69 évesen úgy éreztem, véget ért az életem – Egészen addig, amíg a barátnőim váratlanul meg nem jelentek! Napokkal később a kórházban ébredtem fel…" Amikor elveszítettem a férjemet, mintha az egész világ megállt volna körülöttem. Évtizedeken át küzdöttünk együtt a betegsége ellen, és amikor végül magamra maradtam, nem tudtam, hogyan tovább. A temetésén csak álltam ott, teljesen elveszve. Aztán egyszer csak megláttam őket. Az arcomon végigfutott a könnyek árja, amikor felismertem két régi legjobb barátnőmet: Nórát és Lillát! Egykor elválaszthatatlanok voltunk – átmentünk mindenen együtt, egymás mellett álltunk, mintha testvérek lettünk volna. De aztán elrontottam mindent, és azóta évekig nem beszéltünk. Mégis, ott álltak a tömegben. Egyszerre fájt és melengette a szívemet, hogy eljöttek. Akkor és ott elhatároztuk: ideje újrakezdeni. 69 évesen ez a döntés ijesztőbb volt, mint valaha, de muszáj volt megpróbálnunk. Mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Ha tudtam volna, mi vár ránk… Napokkal később egy kórházi ágyon ébredtem, és fogalmam sem volt, hogy hogyan jutottam oda. ??⬇️A teljes történet a kommentek között található

Három nő az életük delén – kalandjuk, hogy valóra váltsák a legmerészebb álmaikat

Írta: Szabó Mariann.

Az életem egy pillanat alatt változott meg. A férjem temetésén, ahogy a gyászolók közé néztem, egy ismerős arc tűnt fel. /"Az nem lehet\./

.. Nóra?" – suttogtam magamban. A másik pillanatban egy másik nő is feltűnt: "Lilla?" – A régi barátnőim álltak ott, akikkel egykor elválaszthatatlanok voltunk. Most idegenekként néztünk egymásra az élet delén.

A gyász és a találkozás

A temetés csendes volt, csak néhányan álltak a sírnál. A kezemmel szorosan markoltam a férjem régi kalapját, az utolsó emléket kettőnkről. Az együtt töltött éveink minden elhalasztott terve eszembe jutott. Az utolsó utunk a tengerpartra, amit mindig későbbre halasztottunk – míg már túl késő lett.

„Martha, jól vagy?” – kérdezte valaki gyengéden, de én nem válaszoltam.

A szemem sarkából egy ismerős arcot láttam meg. Nóra volt az, az egyik legjobb barátnőm. Bizonytalanul állt a csoport szélén, a táskáját úgy szorította, mintha az védené a világ elől. Mielőtt megszólíthattam volna, egy másik alak bukkant fel.

„Lilla?” – suttogtam hitetlenkedve.

Lilla, mindig magabiztos és színes, most is élénk sálat és feltűnő szemüveget viselt, ami szinte életet hozott a komor tömegbe. A fiatalságunk szellemeit láttam, de a szemükben ott volt az elmúlt évek súlya.

Egy váratlan ötlet

Később, egy apró kávézóban ültünk össze, és a rég nem látott barátság érzése újraéledt.

„Ez olyan furcsa” – mondta Nóra, miközben lassan kavargatta a teáját. „Mióta nem találkoztunk így hárman?”

„Túl régóta” – válaszolta Lilla.

„És hogy ez legyen az oka… Nem igazságos.”

„Az elmúlt években mindent a férjem ápolására fordítottam” – mondtam. „Minden más megállt. Most már nincs semmim. Csak az emlékei és a megbánásai.”

„És most mi lesz?” – kérdezte Nóra halkan.

„Az utolsó kívánsága az volt, hogy lássa a tengert még egyszer. Nem tettem meg, amíg élt. De most meg fogom tenni” – válaszoltam.

Csend telepedett ránk, mígnem hirtelen kimondtam: „Mi lenne, ha együtt mennénk el? Mindhárman. Mi a legrosszabb, ami történhet?”

Nóra meglepetten nézett rám. „Egy utazás? Csak így, hirtelen?”

Lilla elmosolyodott. „Őrültség. De tetszik.”

Nevettünk, és mindannyian tudtuk, hogy egy őrült, de izgalmas dolog előtt állunk.

Az utazás kezdete

Pár nappal később az utazás izgalma szinte tapintható volt. A repülőtér zsongott a családok nevetésétől és a bőröndök zörgésétől. A kezemmel szorosan fogtam a beszállókártyámat, miközben a szívem egyre gyorsabban vert.

„Hol van a... Ó, megvan! Azt hittem, elvesztettem a jegyemet!” – kiáltotta Nóra, miközben a táskájában kutatott.

