Hihetetlen, mi történt, miközben a férfi elaludt a tölgyfa alatt: a szarvasborjú teljesen átírta a vadászat szabályait!
A Bükk hegység alján, a Szentlélek-patak közelében állt egy kis faház, amelyet a falu apraja-nagyja csak “Barta János tanyájaként” emlegetett. /János gyermekkora óta ismerte erdők neszeit, az avar illatát, a vaddisznók csörtetését és a szarvasok mély, torokhangú bőgését\./
Az utóbbi hónapok azonban felőrölték.
Éjszakákat dolgozott a miskolci üzemben, túlórák sorát vállalta, és már maga sem tudta, mikor pihent utoljára igazán. Amikor végre összegyűlt annyi pénze, hogy megvegye azt a rég áhított, használt vadászpuskát, úgy érezte, eljött az idő: egyszer, csak egyszer szeretett volna szarvasra lesni, mint a nála tapasztaltabb férfiak.
Egy októberi hajnalon, amikor a levegő már harapni lehetett, János hátára vette a hátizsákot, a puskát pedig gondosan a terepjáró hátsó ülésére tette. A motor halkan duruzsolt, ahogy felkanyarodott a hegyi útra.
A horizont lassan rózsaszínre vált, a párásság pedig mintha láthatatlan leplet borított volna az egész erdőre.
„Na, ma sikerülni fog…”.
Amikor megérkezett egy mélyebb völgy pereméhez, János leállította a motort. A csend hirtelen olyan teljes lett, hogy szinte fülsértővé vált. A férfi nagyot sóhajtott, majd maga elé mormogta:
– Na, ma sikerülni fog… vagy legalább kicsit kiszellőzik a fejem.
A vállára vette a puskát, és elindult a mohapárnás talajon.
Az első órák különös nyugalomban teltek. A nap már magasabban járt, áttört a fák lombjai között, és apró aranyfoltokat festett a levegőben táncoló porszemekre. De állatot nem látott, még egy gyanútlan mókus sem szaladt keresztül előtte.
Egyre mélyebbre merészkedett az erdőbe, a meredek domboldalakon föl-le. A hátizsák húzta a vállát, a lába sajogni kezdett, és a fáradtság súlyos kéregként rakódott rá.
Már azon gondolkodott, hogy visszafordul, amikor a csend egy pillanat alatt megváltozott.
A futó árnyak.
A bozótosból két gyors, villanó alak tört elő:
egy sudár szarvastehén, és mellette egy remegő lábú borjú, amely még alig lehetett néhány hónapos.
János szíve hevesen dobbant.
Valami ösztönszerű büszkeség járta át.
Lassan felemelte a puskát.
A hideg cső megcsillant a napfényben.
– Nyugi… nyugi… – suttogta saját magának, miközben célzott.
Visszatartotta a lélegzetét.
A borjú egy pillanatra felé nézett, mintha felismerné az idegen szándékát.
Puff.
A lövés visszhangot vert a völgyben, felriasztva madarakat és mókusokat egyaránt.
A golyó azonban a földbe csapódott, jóval a szarvasok mögött.
A tehén megrezzent, majd szinte hangtalanul eltűnt a fák között. A borjú még egy pillanatra visszanézett – nagy, sötét szemeiben félelem és értetlenség villant –, aztán követte anyját.
János pedig ott maradt, megdermedve.
A fáradtság súlya.
– Már megint semmi… – mordult fel keserűen.
A nap egyre magasabban járt, a férfi pedig mind fáradtabbnak érezte magát. Megpróbált még néhány irányba indulni, hátha nyomot talál, de csak a saját zihálását hallotta és a levelek tompa zizegését.
Dél körül a lábai már alig tartották.
A Bükk egyik öreg vadőrének szavait idézte fel magában:
„Ha az erdő megérzi rajtad a fáradtságot, úgy elrejtőzik előled, mintha ott se lenne.”
János végül úgy döntött, pihen egy kicsit.
