Hofi Géza és Koós János: a sértődés, ami mindent megváltoztatott

1967 nyarán, Siófokon rendezték meg az Országos Rendező Iroda „Halló! Itt Balaton!/” című műsorát, amely afféle könnyed, nyári varieté volt\: énekesek, színészek, humoristák váltották egymást a színpadon, este pedig együtt maradt a társaság, ahogy az akkoriban szokás volt\./

Egy ilyen este végén, a fellépések után gyűltek össze a művészek egy tábortűz körül, ahol már nem a közönségnek játszottak, hanem egymásnak.

Koós János ekkor már ismert táncdalénekes volt, és jókedvében egy orosz kórust kezdett parodizálni, eltúlzott gesztusokkal, mélyített hangon, ahogy azt a közönség is szerette tőle. A többiek nevettek, de ez még csak egy szokásos, esti bohóckodás volt.

Egészen addig, amíg egy fiatal humorista oda nem lépett mellé.

Hofi Géza nem kérdezett, nem várt meghívásra, egyszerűen bekapcsolódott. Pont ott folytatta, ahol Koós abbahagyta, majd visszaadta neki a jelenetet, és így ment tovább, mintha egy régóta gyakorolt számot adnának elő. A jelenlévők közül többen azonnal észrevették, hogy itt valami különleges történik.

A történet szerint Bilicsi Tivadar volt az, aki kimondta azt, amit mindenki érzett: hogy ezt színpadra kell vinni. Nem hosszú megbeszélés volt, inkább egy lelkes felkiáltás, de elég volt ahhoz, hogy a két művész komolyan vegye a dolgot.

Innen indult a közös munka, amely később a magyar kabaré egyik legsikeresebb párosává tette őket.

A következő években szinte megállíthatatlanok voltak. Nem a klasszikus értelemben vett próbák jellemezték őket, hanem az ösztönösség. Gyakran elég volt néhány pohár bor, és már kialakult egy új jelenet. Egymás gondolatait fejezték be, egymás poénjaira építettek, és ez a természetesség a közönség számára is azonnal átjött.

A legismertebb közös számuk a Macskaduett lett, amelyben két, kissé ügyetlen, de annál magabiztosabb macska párbeszéde és éneke bontakozott ki.

A jelenet nemcsak a színpadon aratott sikert: 1979-ben rajzfilm is készült belőle „Megalkuvó macskák” címmel, a Pannónia Filmstúdióban. A figurák mozgása, hanghordozása és ritmusa egyértelműen őket idézte, mintha saját magukat játszották volna el animált formában. A szöveget Szenes Iván jegyezte, a zenét Malek Miklós szerezte, a film rendezője pedig Nepp József volt.

Miközben a közönség szemében ők voltak a tökéletes páros, a háttérben mégis kialakult egy törés. Amikor Hofi elhagyta a Mikroszkóp Színpadot, az nem botrányos szakítás volt, inkább egy csendes távozás, mert úgy érezte, már nem találja ott a helyét.

A problémát az okozta, ami ezután következett.

Marton Frigyes, aki a Mikroszkóp körül dolgozott, egy nyilatkozatban azt mondta, hogy Hofi helyére Koós János érkezik. Ez a mondat bekerült az újságokba, és amikor Hofi elolvasta, rosszul érintette. Nem azért, mert Koóst ne tartotta volna tehetségesnek, hanem mert úgy érezte, őt nem lehet „helyettesíteni”.

A helyzetet tovább rontotta, hogy Koós egy interjúban – valószínűleg minden rossz szándék nélkül – megismételte ugyanezt. Ez Hofiban már nem egyszerű félreértésként csapódott le, hanem személyes sértésként.

Innentől kezdve nem keresték egymást, és ha egy helyen voltak, inkább elkerülték a találkozást.

Ez az állapot évekig tartott. Nem volt nyílt konfliktus, nem volt kibékíthetetlen vita, csak egy makacs hallgatás, ami lassan megszokássá vált. Közben mindketten folytatták a pályájukat, sikerrel, de külön.

A kibékülésük is egy konkrét eseményhez kötődik. Liliom Károly születésnapi ünnepséget szervezett a budapesti Lila Akác étteremben, és mindkettőjüket meghívta. Valószínűleg ő maga is sejtette, hogy ebből még bármi lehet.

Hofi korábban érkezett, és leült egy kis asztalhoz, amely éppen a mosdó közelében volt. Amikor Koós megérkezett, és elindult az illemhely felé, elkerülhetetlenné vált, hogy elhaladjon mellette. Ekkor Hofi felállt, és a rá jellemző, nyers, de őszinte stílusban odaszólt: „Gyere ide, a k*rva életbe!”

Ez nem egy udvarias meghívás volt, hanem inkább egy gesztus, amelyben benne volt minden kimondatlan érzés. Koós odalépett, és megölelték egymást. Nem volt hosszú beszélgetés, nem volt múltboncolgatás, de a lényeg megtörtént: megszűnt a távolság.

Így zárult le az a történet, amely egy siófoki tábortűznél kezdődött, egy spontán közös játékkal, és amelynek még egy rajzfilmben is megmaradt a lenyomata. A két macska a vásznon talán sosem veszett össze, de mögöttük két ember igen – és végül ugyanúgy visszatalált egymáshoz, ahogy annak idején egymásra találtak.

 

2026. április 17. (péntek), 08:10