Hívtál magadhoz, Nagyi, és elmondtad utolsó szavaid – Karácsony reggelén teljesítettem végső kívánságodat

Hívtál magadhoz, Nagyi, és elmondtad utolsó szavaid – Karácsony reggelén teljesítettem végső kívánságodat 

Nagymamám halála előtt egy különleges kéréssel fordult hozzám, amit csak karácsonykor teljesíthettem. /Hónapokon át őriztem az emlékét és a szavait, miközben gyászoltam\./

Amikor eljött az idő, hogy végrehajtsam az utolsó kívánságát, ráébredtem, milyen kivételes ember is volt ő valójában.

Ez a történet arról szól, hogyan gondoskodott Nagyi arról, hogy örökre emlékezzünk rá, és a véletlen úgy hozta, hogy mindez karácsonyhoz kapcsolódott. Én Dorka vagyok, és tavaly, amikor 17 éves voltam, Nagyi betegeskedni kezdett, majd végleg ágyhoz kötötté vált.

Egyértelmű volt, hogy többé nem kel fel.

Mindannyian tudtuk ezt, de ettől nem lett könnyebb. Amikor hazaértem az iskolából, az első dolgom mindig az volt, hogy leültem az ágya mellé, és mellette maradtam. Órákon át beszélgettem vele, meséltem neki az iskoláról, a barátaimról, és felolvastam a könyveimből, még akkor is, ha nem voltam biztos benne, hogy hallja.

– Dorka, a tanulásodra kellene koncentrálnod! – figyelmeztetett sokszor anya.

– Tudom, anya – válaszoltam. – De Nagyinak már nincs sok ideje. Nem tudom itt hagyni.

– Azért a jegyeidről se feledkezz meg – sóhajtott, majd elengedett.

Az utolsó napok egyike különösen viharos volt. Süvített a szél, az eső zuhogott, és a villámok bevilágították az eget.

Épp egy iskolai kötelező olvasmányt olvastam fel Nagyinak, amikor egy hangos dörgésre megálltam, és az ablak felé fordultam. Amikor visszanéztem rá, láttam, hogy a keze megmozdul, és valamit mondani próbál.

– Nagyi? – kérdeztem, közelebb hajolva hozzá.

– Dorka, gyere közelebb – suttogta elhaló hangon. Szemei egyszerre tűntek élénknek és ébernek.

Hirtelen remény ébredt bennem. Talán jobban van? Azonnal odahajoltam hozzá.

– Mit szeretnél, Nagyi? – kérdeztem izgatottan.

– A padláson van egy kis porcelándoboz – mondta lassan és akadozva. – Amikor meghalok, vedd le, de… csak karácsony reggelén nyisd ki. Megígéred?

– Persze, Nagyi, megígérem – válaszoltam, bár az arcomon látszott az értetlenség.

Utolsó szavait a „Ne felejtsd el!” figyelmeztetés zárta, majd lehunyta a szemét, és alig fél órával később örökre elaludt.

Aznap éjjel anyu karjaiban zokogtam. A temetés, a búcsú, és a családi összejövetelek mind szívszorítóak voltak. A gyász nehéz súlya alatt éltem tovább a mindennapjaimat, de próbáltam emlékezni arra, amit a nagynéném mondott a temetés után:

– Dorka, a Nagyid gyönyörű életet élt. Ne a veszteségen rágódj, hanem arra gondolj, milyen szerencsés vagy, hogy az életed része lehetett.

Ezek a szavak sokat segítettek, de a halál gondolata még hónapokig visszakísértett az álmaimban.

Mégis, az iskola, a barátok és a részmunkaidős állás segített, hogy ne vesszek el az érzéseimben. Olyannyira beletemetkeztem a hétköznapokba, hogy elfelejtettem Nagyi utolsó kívánságát.

Azonban, amikor elérkezett karácsony estéje, hirtelen minden eszembe jutott: a porcelándoboz, a padlás, és az ígéretem.

Felrohantam a poros, sötét padlásra, és kutatni kezdtem. A dobozt egy halom régi könyv mögött találtam meg. Poros volt, és halvány rózsaszín rózsákkal díszítették. Óvatosan fogtam a kezembe, és megráztam, hátha hallok valamit belőle, de semmi nesz nem jött.

Legszívesebben azonnal kinyitottam volna, de megígértem, hogy megvárom a karácsony reggelt. Így hát az éjjeliszekrényemre tettem, és türelmetlenül vártam a reggelt.

Másnap hajnali öt órakor kiugrottam az ágyból, és azonnal nekiláttam, hogy felnyissam a dobozt. Belül egy kis, megsárgult levél lapult, amit halvány levendulaillat lengte körül – ugyanaz az illat, mint amit Nagyi szobájában éreztem.

A levélben remegő kézírással ez állt:

„Dorka, drága unokám! A legnagyobb kincsemet a karácsonyi díszek között rejtettem el. Ez csak a tiéd. Senki más ne vegye el.”

A szívem hevesen vert, miközben a padláson ismét kutatni kezdtem. Az egyik sarokban, egy régi doboz mélyén megtaláltam a díszek között a következő ajándékot: egy kis piros bársonydobozkát.

Kinyitottam, és egy apró kulcsot találtam benne, egy hozzá illő láncon.

Egy újabb levél is volt mellette:

„Ez a kulcs az öreg szekrényhez való a nappaliban. Boldog karácsonyt, kincsem!”

Most már úgy éreztem magam, mintha egy izgalmas kincsvadászat részese lennék. Leszaladtam a nappaliba, és megálltam a szekrény előtt. Izgatottan helyeztem bele a kulcsot, és egy kattanással kinyílt az ajtó.

A szekrény belseje tele volt régi naplókkal, családi fotókkal és levelekkel. Az egyik levél nekem szólt, a másik anyunak, a harmadik apunak. Mindegyik egyedi üzenetet tartalmazott, amely az adott személyhez szólt.

A nappaliból meghallottam a szüleim hangját, ahogy a konyhában készülődnek.

– Gyertek ide! – kiáltottam. – Ezt mindenkinek látnia kell!

A szüleim kíváncsian közelítettek, és elmagyaráztam nekik, hogy mit találtam. Anyu azonnal kibontotta a saját levelét, és könnyeivel küszködve olvasta:

„Drága lányom, neked adom a selyemsálamat, hogy mindig melegítsen és vigaszt nyújtson, amikor rám gondolsz.”

Apám levele egy régi hajómodellekről szóló könyvre utalt, amit Nagyapám hagyott hátra. Apa szeme csillogott az örömtől, amikor megtalálta a szekrényben.

Az én levelem pedig életem talán legnagyobb ajándékát tartalmazta: pénzt, amit Nagyi éveken át gyűjtött nekem, hogy segítse az álmaim megvalósítását.

A karácsonyunk más volt, mint a korábbiak. Bár Nagyi fizikailag nem volt velünk, mégis úgy éreztük, hogy egy utolsó ünnepet együtt töltöttünk. Az emlékek, a nevetés és a könnyeink összekapcsoltak minket.

Azóta is minden karácsonykor elővesszük a szekrényből Nagyi kincseit, és újra átéljük azt a varázslatos reggelt. Így marad örökre velünk.

2024. december 29. (vasárnap), 14:06