Húsz év várakozás után, negyvenegy évesen anya lettem. A férjem azonban, amikor meglátta a gyerekünket, mindössze ennyit mondott: „Nem az enyém.”
Húsz év várakozás után, negyvenegy évesen anya lettem. A férjem azonban, amikor meglátta a gyerekünket, mindössze ennyit mondott: „Nem az enyém.”
Attilával huszonegy éve voltunk házasok. /Ebből a hosszú időből a legtöbbet azzal töltöttük, hogy megpróbáltunk gyermeket vállalni – vagy legalábbis én így hittem\./
Amikor először elkezdtünk próbálkozni, Attila támogató volt. Elkísért az orvosi vizsgálatokra, fogta a kezem, miközben átestünk a végtelen kezeléseken.
Hallottam, ahogy azt suttogja a telefonba:– Majd később hívlak.És amint beléptem a szobába, gyorsan letette.
Gyanús volt, de túlságosan is el voltam foglalva a saját fájdalmammal. A gondolat, hogy elveszíthetem őt is, vagy hogy talán hűtlen hozzám, túl félelmetes volt ahhoz, hogy komolyan foglalkozzak vele.
Negyvenévesen már majdnem feladtam. Attila közömbössége is egyre jobban elmélyült. Amikor bejelentettem, hogy még egy utolsó próbát szeretnék tenni, alig reagált.
Ez jobban fájt, mint bármi, amit eddig tett vagy mondott. Mégis folytattam.
És csoda történt. Terhes lettem.
Amikor megláttam a pozitív tesztet, remegő kézzel tartottam Attila elé.– Terhes vagyok – suttogtam. – Sikerült!
Először meglepettnek tűnt, aztán mosolyt erőltetett az arcára.– Ez… nagyszerű – mondta, de valami nem stimmelt a hangjában. Üres volt, távoli.
Kilenc hónappal később megszületett a fiam.Attila azonban nem volt hajlandó ott lenni a szülésnél.– Elájulnék – mondta, amikor kérleltem.
Így hát egyedül hoztam világra a fiamat. Egyedül szenvedtem végig az egyik legnehezebb napot az életemben. És amikor végre belépett a kórterembe két órával később, az első szavai teljesen összetörtek.
– Biztos, hogy ő az enyém? – kérdezte ridegen.
A világom összeomlott.– Mi? Attila, hogy kérdezhetsz ilyet?! Persze, hogy a tiéd! Húsz éve próbálkozunk!
Összeszorította az állkapcsát, és benyúlt a zakójába.– Van bizonyítékom – mondta.
Fogalmam sem volt, mire céloz. Ekkor egy bizarr történetet kezdett mesélni arról, hogy az anyja „bizonyítékokat” talált arra, hogy megcsaltam.
Csak bámultam rá.– Ez őrültség – suttogtam. – Tényleg elhiszed ezt?!
– Ő az anyám – vágta rá hűvösen. – Nem hazudna nekem.
– És én ki vagyok? – fakadtam ki. – A feleséged! Az a nő, aki éveken át mindent megtett, hogy neked gyermeket szüljön!
De nem hallgatott rám. Egyszerűen kisétált.
A titkok felszínre kerülnek
Amint kilépett az ajtón, azonnal hívtam a legjobb barátnőmet, Zsuzsát. Ő mindig a támaszom volt.
– Zsuzsa, Attila azt mondta, nem az övé a gyerek.
Zsuzsa egy pillanatra elhallgatott, majd halkan annyit mondott:– Figyelned kell rá, Krisztina. Valami nagyon nem stimmel ezzel az egésszel.
És igaza volt.
Pár nap múlva Zsuzsa visszahívott.– Krisztina, Attila másik nőhöz jár. Láttam, hogy bemegy egy házba, és ott marad órákra.
A szívem kihagyott egy ütemet.
Hirtelen minden világossá vált. Az eltávolodása, a titkos telefonhívások, a hirtelen támadt gyanakvása.
Felbéreltem egy magánnyomozót.
Két nappal később megkaptam az eredményeket.
Attilának három gyereke volt egy másik nőtől.
Ő volt az oka, hogy nem lett hamarabb gyermekem.
Az orvosi papírok bizonyították, hogy manipulálta a kezeléseimet. Nem akarta, hogy teherbe essek, mert akkor az egész kettős élete összeomlott volna.
Visszavágás
A haragom erősebb volt, mint valaha. Nem hagyhattam, hogy megússza.
Amikor három nappal később hazajött, egy halom papír várta a konyhaasztalon.
– Mi ez? – kérdezte.
– A válóperes papírok – mondtam nyugodtan. – Ja, és kérdeznék valamit. Mi a három gyereked neve?
A döbbenet kiült az arcára. Megmerevedett, a vér kiszaladt belőle.
– Én… én nem… – hebegte.
– Pontosan ezt akartam hallani – feleltem hűvösen. – Pakolj és menj.
Attila aznap este elhagyta a házat. A válás gyorsan lezajlott.
Az enyém lett minden. A ház, az üzletek, a pénz.
De ami ennél is fontosabb: megszabadultam tőle.
Most már csak a kisfiam számít. Liam egy olyan életet érdemel, amely tele van szeretettel – és amelyben nincs helye egy olyan férfinak, aki húsz éven át hazugságban tartott engem.
Mert a valódi család nem azokból áll, akik elárulnak minket, hanem azokból, akik mellettünk maradnak.
2025. március 06. (csütörtök), 13:25
Kapcsolódó cikkünk
Amikor elhagyott egy fiatalabb nőért, a gyerekeim az ő oldalára álltak – de most, hogy meghalt, hirtelen újra anyának szólítanak…” Tizenöt év csend. Tizenöt év magány. Ennyi ideje nem hívtak fel sem névnapon, sem karácsonykor. Amikor a férjem, Tamás otthagyott engem Eszterért – egy nála húsz évvel fiatalabb nőért –, a gyerekeink gondolkodás nélkül mellé álltak. Végül is Tamás egy nagyvállalat igazgatója volt, befolyással, pénzzel, kapcsolatokkal. És én? Én csak egy „megkeseredett” elvált nő lettem számukra, akit jobb elfelejteni. Sokáig azt hittem, tényleg nincs rám szükségük többé. Aztán Tamás szíve megállt. A temetés után pedig olyan üzenetek kezdtek záporozni tőlük, amilyeneket már rég nem kaptam: – Anya, hogy vagy? – Anyu, nem találkoznánk valamikor? Először nem értettem, mi ez a hirtelen fordulat. Aztán megtudták: Tamás mindenét a fiatal feleségére hagyta. És ekkor... eszükbe jutott, hogy van egy édesanyjuk is, akinek még van valamije. Azóta gyakrabban jönnek. Cukorkával, kedves szavakkal, kis mosolyokkal. De a lányom a minap egyenesen kimondta: – Mama, gondoltál már arra, hogy ideje lenne végrendeletet írni? Csak mosolyogtam. Egyikük sem tudja, hogy a végrendeletem már rég elkészült. És nem nekik szól. Hogy mit terveztem?
Révész Ilona vagyok, 72 éves. Egykoron háromgyerekes családanya, ma már „csak egy néni” a lakótelepen, akinek a...