„Az a kezedben van” – jegyezte meg Lilla, alig leplezett mosollyal.

„Ó, hát persze. Csak ellenőriztem” – mentegetőzött Nóra, miközben elpirult.

Ahogy a repülőgép leszállt, elkezdődött az igazi kalandunk.

Nóra ragaszkodott ahhoz, hogy egy cabriót béreljünk, mondván: „Ha már utazunk, csináljuk stílusosan!”

A végtelen tenger illata és az óceán látványa álmokat idézett elő, amelyeket rég eltemettünk magunkban.

A kihívások és örömök

Természetesen nem minden ment simán.

„Eltűnt a bőröndöm” – jelentette ki Lilla az első este a motelben.

„Eltűnt? Ez hogyan lehetséges?” – kérdezte Nóra, a hangjában növekvő feszültséggel.

„Lehet, hogy a csomagszalagnál hagytam. De nem fogok ezen bosszankodni. Veszek valamit, amit szeretek” – válaszolta Lilla, vállat vonva.

Egy óra múlva visszatért egy könnyed ruhában, amely szinte ragyogott rajta.

„Probléma megoldva!” – jelentette ki, miközben drámaian megpördült a motel parkolójában.

Az este a városban zajlott, zenével és tánccal. A főtéren egy hatalmas banner hirdette: „Éves Táncverseny Ma Este!”

Lilla szeme felragyogott.

„Csatlakozom!” – jelentette ki magabiztosan.

„Partner nélkül?” – kérdeztem kétkedően.

„Részletek” – felelte, és legyintett.

Nem sokkal később egy ezüst hajú, kedves mosolyú férfi lépett oda hozzá.

„Szabad egy táncra?” – kérdezte, és egy szál rózsát nyújtott felé.

A zene elkezdődött, és bár a lépéseik nem voltak tökéletesek, Lilla öröme beragyogta az egész teret.

Amikor a műsorvezető őket hirdette ki győztesként, nevetése visszhangzott a téren.

„Roger, a táncpartnerem, randira hívott!” – mondta később, kipirult arccal.

Egy váratlan fordulat

Az éjszaka álomszerűnek tűnt, amíg hirtelen szédülni nem kezdtem. Az asztal szélébe kapaszkodtam.

„Martha, jól vagy?” – hallottam Nóra aggódó hangját, mielőtt minden elsötétült.

Egy váratlan fordulat (folytatás)

Amikor magamhoz tértem, fehér falakat láttam magam körül. Egy kórházi szobában voltam, az orvos épp a szemüvegét igazította, mielőtt hozzám fordult volna.

„Asszonyom, az ön teste sok mindenen ment keresztül. A hirtelen változások, az érzelmi stressz és a fizikai megterhelés mind összeadódtak” – magyarázta szelíd, de határozott hangon. „Most pihenésre van szüksége, és őszintén szólva egy ideig nem javaslom az utazást.”

Bólintottam, miközben az orvos szavai lassan kezdtek leülepedni bennem.

„Holnap reggel szétszórom a hamvakat” – mondtam a mellettem álló barátnőimnek, akik csendesen figyeltek. „Utána hazamegyek.”

A motelben kialakult feszültség

Amikor visszatértünk a motelbe, a hangulat feszültté vált. Lilla teát öntött, miközben Nóra mereven ült a széken, és az ujjai idegesen kopogtak a térdén.

„Nem kellene lerövidítened az utazást, Martha” – szólalt meg végül Lilla, megtörve a csendet. „Maradj még pár napot. Pihenjünk, lazítsunk. Megérdemled.”

Nóra arca elborult. „Eleget tettünk. Martha teljesíti a férje kívánságát, te pedig találkoztál Rogerrel. De mi van velem? Mi az, amit én tettem ezen az úton, ami bátor vagy életre szóló lenne? Semmi.”

Lilla felvonta a szemöldökét. „Ez nem igazságos” – vágott vissza. „Mindannyian nehéz időket éltünk át. Talán inkább magadnak kellene feltenned a kérdést, miért nem mered megtenni az első lépést.”

Nóra arca pirosra váltott a felháborodástól. „Nem merek? Tudod, milyen érzés mindig másokra támaszkodni? Hogy soha nincs időd magadra, mert az életed mások szükségleteiről szól?”

„És te tudod, milyen az, ha teljesen egyedül vagy?” – csattant fel Lilla. „Hogy senki nincs, aki rád várjon otthon? Könnyű kritizálni, ha van családod, még ha hálátlanok is.”

„Hálátlanok? Az én családom minden nap természetesnek veszi, amit értük teszek!” – emelte fel a hangját Nóra, miközben az asztalra csapott, és a teáscsészék megzörrentek.

