Hetekig hagytak szenvedni

2014. december 18-án történt velem egy idióta baleset. Az év utolsó munkanapja volt számomra, hazafelé tekertem egy kerülőúton, valahol Pesten. Nagyon nagyot estem a biciklimmel, de egyből fel is pattantam. /Az arcomra estem, és éreztem, hogy nagy volt az esés, de nem vesztettem el az eszméletemet\./
      Hirdetés
      
      Az arcomhoz nyúltam: éreztem egy dudort rajta, és láttam, hogy enyhén vérzik. Párszáz méterre voltak tőlem az utcák, addig elgyalogoltam, és mentőt hívtam magamhoz, mivel a mentők csak címre tudnak kijönni. Elég hamar kiértek, egyébként kétszer is hívtam őket, mert türelmetlen voltam. Miután megérkeztek, a mentős nem adott semmit, megnézte a sebet, a kezembe nyomott egy műanyag edényt - hátha hánynom kell - és megkérdezte, hogy fekve vagy ülve akarok-e utazni a kórházig. Jól voltam, ülve utaztam. Nagyjából 10 perc alatt odaértünk a Honvéd kórházhoz, és innentől kezdett elhomályosodni az emlékezetem.

Sok képre emlékszem, de időrendbe se tudom őket rakni. Szóval sokkos állapotba kerültem, de tudtam, hogy most már rajtam úgysem múlik semmi, már jó helyen vagyok. Honvéd Kórház, príma. Természetesen SBO, nagyon rövid várakozás, vizsgálatok. Amire emlékszem, csak annyi, hogy egy nő, aki vizsgált, fölém hajolva kavicsokról és csontokról beszélt, és megint máskor valaki a csípőmet vizsgálta. Megint máskor MR, aztán valamikor megjött a feleségem, és összehánytam a folyosót.

Ezután kaptam egy ágyat ott helyben az SBO-n, mondván hogy a szájsebészetről valakinek meg kell néznie a felvételeket mielőtt akármi is lesz. Emlékszem az éjszakára. Nagyjából másfél-kétóránként ébredtem, leírhatatlan fájdalomra. Ekkor, összesen 2, 3 vagy 4 alkalommal kértem a nővértől fájdalomcsillapítót. Nem tudom mit adtak, de azonnal hatott, ahogy az ereimbe fecskendezte a szert. Pár pillanattal később már aludtam. Így telt az éjszaka, és reméltem, hogy reggel a vizitnél lesz valami megváltás.

 

Animáció a fejemről készült felvételről. A kép bal oldalán jól kivehető a sötét sáv, még egy törés is látszik rajta, ahogy az lentebb a kiemelt fadarabon is látható.

Lett is: a nagy semmi. A főorvos, tucatnyi rezidenssel körbevéve ágytól ágyig vizitált. Tőlem ugyanolyan jókedvvel kérdezte, hogy hogy vagyok, mint a mellettem fekvő, a fél éjszakát átordító utolsó stádiumos rákostól.

Félig voltam csak magamnál, de azért próbáltam érzékeltetni, hogy szarul: azt válaszoltam, hogy iszonyúan fáj, és szájnyitási problémáim is vannak. Jókedvűen felelte, hogy hát, hiszen arcra estem, persze hogy fáj. Majd tájékoztatott, hogy egy szájsebész is megnéz hamarosan, mivel el kell dönteni egy szakértőnek, hogy mi az a sötétség a képeken, plusz miért nem tudom kinyitni a számat nagyobbra, mint ami ahhoz kell hogy bevegyek egy nagyobb antibiotikumtablettát. Szerinte a dudor vélhetően csak egy haematoma, ami néhány hét alatt felszívódik. És amúgy eszük ágában sincs csinálni vele valamit. Persze ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam a főorvos diagnózisát, aki ráadásul annyira jól nyomja, hogy közismert személyiség? Nyilván ezer ilyet látott már, és talán az sem vetett rám jó fényt hogy a fájdalomtól és a gyógyszerektől enyhén szólva is be voltam tépve.

Délután bejött a testvérem, de a 'heló'-n kívül csak arra voltam képes, hogy szanaszéjjel hányjam a szép citromsárga ágyamat. Egy kicsit kellemetlen volt a nővérrel együtt takarítani alólam a gyomrom - egyébként nem valami változatos - tartalmát, de egyáltalán nem annyira, mint amennyire hallatszik. Mindenki tudja, hogy ez egy ilyen klasszikus, és intim esemény, és annyira kínos mindenkinek, hogy igazából senkinek sem az, mert tudjuk, hogy senki sem tehet róla: én agyrázkódást kaptam, ő meg 12 órázik, jóesetben.

