Hatvan éves vagyok. És életemben először érzem úgy, mintha már nem lennék itt – sem a gyerekeimért, sem az unokáimért, sem a volt férjemért, sem a világért.

Hatvan éves vagyok. És most először érzem azt, hogy mintha nem is léteznék többé.

Tegnap kaptam egy levelet. Egy egyszerű meghívó volt, fehér papíron, kézzel írott szöveggel, amit elsőre nem ismertem fel. /A levelet az unokám, Maja küldte\./

Tizenkét éves, és a szüleivel kétszáz kilométerre tőlem lakik. Meghívott egy táncbemutatóra. A kisasszony táncol! Erről eddig egy mukkot sem tudtam.

Ott álltam a levéllel a kezemben, reszketve, mint egy viharverte nyárfa. Hogyan találta meg az új címemet? És miért pont most? A remegő ujjaimmal kinyitottam egy régi fiókot, és előhalásztam a "vész esetére" elrejtett kis pénzes dobozomat – tele volt apró bankjegyekkel, mint egy kincsesládában. Lehet, hogy ez most nem vészhelyzet volt, hanem az első nap a fény felé?

Az autóbusz, ami Brassó felé zötyögött, szinte üres volt.

Az ablak mellé ültem, és néztem, ahogy a táj lassan átváltozik: kopár mezők, ritkuló erdők, majd egyre több ház, egyre több élet. Úgy éreztem magam, mint egy elsőbálozó kislány, aki titokban szökik el a bálba – egyszerre izgatottan és rettegve.

A bemutatót a helyi iskola kicsi tornatermében tartották. Az utolsó sorba telepedtem le, egy aprócska csokor fehér fréziát szorongatva. Senkinek sem szóltam, hogy jövök. Talán hiba volt. Talán a meghívót is csak sajnálatból küldte a kislány...

Amikor Maja megjelent a színpadon, abban a csodás, világoskék ruhácskában, a haját tökéletes kis kontyba fésülve, a szívem egy pillanatra kihagyott egy ütemet. Annyira hasonlított a lányomra, Dórára, amikor annak idején ugyanennyi idős volt! Ugyanaz a könnyed mozdulat, ugyanaz a komoly összpontosítás az arcocskáján.

A műsor végén ott ültem kővé dermedve, mint egy elhagyott szobor. A nézők lassan elszállingóztak: szülők ölelték át a gyerekeiket, tanárok pakolták össze a kellékeket. Aztán észrevettem Maját. A tömeg fölött fürkészte a fejeket. És akkor a tekintete rám esett.

Egy pillanatra azt hittem, hogy elfordítja a fejét, mintha meg sem ismerne. De nem. Elmosolyodott, és egyenesen felém indult, mint egy kis tornádó.

– Te tényleg eljöttél! – kiáltotta, és két kézzel megragadta az enyémet. A kezei melegek és puhák voltak, az enyémek hidegek és durvák, mint a megfagyott avar.

– Nem is hittem volna, hogy tényleg eljössz.

– Hogy találtad meg a címemet? – kérdeztem, még mindig félálomban, hogy valóban itt vagyok vele.

– Anyu régi címjegyzékében találtam meg. Ő nem tud róla, hogy írtam neked, – mondta, és egy cinkos mosollyal vállat vont.

Kellett pár másodperc, hogy visszanyeljem a könnyeimet.

– Nagyon szép volt a tánc. Ügyesen mozogsz, kicsim.

Egy pillanat csend következett. Aztán Maja, mint aki titkos összeesküvésre készül, hirtelen megkérdezte:

– Bogi mama, nem jössz el hozzánk egy kicsit? Csak egy kis időre? A szüleimnek azt mondtam, hogy egy barátnőmet hívom át a fellépés után.

Mire kettőt pislogtam volna, már mentem is utána a számomra ismeretlen utcákon, mint valami öregedő kísértet.

Maja gyorsan sietett előre, én meg igyekeztem tartani a lépést. Az apró lábai könnyedén vitték előre, én pedig csoszogtam mögötte, mint egy vén teknős, aki még nem adta fel az úszást.

Az ő lakásuk világos volt, barátságos – az ablakokban virágzó muskátlik, a falakon családi fényképek... De egyiken sem voltam rajta.

Az ajtóban a lányom, Dóra állt. A konyhából jött ki épp, egy fakanalat szorongatva. Megdermedt, amikor meglátott.

– Anya? Mit keresel itt? – kérdezte döbbenten.

