkább csak a pénzről, tervekről vagy a lakásuk értékéről. Azt mondta, álmai vállalkozására gyűjt, de Andrea egyre kevésbé hitte el, hogy valóban vele tervezi a jövőt.
Nagytétény csendes kis utcájában megállt egy kovácsoltvas kapu előtt, amely mögött egy régi, de rendezett kis ház állt. A kerítésen tábla:
Boros Károly, ötvösmester – csak előzetes bejelentkezéssel
Andrea mégis benyomta a csengőt.
Két perc sem telt bele, egy ismerős alak nyitotta ki az ajtót. Az idős férfi, akit a buszon látott, most is ugyanabban a kabátban volt, de az arca még fáradtabbnak tűnt. Ránézett, és anélkül, hogy kérdezett volna, félreállt az ajtóból.
– Sejtettem, hogy jönni fog – mondta csendesen.
Andrea szorongva belépett. A lakás olyan volt, mint egy múzeum. Minden polc, minden kis asztalka telis-tele volt ezüsttel, díszes dísztárgyakkal, gyertyatartókkal, régi órákkal, de mindnek volt valami meghitt kisugárzása.
– Hozta a medált?
Andrea bólintott, és óvatosan elővette a dobozt.
Károly az asztalhoz vezette, kesztyűt húzott, és egy nagyítóval, valamint egy apró szerszámmal óvatosan szétnyitotta újra a medált. Amikor meglátta a kapszulát, nem szólt, csak lehunyta a szemét.
– Tudja, mit lát? – kérdezte Andrea halkan, de a hangja remegett.
A férfi bólintott.
– Ez egy régimódi, de kifinomult adagoló. Nem halálos méreggel teli, hanem egy lassú hatású, szerves toxin lehet benne. Valami olyasmi, amit régen kémiai hadviselésre is használtak... nagyon kis mennyiségben is hat.
Andrea gyomra összerándult.
– De hogyan...? Miért...? Honnan lehet egyáltalán ilyenhez jutni?
– Pénzért bármihez. – Boros Károly hangja száraz volt. – Ez nem játék. Ha tovább hordta volna, valószínűleg egy éven belül teljesen leépül a szervezete. A tünetek, amiket mondott... azok pontosan ilyen hatású anyagra utalnak.
Andrea szinte elsápadt.
– De... Márton adta. A férjem. Azt mondta, egy kézműves ötvösnél csináltatta.
Károly felemelte a szemöldökét.
– Lehetséges. Nem minden ötvös becsületes. Vagy ha az is volt, lehet, nem tudta, mit épít be. Vagy tudta, de megfizették. Tudja, hány ilyet láttam, Andrea? Amikor a szeretet, a bizalom csak álca. Amikor az ajándék nem emlék, hanem ítélet.
A nő szemei könnybe lábadtak.
– Én... én csak élni szeretnék. Úgy, hogy ne kelljen attól félnem, akit szeretek.
A férfi csak ennyit felelt:
– Akkor el kell mennie. És el kell mondania az igazat – de nem neki.
Andrea még aznap elment a Szent János Kórház toxikológiai részlegére. Az ékszert – Boros Károly szakvéleményével együtt – átadta az ügyeletes orvosnak, aki értetlenül, de nyitottsággal fogadta. Mintát vettek tőle is: vért, hajat, körmöt, és alig két nap múlva hivatalos eredményt kapott.
„Kimutatható: alacsony szintű szerves foszfátvegyület, idegméregként viselkedő anyag, kumulatív hatással.”
Ez volt a papíron. Az orvos, egy fiatal, empatikus nővér, megszorította Andrea kezét.
– Nem maga képzelte. Valóban mérgezésről van szó.
Andrea sírni kezdett. Csendesen, fojtottan, megkönnyebbülve, de fájdalommal telve.
A következő lépés a rendőrség volt. A toxikológiai jelentést mellékelve feljelentést tett ismeretlen tettes ellen. Nem mondta ki Márton nevét azonnal – de sejtette, hogy a nyomozás során ki fog derülni minden.
Nem telt bele két hét, Mártont előállították. A férfi először tagadott, majd összevissza magyarázott, végül megtört. A mobiltelefonján és a számítógépén találtak utalásokat arra a kézműves műhelyre, ahol a medált rendelte. A nyomozók pedig kapcsolatot találtak egy illegális vegyianyag-kereskedővel is.
A vád: szándékos mérgezés, élet elleni kísérlet.