Jött a rutin, meg az évek, és már aludtam is.

Délután megvizsgált a szájsebész, elég hamar, de igazából csak a röntgenfelvételeket nézte meg, úgy élőben a sebet nem igazán. Hát nem tudom, kába voltam még mindig. Az eredmény, TA-DAAA: haematoma, mehetek haza. Felírtak egy 50 darabos diclakot, amiből napi max 2 a limit, és agyő, jobbulást, ha gáz van, hívjam őket, vagy menjek be. Sajnos nem vagyok az a fajta, aki egy szálkával a sürgősségin ül órákat, és asszem túl büszke is vagyok: köszönöm, de a továbbiakban boldogulok. Mindennek a tetejébe, a fájdalmat is irdatlan módon tűröm, sőt, mint kiderült: még annál is sokkal jobban!

A következő 2.5-3 hetet otthon töltöttem. Nem voltam jól. Sikerült a Diclacból már az első éjszaka folyamán 3-4 darabot bevennem, szinte eredménytelenül. Az egyetlen látványos eredmény az volt, hogy nem igazán bírja az emésztőszerv rendszerem, magyarán: soha nem látott módon és mennyiségben jött rám a hasmenés.

Telefon, SBO. Tanácsot szerettünk volna. Azt üzenték, hogy szedjek ibuprofent, meg paracetamolt, és ne lépjem túl a megengedett adagot. Kösz a semmit, nem is számítottam másra. A sebem nem igazán javult, nem lett kisebb ebben a 3 hétben. A feleségemmel megbeszéltük, hogy karácsony után elmegyek a háziorvosomhoz, hátha tud segíteni. Valamit tennem kellett, tetszett vagy sem.

Így aztán nagyjából az év első munkanapján elindultam megmenteni magam.

Mély megdöbbenésemre a háziorvosomnál hiába kopogtattam, lényegében azt javasolta, hogy miután szerinte elfertőződött, menjek le a sebészetre (az ő rendelője is a Honvédban van, de nem kell hozzá jogosultság) és próbáljam meg magam bekönyörögni, hátha segítenek. Mert ugye oda már kell jogosultság, olyanom pedig nem volt. Természetesen meg sem próbáltam az ő módszerét. Egyébként is végig olyan undorral nézett rám, mint egy leprásra. Helyette inkább megpróbálkoztam a lakhelyem szerinti sebészeten, így a Hermina úti rendelőbe mentem, mivel akkoriban a Francia úton laktam. Kézenfekvő lenne, ha nem csak béreltem volna a lakást, és lett volna legalább egy ideiglenes lakcímem. Rendesek voltak, nem küldtek el. Nagyjából 1 óra után a sebész azt tanácsolta, hogy menjek traumatológushoz, mert miután megnyomkodta a sebet, és kijött némi genny, talán nagyobb idegen test is lehet benne, mint egy borsószem. Innen nem is mentem haza, egyből elmentem az Uzsoki utcai kórházba, mivel itt van a legközelebbi traumatológia. Nem viccelek: 5 órát vártam türelmesen, mire kb. utolsónak kerültem sorra. 2 röntgen, és egy rögtönzött konzílium után az eredmény: nagyon gyorsan menjek vissza a Honvédba, mert valami nem stimmel. Persze abból a másfél deci gennyből, amit kinyomtak belőlem, nem csoda hogy erre következtettek. Ezután hazamentem, ki kellett pihennem egy kicsit a napot: nem nehéz elképzelni, hogy egy eleven sebből, mindenféle fájdalomcsillapítás nélkül kinyomkodni néhány kupicányi gennyet, nem csekély fájdalommal jár.

Szóval este 11 körül hívtam egy taxit, hogy elvigyen a Honvédba. Itt az SBO-ra mentem be, és nagyon gyorsan fölmentem a száj- és arcsebészetre, nyilván ők sem szeretik, ha egy fazon kétszer ugyanazzal a gonddal érkezik. Onnantól kezdett minden jóra fordulni. Szerencsére rögtön észrevették, hogy valamit nagyon, de nagyon elnéztek. De alapvetően amikor érkeztem - szerencsére pont ügyeleti időben - két iszonyúan kedves és hozzáértő!! orvos fogadott. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy 2 perc alatt helyes diagnózist adtak, miszerint: valami van a sebben. Igen, ezután elküldtek ultrahangra, hogy valamit lássanak is belőle. Ott azt a megnyugtató tényt közölték, hogy ezzel nagyjából 2-3 cm mélyre tudnak hatolni, és abban a mélységben még nem látták az idegen test végét, szóval nem tudni, hogy mekkora, illetve azt sem, hogy hogyan helyezkedik el, továbbá természetesen azt sem hogy mi az. Ennek ellenére iszonyúan megkönnyebbültem: köszi, legalább tudom, hogy valami van ott, valami nagy - gondoltam.