„Elég!” – szóltam közbe, mielőtt a vita tovább fajult volna.

A szoba elcsendesedett. Lilla hirtelen felállt.

„Ennek semmi értelme” – morogta, és a szobájába vonult.

Nóra követte őt, de mielőtt becsapta volna az ajtót, hátranézett rám. A tekintetében harag és fájdalom keveredett.

Másnap reggel: egy új kezdet

Másnap reggel csak Lillával ültünk a motel kis reggelizőjében. Az ablakon beszűrődő óceáni szellő összekeveredett a kávé illatával. Ahogy a csészémet kevergettem, észrevettem, hogy az óra mutatója már rég túlhaladt a reggeli szokásos idején.

„Hol lehet Nóra?” – kérdeztem aggódva.

Lilla vállat vont. „Talán most pihen. Tegnap nem volt éppen pihentető.”

De az aggodalom lassan belém költözött. Lilla az ablak felé pillantott, és hirtelen felkiáltott:

„Ó, te jó ég! Az autónk eltűnt! Szerintem jobb, ha megnézzük, mi történik.”

Sietve mentünk a recepcióhoz, ahol a fiatal recepciós éppen a számítógépén dolgozott.

„Elnézést, meg tudná mondani, hova ment a barátnőnk? A 12-es szobában volt, és nem találjuk” – kérdezte Lilla.

A recepciós felemelte a fejét. „Ó, igen, kora reggel kijelentkezett. Mondta, hogy siklóernyőzni megy. Az egyik prospektusunkat vitte magával.”

„Siklóernyőzni?” – ismételtem döbbenten. „Egyedül?”

Lilla rám nézett, a szája vékony vonallá préselődött. „Hívjuk Rogert. Szükségünk lesz egy fuvarra.”

A nagy pillanat

Roger húsz percen belül megérkezett, és amikor meglátta az aggódó arcunkat, a mosolya azonnal eltűnt.

„Mi történt?” – kérdezte komolyan.

„Nóra siklóernyőzni ment” – magyarázta Lilla, miközben beült az autóba. „Meg kell állítanunk, mielőtt valami őrültséget csinál.”

Amikor megérkeztünk, azonnal megláttuk őt. Ott állt a kilövőplatform szélén, a hevederjei színesen villogtak a napfényben. A szél a haját tépte, de az arca nyugodt és eltökélt volt.

„Nóra!” – kiáltottam, miközben felé siettem. „Mit művelsz?”

Lassan felénk fordult, egy kis mosoly jelent meg az arcán. „Valami olyat, amit magamért teszek” – mondta egyszerűen.

„De ez veszélyes!” – tiltakoztam. „Soha nem csináltál még ilyet.”

„Pontosan” – válaszolta határozottan. „Egész életemben biztonsági játékos voltam. Most szükségem van erre.”

Lilla előrelépett. „Ha te belevágsz, mi is.”

Nóra meglepetten nézett rá. „Komolyan?”

Rémülten néztem Lillára. „Te most viccelsz, igaz?”

„Ha kockázatot vállalunk, csináljuk együtt” – válaszolta Lilla mosolyogva.

Pár perccel később már mindannyian fel voltunk szerelve. A szél az arcomba csapott, miközben az instruktorunk a platform szélére vezetett. Az óceán végtelen kéksége hívogatóan terült el előttünk.

A felszabadulás pillanata

Amikor felszálltunk, minden félelmem szertefoszlott. A szél fütyült a fülem mellett, a szívem pedig a tiszta örömtől vert hevesen. A tenger csillogott alattunk, és úgy éreztem, mintha a világ tetején lennénk.

Amikor földet értünk, a lábaink remegtek, de a nevetésünk megállíthatatlan volt. Nóra szeme csillogott a friss önbizalomtól.

„Ez leírhatatlan volt” – mondta, miközben kapkodta a levegőt.

Később, a parton álltunk, a hullámok a lábunkat mosták. Megnyitottam az urnát, és a férjem hamvait a szélbe szórtam. Az a pillanat szent volt, egy tökéletes búcsú.

„Viszlát, szerelmem” – suttogtam. „És köszönöm, lányok. Ez felejthetetlen volt.”

Egy új kezdet

Az úton hazafelé mindannyian csendben voltunk, elmerülve a gondolatainkban. Mindannyian valami újat találtunk ezen az úton: Nóra végre kiállt a saját álmaiért, Lilla pedig megtalálta a boldogságot Roger oldalán.

Ami engem illet, eldöntöttem, hogy bátran élek tovább. Örökségként vittem magammal a siklóernyős ugrás ígéretét: soha többé nem halasztom el az álmaimat.

Az életünk most kezdődött el igazán.

 

2025. január 15. (szerda), 13:54