Mielőtt még összegyűjthettem volna a bátorságomat a válaszhoz, Maja közbeszólt:

– Én hívtam meg! Ő a nagymamám! És eljött a fellépésemre!

Csönd lett. Sűrű, súlyos csönd, amit szinte meg lehetett volna szeletelni, mint egy kissé túlsült karácsonyi bejglit.

Aztán Maja magabiztosan kézen fogott, és a nappaliba vezetett.

– Gyere, Bogi mama! Mesélj nekem egy történetet! Anyu mindig azt mondta, hogy te tudtad a legszebb meséket.

Olyan volt ez a meghívás, mint egy híd a szakadék fölött. Megszorítottam a kezét.

– Mit szeretnél hallani, kincsem? Egy tündéres mesét? Egy utazásról? Egy rejtett kincsről?

Maja szeme felcsillant.

– Mesélj egy kincseset! Olyan igazit!

Letelepedtünk a kanapéra. Dóra háttérbe húzódva figyelt, az arca még mindig feszült, de már nem olyan elutasító.

A vejem, Balázs, zavartan dörzsölgette a tarkóját, de legalább nem dobott ki egy lábtörlővel.

És én mesélni kezdtem.

Elmondtam, hogy amikor fiatal voltam, egy régi, rozzant házban találtam egy rozsdás kulcsot, és napokig kerestem, vajon mihez tartozhat. Hogyan fedeztem fel egy eldugott padlást, rajta egy poros kincsesládával – amiben végül csak régi levelek voltak, de azok többet értek minden aranynál.

Maja csillogó szemekkel hallgatta, mintha épp most nyitottam volna ki előtte a világ összes titkos ajtaját.

A vacsora szerény volt – melegszendvics és forró tea –, de számomra olyan volt, mintha lakomára hívtak volna egy királyi palotába.

Közben megtudtam pár apróságot is. Például hogy a fiam, Ádám hamarosan Németországba költözik a családjával. Hogy Dóra előléptetést kapott egy nagy cégnél, és mostanában alig van ideje.

És hogy Maja nemcsak táncol, hanem zongorázni is tanul.

Olyan volt, mintha egy rég elvesztett könyvet lapozgattam volna újra, oldalanként visszanyerve a családom történetét.

Amikor indulni készültem, Dóra odalépett hozzám az ajtóban. Az arcán küzdelem tükröződött: a büszkeség, a harag, a sajnálat és... talán egy kis szeretet is.

– Miért nem hívtál előbb, anya? – kérdezte végül, lágy hangon.

– Féltem, hogy nemet mondasz. – válaszoltam őszintén, és éreztem, hogy a szívem is megcsordul.

Dóra hosszan nézett rám, aztán bólintott.

– Gyere el vasárnap ebédre. Maja szeretné, ha még mesélnél neki. Meg... én is.

A hangja megtört a végén, de már nem törődtem vele. Úgy ragyogott bennem az öröm, mintha valaki felgyújtotta volna bennem az összes kihunyt csillagot.

Most itt ülök az ablakom mellett, a kis kertemet nézve, amit évek óta egyedül gondoztam. Az ibolyák, a muskátlik, még a szeszélyes rózsabokor is lassan rügyet bont. Ahogy a szívem is, talán.

Hatvan éves vagyok. És most először érzem újra azt, hogy létezem. Nem mindenki számára, nem minden pillanatban. De létezem egy kislánynak, aki táncol, és aki hallani akarja a meséimet. És talán egy lányomnak is, aki – ha csak egy kicsit is – kezd emlékezni arra, hogy egyszer szeretett.

És legfőképpen: létezem magamnak. Mert végre, hosszú idő után, megengedem magamnak, hogy érezzek, hogy reméljek, hogy szeressek – még akkor is, ha a múlt sebein keresztül csak nehezen jut el a fény.

A magány persze nem tűnt el. Még mindig itt ül velem esténként, mint egy öreg barát, akit nem lehet egyszerűen kidobni az ajtón. De most már nem ő az egyetlen vendég. Néha becsönget egy nevetés, egy tánclépés, egy forró teaillat egy családi ebéd emlékéből.

És ez elég. Legalábbis ma estére.

Már hallom is a fülemben Maja hangját:

– Bogi mama, majd mesélsz még egy kincskeresős történetet? Olyat, ahol az igazi kincs nem is arany vagy gyémánt, hanem valami sokkal fontosabb?

És én, a régi mesélő, csak mosolyogni tudok, miközben a rózsák szirmai között a szívem is bimbózni kezd.

2025. április 29. (kedd), 06:17