Egy hatalmas tölgy állt az út szélén, vastag gyökereivel úgy terpeszkedve, mintha karjaival ölelné át a földet.
A férfi letette a hátizsákot, a puskát a fa törzséhez támasztotta, majd leült. A távolban harkály kopogott, a szél pedig úgy susogott a lombok között, mintha altatót dúdolna.
A szeme lassan lecsukódott.
Néhány percen belül már mély, nehéz álom húzta magához.
Figyelő szemek.
A férfi nem tudta, hogy valaki már régóta követte.
Ott bujkált a borostyánnal benőtt bokrok mögött, reszkető lábakkal, de annál élesebb tekintettel.
A borjú.
Az, amelyikre János reggel rálőtt.
A kis állat oldalát még mindig zihálás rázta, de a félelem lassan kíváncsisággá szelídült.
Messziről figyelte az alvó embert – azt az alakot, aki hangos robajjal riogatta meg, és akinek a kezében fémet villant a nap.
A borjú óvatosan előrébb lépett.
A száraz levelek halkan roppantak.
Minden alkalommal, amikor János megmozdult álmában, a borjú visszaugrott a bozót mögé. De aztán újra előmerszkedett. Közelebb. Még közelebb.
Már csak néhány lépésnyire állt a férfitól.
A levegőben ott volt János izzadságának fáradt szaga, a puskapor nyomai és az avar édes rothadása.
A borjú felemelte a fejét, és megszaglászta az alvó ember arcát.
Ekkor a borjú tekintete a fa törzsének támasztott tárgyra siklott.
A puskára.
Hosszú másodpercekig csak nézte.
Valami ösztönös felismerés szikrázott benne: ezt az eszközt ismerte fel abból a hangból, abból a fájdalmas, dörrenő zajból, amelytől reggel a szíve majd kiugrott.
Óvatosan közelebb lépett.
Majd… egészen váratlanul… lehajtotta a fejét, a szíjat a fogai közé csípte, és húzni kezdte.
Először csak megmozdult a talajon.
Aztán egyre jobban.
A borjú sietve hátrált, minden erejét bevetve rángatta a puskát a száraz leveleken át, az erdő mélye felé.
János eközben mélyen aludt tovább.
A döbbenet ébredése.
Nem tudni mennyi idő telt el – talán fél óra, talán több –, amikor János hirtelen felriadt. A tarkója elzsibbadt a kemény gyökerektől, a szája kiszáradt, és néhány pillanatig azt sem tudta, hol van.
Körülnézett.
És akkor vette észre.
A fa tövében az a hely, ahol a puska állt…
üres volt.
– Mi a…? – morogta, majd gyorsan felugrott.
A levegő hirtelen hidegebbnek tűnt. A szíve a torkába ugrott. Pánikból eredő adrenalin futott végig rajta.
– Itt hagytam! Itt volt! – motyogta magának, ahogy a talajt pásztázta.
A fű között nem volt semmi.
A közeli bokrok alatt sem.
Még a fának támasztott gyökereket is megvizsgálta, hátha csak eldőlt és valahová begurult.
De semmi.
A puska eltűnt.
Nyomtalanul.
A férfit lassan, megállíthatatlanul járta át a félelem. Nem a fegyver ára miatt, nem is a szégyen miatt, hogy elvesztette. Hanem valami mélyebb, baljós érzés miatt, mintha valami nagyobb erő játszott volna vele.
A csend az erdőben ekkor már nem volt barátságos.
Valami hiányzott belőle.
Valami… veszélyes.A félelem lassú, hideg ujjal húzódott végig János gerince mentén. A tölgyfa körül még egyszer, utoljára átvizsgált mindent – a gyökerek közét, a lehullott leveleket, a közeli cserjék alját –, de a fegyvernek nyoma sem volt.
– Ezt nem hiszem el… nem tűnhetett el csak úgy… – motyogta magában.