Andrea egy darabig még járta a meghallgatásokat, a vizsgálatokat, a rendőrségi folyosókat. Minden reggel újra és újra el kellett mondania, mit érzett, mit tudott, mit sejtett. De minden nap egyre erősebb lett. A gyomra lassan megnyugodott, a szeme alatt eltűntek a sötét karikák, a haja újra fényesebb lett, és egy délután, miközben hazafelé sétált, azt vette észre, hogy újra tud nevetni – önkéntelenül, őszintén, mélyről.
Boros Károly műhelyébe még egyszer visszament. Egy kis ajándékot vitt: egy saját készítésű fotóalbumot, benne képekkel, levelekkel, megköszönve azt a napot, amikor egy öregember nem fordította el a fejét, hanem megszólalt.
A férfi csak annyit mondott:
– Néha egyetlen szó életet menthet. Az öné most újra elkezdődött.
Andrea bólintott.
– És most már én is tudom, mit jelent figyelni a jelekre. És a szívemre.
Epilógus – Örökös fény
Három év telt el azóta, hogy Andrea levette azt az ezüst medált, és ezzel – bár akkor még nem tudta – újra életben maradt. Már régen nem Budán élt, nem is a régi életét élte. A múlt, amely hosszú ideig nyomasztotta, már nem fájt. Megmaradt emlékként, tanulságként, de már nem húzta le.
Most egy kis alföldi városka szélén lakott, Szentes mellett, egy felújított parasztházban, amit maga alakított át az utolsó szögig. A munka kemény volt, a keze néha vízhólyagos, de amikor leült a verandára reggelente egy csésze teával, és nézte a felkelő napot a veteményes fölött, mindig azt gondolta: „Túléltem. És ez már az én életem.”
Könyvkötéssel kezdett foglalkozni. Egy budapesti kézműves tanfolyamon tanulta ki az alapokat, majd saját kis műhelyt rendezett be a ház egyik melléképületében. Régi könyvek javításával, új kötetek készítésével foglalkozott. Egy idő után annyian keresték, hogy már naptárt kellett vezetnie a megrendelésekről. Szerette, amit csinál. A könyveknek illatuk volt, súlyuk, múltjuk – és nem árultak zsarnoki titkokat, mint az a medál annak idején.
Az egészségét visszanyerte. A laboreredményei régóta jók voltak, a teste megerősödött, sőt, rendszeresen járt úszni is a közeli termálfürdőbe. A bőre kisimult, a mosolya egyre többször jött elő – már nem csak mások miatt, hanem magáért is. Már nem csak túl akart élni. Élni akart.
Boros Károly azóta elhunyt. A temetésére Andrea is elment. Csak kevesen voltak ott, egy szűk kis kör a műhelyéből, néhány régi ügyfél és egy fiatal fiú, akit a mester az utolsó éveiben tanítani kezdett. Andrea is vitt egy kis koszorút, rajta csak ennyi állt:
„Köszönöm, hogy szólt.”
Károly a hagyatékát – szerszámait, néhány különleges tárgyát – Andrea nevére íratta. A végrendeletben az állt:
„Aki figyel a csendes jelekre, annak adhatom tovább a mesterség emlékét.”
Andrea nem lett ötvös. De egy díszes kis üveges vitrinben ma is ott állnak Károly finom eszközei, gondosan rendben tartva, egy csendes sarokban a műhely hátsó falán. Néha odamegy, letörli róluk a port, és eszébe jut az az egyetlen szó, ami megváltoztatta az életét.
És Márton?
Elítélték. Nem hosszú időre – öt év, jó magaviselettel három alatt szabadulhat. Andrea nem követte a sorsát. A bíróságon utoljára látta, és akkor is csak a hátát. Soha nem akarta megtudni, hol van, mit csinál. Már nem akart bosszút, sem választ. A múlt megmaradt, de nem volt többé ura az életének.
Egy nap levelet kapott. Egy ügyvédi iroda küldte. A nagymamája régi barátnője, egy idős, gyermektelen hölgy, rá hagyta a szülei régi nyaralóját Balatonalmádiban. Andrea először csak állt a levéllel a kezében, szinte nem is értette. Aztán leült, mély levegőt vett, és lassan elmosolyodott.
Az élet újra adott neki valamit. Talán vissza akarta adni, amit más el akart venni tőle.
És ahogy a nap besütött a könyvkötő műhely ablakán, és a papírok illata keveredett a levendulával, Andrea tudta: már semmit sem visel a nyakában, csak a saját döntéseit. És azok nem mérgeznek – hanem gyógyítanak.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. január 28. (szerda), 15:51
