Hé, vén szivar, merre van a főnök irodája?” – kérdezte tőlem a pimasz álláskereső, aki nem tudta, hogy én vagyok a főnök…
Hé, öreg, merre van a főnök irodája?” – A mondat, amit biztosan megbánt
?️ Egy álláskereső férfi pökhendi kérdést intézett a gyár egyik piszkos munkaruhás dolgozójához – nem sejtette, hogy a gyár vezetőjével beszél. De amit ezután mondott a főnök, az örökre megváltoztatta az életét…
/A szekszárdi konzervgyár egyik zajos gépe mellett álltam, mikor az egyik fiatal technikus odarohant hozzám\./
– András bácsi, már megint leállt a sor! – kiáltotta túl a zajt.
– Tudom, látom, kisfiam – válaszoltam, és odaléptem a hibás géphez.
A gépsor újra szeszélyes volt, és a frissen végzett mérnökeink csak vakargatták a fejüket. De én már negyven éve dolgoztam itt, tudtam, mi a gond. Letettem a zakómat, felvettem a munkásköpenyemet, és leküzdve a térdfájásomat, bemásztam a szerkezet belsejébe. A kezem olajos lett, a ruhámra paradicsomlé fröccsent – de negyed óra múlva a gép újra zúgni kezdett.
– Megcsinálta… megint! – suttogta az egyik fiatal srác.
– Ez volt a dolgom – feleltem mosolyogva.
Ahogy visszamentem az irodám felé, egy nedves törülközővel töröltem a kezem.
– Hé, öreg, merre van a főnök irodája? – kérdezte gúnyos hangon, anélkül, hogy rám nézett volna.
Megálltam. Egy pillanatig csak figyeltem őt. A modora… nos, ismerős volt. A múltamból.
– Segíthetek valamiben? – kérdeztem higgadtan.
– Nem hinném – válaszolta vállat vonva. – Valami vezető kellene, nem egy raktáros.
– Hm. És kit keres pontosan? – kérdeztem, a törölközőt a vállamra dobva.
– Egy bizonyos… Csernai urat. Azt mondták, ő a termelési igazgató vagy mi a csuda.
Bólintottam. – Jól hallotta. Jöjjön velem – mondtam, és elindultam az iroda felé.
Nem is kellett hátranéznem, tudtam, hogy követ. Mikor becsuktam mögötte az ajtót, zavartan megszólalt:
– Uram, nagyon sajnálom… én nem tudtam, hogy maga…
– A kifogásait majd mondja el otthon – vágtam közbe. – Most viszont üljön le, és beszéljünk arról, miért van itt.
Leült. Láthatóan zavarban volt, de próbált összeszedett maradni.
– Szabó Levente vagyok. Vezetői állásra jelentkeztem.
– Tudom – bólintottam. – Készüljön fel, hogy kérdezni fogok. Nem csak udvariasságból.
– Természetesen.
A kérdéseket gyors egymásutánban tettem fel. Technikai részletek, folyamatoptimalizálás, emberi vezetés, hibakezelés. Levente kezdetben botladozott, de aztán belelendült. A válaszai nem voltak tökéletesek, de volt bennük gondolat. Volt bennük élet.
– Látom, tanult ember. Hol végezte?
– A Műegyetemen. Gépészmérnök szak, majd egy posztgraduális vezetőképző.
– Az látszik – bólintottam. – De tanult valamit az alázatról is?
Lesütötte a szemét.
– Úgy tűnik, még van mit…
Levente feszülten ült előttem, a zakóján már megjelent az izzadság egyre sötétedő foltja. Én hátradőltem a székemben, és keresztbe fontam a karomat.
– Tudja, Levente, én is hasonlóan indultam, mint maga – kezdtem halkan. – Nem volt pénzem, de volt bennem elszántság. Egykor itt álltam én is, olajos ruhában, és engem is lebecsültek.
A fiatal férfi lesütötte a szemét, majd halkan megkérdezte:
– És… hogyan lett végül önből a főnök?
– Kitartással. Türelemmel. És mert soha nem felejtettem el, honnan jöttem. Tudja, Levente, ez nemcsak szakma, ez közösség. Itt nemcsak konzervet gyártunk. Itt emberek dolgoznak. Akiknek nevük van. Akiknek családjuk, gondjuk, álmuk van.
Csend telepedett a szobára. Levente láthatóan nem erre a beszélgetésre számított. Végül megszólalt:
– Azt hiszem, elszoktam attól, hogy valódi emberek vegyenek körül.
– Ezt mondja egy húszas éveiben járó férfi? – nevettem. – Milyen világban dolgozott eddig?
– Multiknál. Irodában. Kijelzőkön keresztül kommunikáltam. Az öltönyöm többet ért, mint a véleményem.
Bólintottam. – Itt az ellentéte lesz.
Aztán felálltam, és kinyitottam az irodaajtót.
– Jöjjön, Levente. Megmutatom, milyen ez a hely. De előbb… dobja le azt a zakót. Itt nem nézik jó szemmel a vasalt arroganciát.
Ő zavartan felnevetett, és lassan levette a zakóját.
Kiléptünk a folyosóra, végigmentünk a csarnokon. Munkások köszöntek nekem.
– Szervusz, András bácsi! – kiáltotta egy idősödő nő a csomagolóból.