Másnap reggel 9 körül műtöttek, alaposan előrevettek. Előtte aláírattak velem mindenféle papírt, többek közt, hogy tudomásul veszem, hogy akár le is bénulhat a fél arcom, vagy meghalhatok, mivel idegek és fontos erek húzódnak a seb környékén.

Természetesen ők mossák kezeiket. Mit tehettem mást, aláírtam.

Apró adalék a történethez, hogy mint kiderült, az idegen test pont az állkapocs ízületemnél helyezkedett el, ezért nem tudtam miatta kinyitni a számat 1-2 centinél nagyobbra, és emiatt orron át kellett intubálni. Nem olyan rossz, mint amilyennek hangzik: ahogy megvolt, és éreztem ahogy lemegy a cső a gégefedőn túlra, már nyomatták is a gázt, nehogy az inger miatt nagyon köhögjek, vagy hányjak. Profin nyomták a dolgot. Még megkérdeztem előtte az egyik asszisztenst, hogy ő fog-e műteni? Közölte, hogy nem - de biztos bazi büszke volt magára :), és onnantól eléggé kezdett szétcsúszni a világ. A szétcsúszás után már csak pár pillanatra emlékszem: arra gondoltam, hogy mennyire nem számít, hogy totál meztelen vagyok, hogy rohadtul nem akarok meghalni, de még lebénulni se, és hogy az egész testem zsibbad ettől a szertől, amit az altatáshoz használnak.

A következő amire emlékszem, hogy az úgynevezett ébredőben vagyok, ahová kitolják a műtőből a pácienseket. Szinte egyből csekkoltam az arcomat, mármint hogy működik-e! MŰKÖDÖTT!

Már nem emlékszem, hogy hány napot töltöttem utána még ott, de 4 napnál nem többet. Akkor is csak a saját felelősségemre engedtek el. De ahogy fölébredtem az első igazi alvásból a műtét után, éreztem, hogy végre megvan, megszabadítottak attól a valamitől, ami megkeserítette az életemet az elmúlt csaknem egy hónapban. És íme, a tárgy, a tettes: egy gyönyörű, 6 centiméter hosszú nagyjából 2x1 cm-es faág vége volt, és igen, ezt volt olyan nehéz diagnosztizálni. Cserébe viszont látványosság lettem az osztályon a medikusok körében. Hurrá.

Tulajdonképpen úgy vagyok vele, hogy ez az egész eset egy kisebb katasztrófaként is felfogható, és mint olyan, apró hibák láncolata. Bármely láncszemnél megszakítható lett volna a folyamat, de sajnos nem így történt. Az első láncszem az SBO-n volt, valószínűleg a műszakváltás során elsikkadt néhány releváns információ, a vizit és a szájsebész vizsgálata sem volt különösebben alapos, hogy finoman fogalmazzak. A háziorvosom: örüljön, hogy nem említem meg a nevét, olyan gusztustalanul viselkedett. A Hermina úti sebész és az Uzsoki utcai traumatológus már kezdte kapiskálni, hogy gond lehet, de szerintem ők sem gondolták, hogy valaki 3 hétig egy ilyen méretes faággal sétálgat be hozzájuk. Ráadásul rezzenéstelen arccal tűrtem, ahogy ezt a faágat megpróbálják még beljebb nyomni. Ez volt az én hibám: egyszerűen nem voltam elég erőszakos. Bíztam az orvosok szakmai véleményében: felszívódik, elmúlik, csak várjak türelemmel. Azért is írtam le mindezt, mert akárhogy is nézem, és próbálok az orvosok helyett is indokot, magyarázatot találni rá, egyszerűen nem tudok. Csak egyre dühösebb leszek, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy egy ekkora óriási idegen testet képtelenek voltak észrevenni. Mégis mekkora az a mérethatár ami fölött már tényleg ajánlott egy frissen pofára esett páciensben észrevenni valamit. Sajnos az van, hogy egy ujjnyi vastag és egy ujjnyi hosszú faág még bőven méreten aluli!

Varratszedés után

A fotó illusztráció

Forrás: praxis.blog.hu

2016. augusztus 29. (hétfő), 11:47