A levegőben észrevehetően más lett a csend. Mintha az erdő minden zörejt visszatartana, és figyelne. János hirtelen úgy érezte, valamiféle láthatatlan tekintet szegeződik rá, de amikor körbefordult, nem látott semmit. Csak a mozdulatlan fatörzsek sorát és a ritkás fényfoltokat a földön.
A pánik lassan gondolkozásra késztette.
– Lehetetlen, hogy magától eltűnjön. Ha leesett volna, hallom. Ha elgurult volna, látom. Ha… – itt megtorpant. – Ha valaki ellopta volna… hallanom kellett volna a lépteit.
És mégis. A fegyver nem volt sehol.
A távolban ekkor egy ág reccsent.
János összerezzent, majd elindult a hang irányába. A szíve egyre gyorsabban vert, de az ösztönei dolgozni kezdtek: figyelte a talajt, a levelek elmozdulását, az apró nyomokat.
És akkor meglátta őket.
Apró, szabálytalan lenyomatok voltak azok, nem nagyobbak egy teniszlabdánál – kecses, hegyes ujjú paták nyomai. Éppen olyanok, amilyeneket egy néhány hónapos szarvasborjú hagyhatott maga után.
János elhűlt.
A nyomok egyenesen a tölgyfa felől indultak…
…és eltűntek az erdő sűrűjébe.
– Ez lehetetlen. Teljes képtelenség… – suttogta.
De a nyomok ott voltak.
És velük együtt valami más is: egy hosszú, vékony barázda a levélrétegben, mintha valamit vonszoltak volna végig a talajon.
A férfi térdre ereszkedett, ujjai között morzsolta a száraz levelet. A lenyomat határozott volt, megszakítás nélkül haladt tovább.
A fegyver szíja…
a cső oldala…
a puska súlya…
– Ez nem lehet igaz. – János ereiben megfagyott a vér. – Egy borjú… nem képes ilyenre.
De a nyomok nem hazudtak.
Az erdő mélyére vezettek.
A vadőrök házánál.
Mire János visszaért a terepjáróhoz, már remegett az idegességtől. A motor beindult, de a férfi úgy fogta a kormányt, mintha az élete múlna rajta. A Szentlélek-völgyből a falu irányába vezető út tele volt kátyúkkal, de ő alig érzékelte a döccenéseket.
A faluszélen állt egy kis épület, rajta zöld táblával:
„Bükki Természetvédelmi Őrszolgálat – Kirendeltség”
A kapu nyitva volt. Előtte egy szakállas, idősebb férfi állt, kezében bögre gőzölgő teával. Amikor meglátta Jánost, kissé felhúzta a szemöldökét.
– Nahát, csak nem a híres Barta Jani? – szólította meg gúnyos kedvességgel. – Mit keresel te ilyen arccal? Mintha szellemet láttál volna.
János kiszállt, de a hangja rekedt volt.
– Zoltán… baj van.
– Miféle baj? – a vadőr letette a bögrét a farönkre, és közelebb lépett.
– A fegyverem. Eltűnt.
A férfi töprengve nézett rá.
– Ellopták? – kérdezte óvatosan.
– Fogalmam sincs. Aludtam egy tölgyfa alatt, aztán… mire felébredtem, a puska nem volt ott.
Zoltán összeráncolta a homlokát.
– Nem hagyhattad el máshol?
– Nem. Biztos vagyok benne, hová tettem.
– Ember nem jár arra. Turista sincs ebben az időszakban. – A vadőr lassan a bajuszához nyúlt. – Mutasd a helyet. Elmegyek veled.
János bólintott.
Vissza az erdőbe.
Két órával később már a tölgy mellett álltak. A vadőr lehajolt, megnézte a talajt, aztán halkan füttyentett.
– Hát… ilyet se láttam még – jegyezte meg.
– A nyomok… látod te is?
– Látom bizony – mondta Zoltán, és felállt. – Borjú. Egészen kicsi. És a barázda… mintha valamit húzott volna. A puskád csöve lehetett.
