Egy Facebookos csoportban osztotta meg valaki a következő történetet, aminek ő maga volt fültanúja pár nappal ezelőtt. Kiabálás, feszültség, átlag magyar hétköznap. /De ami miatt a néni kiabált, az elgondolkodtató lehet mindannyiunk számára\./
Tegnap sodródtam a tömeggel az újpesti piacon. Pár méterrel előttem egy idős házaspár, a hölgy rettenetesen kiabál, az úr csendben van, két bottal jár, hátán és kezeiben nehéznek tűnő táskák.
Látszott, hogy komolyan ki van borulva, de vajon csendesen és belenyugvóan mellette baktató férje mit csinálhatott, amitől ennyire kijött a sodrából? Az is kiderült, pár másodperccel később ugyanis jött a válasz, szerényen és halk szavúan:
- Megmondtam, hogy amíg én élek, Te nem cipekedsz és pont!
A hölgy olyan szeretettel nézett az Urára, mint talán sokan az oltár előtt sem, majd kezdődött minden elölről.-ADD MÁR IDE azt az átkozott szatyrot...
Megható, és egyben elgondolkodtató is. Gürizhetünk, harácsolhatjuk a pénzt, lehet meg mindenünk, de végső soron nem erre vágyunk mind életünk alkonyán? Valakire, aki annyira szeret minket, mint ez a hajlott hátú bácsi a feleségét és mi úgy szeretjük, hogy még kiabálás közben is úgy tudjunk nézni rá, mint egy hősre, a mi hősünkre?
Oszd meg történetüket, ha te is úgy gondolod, hogy ezekért a dolgokért érdemes élni!