– Isten hozta, fiatalember! – mosolygott egy villanyszerelő, miközben egy kapcsolószekrényt zárt vissza.
Levente meglepetten pislogott.
– Ezek… köszönnek magának?
– Nem, Levente. Emberként szólnak hozzám. Mert én is így szólok hozzájuk. Itt mindenki egyenlő. Aki megbecsül másokat, azt megbecsülik. Aki lenéz, előbb-utóbb egyedül marad.
Levente bólintott.
– Szeretném megtanulni ezt a világot.
– Akkor jó helyen jár. – Mosolyogtam. – De itt nem elég tanulni. Itt figyelni kell. Meghallani a csend mögötti morgást is. Tudni kell, mikor nem kérdezünk, csak segítünk. És azt is, mikor beszélni kell – hangosan, tisztán, példát mutatva.
– Azt hiszem, ez lesz a nehezebb része – vallotta be őszintén.
– Az elején mindenkinek az. – Bólintottam.
Ahogy visszaértünk az irodámba, Levente megállt, mielőtt belépett volna.
– Csernai úr… őszintén sajnálom, ahogy korábban beszéltem önnel.
– András bácsinak hívnak itt mindenki más is – feleltem megenyhülve. – És tudja mit? Ez az első mondat ma, amit valóban tisztelettel mondott.
Leült. Már nem görcsösen, hanem egyfajta nyugalommal.
– Akkor most, András bácsi… mikor kezdhetek?
Levente másnap reggel korán érkezett. Már ott ült az előtérben, amikor beléptem.
– Jó reggelt, András bácsi! – pattant fel a székből.
– Jó reggelt, fiam! – mosolyogtam. – Készen állsz?
– Soha nem voltam ennyire biztos valamiben – válaszolta határozottan.
Aznap elkezdtük a betanulást. De nem a tárgyalóban, nem a számítógép mögött. Hanem a sor mellett, a csarnokban. Megmutattam neki, hogyan működnek a gépek, bemutattam a munkásoknak, elmagyaráztam, miért fontos a reggeli kávé a brigádnak, és hogy miért nem írunk soha pirossal a heti beosztásra.
– Ezek apróságnak tűnnek – jegyezte meg Levente.
– Minden apróság egy emberi érzést rejt – feleltem. – Egy piros betű azt jelenti, valakit kiemelünk. Vagy megszégyenítünk. Egy ilyen apró hiba akár napokig tartó feszültséget is okozhat.
– Ez… lenyűgöző – suttogta.
Levente hamarosan beilleszkedett. Nemcsak dolgozott, hanem figyelt. Meghallgatta a munkatársakat, kérdezett, tanult. És ami legjobban tetszett: soha nem félt beismerni, ha valamit nem tudott.
Egyik nap ebédszünetben mellém ült a kantinban.
– András bácsi, el sem hiszi, mennyit változtam azóta a nap óta, mikor először megláttam önt… olajos ruhában.
– Dehogynem hiszem – mosolyodtam el. – Hiszen naponta látom. Már nem csak az agyaddal dolgozol, hanem a szíveddel is.
– Sosem gondoltam volna, hogy egy gyárban ilyen értékek vannak.
– Ez nem a gépekről szól, Levente. Hanem az emberekről. Akik nap mint nap idejönnek, küzdenek, próbálják hazavinni a kenyeret. Ha ezt nem érzed, soha nem leszel valódi vezető.
Az évek teltek. Levente egyre több felelősséget vállalt. Először műszakvezető lett, majd részlegvezető. Sosem követelt magának kiváltságokat. Nem parkolt a főnöki helyre. A csarnokba járt reggel köszönni. Néha még a takarító néninek is vitt egy kávét, csak mert látta, fáradt.
Egyik nap aztán behívtam az irodámba.
– Levente, eljött az idő. Én… visszavonulok.
Először nem szólt semmit. Aztán halkan megkérdezte:
– Maga nélkül mi lesz a gyárral?
– Nem nélkülem marad. Hanem veled. Te veszed át a helyem. Minden tudást átadtam, amit lehetett. És látom, készen állsz.
Levente szeme megtelt könnyel.
– Nem tudom, hogy megérdemlem-e.
– Dehogyisnem – nevettem. – Megdolgoztál érte. És most már tudod: egy vezető nem az, aki hangosabb. Hanem aki tisztább.
Amikor utoljára végigsétáltam az üzemen, a munkások megtapsoltak. A kantinban egy nagy torta várt, rajta ez állt: „Köszönjük, András bácsi!”
Levente állt a középpontban, de nem harsányan. Szelíden. Méltósággal. Ahogy egy vezetőnek illik.
És én tudtam: jó kezekben hagytam a helyemet.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Ne ítélj külső alapján: Aki piszkos overallban jár, lehet a legbölcsebb ember a házban.
- Mindenkinek jár egy második esély: Levente hibázott, de tanult belőle – és végül felnőtt a feladathoz.
- Egy vezető sosem emeli magát mások fölé, hanem másokat emel maga mellé.
Ha tetszett a történet, oszd meg, hogy más is tanulhasson belőle. Talán épp most van szüksége valakinek egy második esélyre… vagy egy új kezdetre.
2025. július 29. (kedd), 19:06