János elsápadt.
– De hát… miért tenné ezt egy állat?
– A szarvasok okosabbak, mint hinnéd – felelte a vadőr. – A borjak különösen kíváncsiak. Ha valami fénylik vagy szokatlan… megmozgatják.
– A puskát? Egy teljes puskát?
– Ha a szíjat kapta el, és megindult… bizony megteheti.
János megtántorodott. A pánik lassan valami másba fordult át: szégyenbe, megbánásba, bűntudatba.
– A francba… – suttogta. – Reggel rálőttem. A borjúra is. Talán… talán félt. Vagy… bosszút állt?
Zoltán félmosollyal megrázta a fejét.
– A természet nem így működik, fiam. De azt megértem, ha most így érzed.
A vadőr végignézte az erdőt.
– Tudod, hová vihette? – kérdezte János.
– A borjak gyakran bújnak el a kidőlt fák gyökereinél. Vagy az öreg fák üregeiben. Kövessük a nyomot. Bár nem lesz könnyű.
Elindultak. A fák között sárgás fény derengett, a nap már lemenőben volt. János szíve minden lépéssel egyre nehezebbé vált. A barázda hol erősebben, hol alig láthatóan húzódott tovább, de sosem tűnt el teljesen.
– Ez valami csoda – dünnyögte Zoltán. – Tán maga az erdő játszik ma velünk.
Az üreg.
A nyomok egy mohos, idős tölgyhöz vezettek, amelynek gyökerei közt sötét üreg húzódott meg. Az avar félre volt túrva, és a barázda közvetlenül a réshez futott.
A vadőr leguggolt, zseblámpát vett elő, és betekintett.
– Látod? – kérdezte halkan.
János mellé térdelt.
A fényben valami fémszínű csillanás jelent meg. A puskacső vége volt az. Alig egy méter mélyen, de annyira beékelődve a gyökerek közé, hogy emberi kéz nem is biztos, hogy könnyen ki tudta volna szedni.
– Ez hihetetlen… – suttogta János.
– Mondtam én. A borjú ide húzta. Itt érzi magát biztonságban.
Zoltán felemelte a lámpát, és még egyszer körbenézett.
– Tudod, Jani… – szólalt meg halkan –, az erdő néha furcsa módon mutatja meg, mit gondol rólunk. Te ma sokat tanultál. Remélem, megérted, amit mondani próbál.
A szél ekkor hosszú, mély sóhajként suhant át a koronák között, mintha az erdő maga is egyetértene.
János torka elszorult.
– Azt hiszem… soha többet nem hozok ide fegyvert – mondta.
A vadőr bólintott.
– Jól teszed. Az ilyen történetekből lesznek a legendák. És néha… a jobb emberek is.
János lenézett a puskára, aztán halkan, tisztelettel szólalt meg:
– Megbocsáss, kicsi. Nem érdemlem, hogy visszakapjam.
Aznap sokáig álltak még ott, hallgatva a fák susogását.
Az üregből előkerült fegyver látványa mélyen megrendítette Jánost. Ott feküdt a nedves avarban, a gyökerek között szinte teljesen elrejtve, mintha a természet maga próbálta volna eldugni előle. A férfi óvatosan kihúzta, de nem úgy fogta, mint délelőtt – nem eszközként, nem vadászként, hanem bűnbánó emberként, aki valami tiltott dologhoz ér.
Amikor kiléptek az erdő mélyéről, a délutáni nap már bíborra színezte a Bükk fölött a felhőket. János úgy érezte, mintha egy hosszú álomból ébredne: minden hang tisztább volt, minden mozdulat súlyosabb.
Zoltán végül megállt mellette.
– Gondolkodj el ezen a napról, fiam – mondta, miközben felpattintotta terepjárója ajtaját. – Talán egyszer úgy meséled majd el ezt a történetet, mint egy figyelmeztetést. Vagy egy áldást. Ki tudja.
János bólintott, de a torka még mindig szorított.
– Köszönöm, hogy kijöttél velem – felelte halkan.
– Az erdőért teszem – mosolygott a vadőr. – Meg néha az emberekért is.
A terepjáró motorja felbőgött, és Zoltán lassan eltűnt a fák között. János pedig ott maradt a saját autója mellett, kezében a puskával, amelyet már nem érzett a maga tulajdonának.
A csend utáni napok.
A következő napok különösen nehéznek bizonyultak. János dolgozott ugyan, de a gondolatai folyamatosan visszatértek a történtekhez: ahhoz a pillanathoz, amikor a borjú remegő lábakkal közeledett hozzá; ahhoz a felismeréshez, hogy egy ártatlan állatra emelt fegyvert; és ahhoz a bizarr, mégis csodálatos jelenethez, amikor rájött, mi történt a puskával.
Nem tudott szabadulni a bűntudattól.
Esténként, amikor a Szentlélek-patak melletti kis tanya ablaka alatt ült, és a cigaretta füstje lassan fehér fátyolként lebegte be az udvart, újra és újra hallotta a lövés visszhangját.
A falubeliek közben megtudták, hogy a borjú elvitte a fegyverét. A hír gyorsan terjedt – nevetéssel, hitetlenkedéssel, suttogással kísérve.
De János nem nevetett.
A történet valahogyan túl közel került a szívéhez.
A visszatérés.
Egy péntek délután, néhány nappal az eset után, János eldöntötte: visszamegy az erdőbe. Nem vadászni. Nem kutatni. Csak… beszélni. Valahogyan kiengesztelni azt, amit elrontott.
A tölgy, amely alatt elaludt, ott állt továbbra is méltósággal, mohos törzse időtlen nyugalmat árasztott. A férfi leült ugyanarra a gyökérre, amelyhez a puska támaszkodott azon a napon. Lassan végigsimította a kérget.
– Sajnálom – mondta ki végül hangosan, mintha az erdő figyelne. – Nem kellett volna rálőnöm. Nem kellett volna ide fegyvert hoznom.
A szél halkan lehullott leveleket sodort elé. Valamiért úgy érezte, válasz érkezik.
A következő pillanatban azonban valódi hangot hallott. Egy apró, halk reccsenést.
János szíve megdobbant. Lassan felállt, és a hang irányába fordult.
A sűrű bokrok mögött egy barna, kecses alak jelent meg. Egy fiatal szarvasborjú – talán ugyanaz, amelyik a fegyvert elvitte. A lábai kissé határozottabbak voltak, mint néhány nappal korábban, de még mindig volt bennük valami törékeny báj.
A borjú megállt néhány méterre tőle. A nagy, sötét szemei ismét őt figyelték.
János nem mozdult. Nem lépett közelebb. Csak állt, felemelt kézzel, mintha azt mondaná: Nem bántalak.
A borjú egy lépést tett előre. Majd még egyet.
A közöttük húzódó távolság lassan, óvatosan csökkent. A szél meglengette a bokrok leveleit, a nap sugarai pedig áttörtek a fák között, arany fényt borítva a jelenetre.
Végül a borjú megállt éppen előtte.
Felemelte a fejét.
Megszagolta János kabátját.
A férfi lélegzete elakadt.
Valami megváltozott. Valami mély és ősi. Az erdő elfogadta őt. Az állat – amelyre egyszer rálőtt – most közel engedte magához. A félelem helyét kíváncsiság, a távolság helyét bizalom vette át.
János halkan suttogott:
– Köszönöm… hogy nem félsz már tőlem.
A borjú még egy pillanatig ott időzött, majd lassan elfordult, és könnyed léptekkel visszaindult a fák közé. A nap sugarai szinte követni látszottak, ahogy eltűnt a sűrűben.
A férfi úgy érezte, mintha valami láthatatlan teher szakadt volna le róla. Mintha az erdő megbocsátott volna, s vele együtt ő is elengedte a félelmét és haragját.
Új kezdet.
Attól a naptól János többé nem vitt fegyvert az erdőbe. Nem is vágyott rá. Helyette füzetet és ceruzát hordott magánál – jegyzetelte a szarvasok viselkedését, felismerte a madárhangokat, és megfigyelte a növények változását.
Néhány héttel később, amikor a természet már télre készült, újra találkozott a borjúval – immár valamivel erősebb, magabiztosabb fiatal szarvasként. És a találkozás ugyanúgy csendes tiszteletben zajlott, mint első békés találkozásuk.
A falu lakói később csodálkozva mondogatták:
– Barta János? Az, aki a borjútól tanult félni a puskától?
– Ugyanaz. De azt mondják, egyedül őt engedik közel a szarvasok.
És ez igaz volt.
A Bükk csendje és a borjú tiszta tekintete örökre megváltoztatta őt.
A vadonban új otthonra talált – nem mint vadász, nem mint birtokló, hanem mint része annak a világnak, amelyet addig csak távolról szemlélt.
Esténként, amikor a szél végigsöpört a lombok között, János néha még hallani vélte a száraz levelek susogását. Mintha a borjú lépteinek emléke járná át az erdőt.
És ilyenkor mindig mosolygott.
– Köszönöm, kicsi – mondta magában. – Jól tetted, hogy elvitted a puskám.
Mert néha igazán élni…
egy szarvasborjúnak köszönhetően tanul meg az ember.
Epilógus – Az erdő csendjének törvénye.
Az emberek gyakran azt hiszik, hogy a természet tőlük különálló világ – egy hely, amelyet meghódítani kell, vagy amelyből el lehet venni, amit csak megkívánnak. János is így lépett be a Bükk mélyébe azon a napon: fegyverrel a vállán, vadászálmokkal a szívében, és azzal a magabiztos hittel, hogy ő uralja majd a csendet, a fákat, az állatokat.
De az erdő nem engedelmeskedik az ember vágyainak. Nem térdel le előtte, és nem adja magát oda könnyen.
Az erdő tanít. Csak nem szavakkal, hanem jelekkel, történetekkel, különös fordulatokkal – például egy félelmetes dörrenéssel, egy remegő lábú borjúval és egy eltűnt puskával.
A természet a saját törvényei szerint ad leckét.
És néha a legnagyobb tanító éppen az, aki a legkisebbnek tűnik.
A borjú, amelytől János eleinte csak zsákmányt remélt, végül olyan igazságot tárt elé, amelyet a férfi egy egész élet alatt sem tanult volna meg:
A tisztelet nélküli érintés mindig pusztít, de a félelemből született támadás még mélyebb sebet hagy.
A bizalom azonban gyógyít. Mindkét oldalon.
Az erdő nem haragudott meg rá, nem ítélte örökre el. Csak megmutatta:
ha az ember rossz szándékkal közeledik, a természet visszahúzódik…
ha viszont bűnbánattal fordul felé, a természet újra kitárja az ösvényeket.
János útja végül nem a vadászatban teljesedett ki, hanem a megértésben.
Rájött, hogy a vadonban járni nem azt jelenti, hogy uraljuk azt – hanem hogy részévé válunk egy nálunk végtelenül nagyobb, ősi rendnek.
Az erdő csendje csak azoknak szól, akik hajlandók meghallani.
És aki egyszer igazán meghallja, az többé nem lép be úgy a fák közé, mint idegen.
Hanem mint vendég.
Mint tanítvány.
Mint egy olyan világ része, amelyben a legkisebb borjú is képes megváltoztatni egy ember szívét.
A tanulság egyszerű, mégis egész életre szól:
A természet nem ellenünk van – mi vagyunk érte felelősek.
Aki tisztelettel közelít hozzá, azt ő is megajándékozza békével.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. december 06. (szombat), 08:47
