Idősek otthonába adtam az édesapám, mert képtelen voltam már gondoskodni róla. De a saját családom olyat mondott, hogy most is sírok rajta...
Hirdetés
Hirdetés
dősek otthonába adtam az édesapám, mert képtelen voltam már gondoskodni róla. De a saját családom olyat mondott, hogy még most is sírok rajta.
Édesapám már öreg, 92 éves. /Melegszívű, gyermeklelkű kis öreg, akinek szüksége volt a társaságra\./
Hirdetés
Egyedül unatkozott, magába fordult, depresszió felé hajlott.
A családom mellett képtelen voltam megoldani, hogy minden nap órákat töltsek mellette. Hétvégente takarítottam nála, és minden nap átszaladtam egy fél órára, de én is dolgozó ember vagyok, otthon pedig várt rám a családom.
Hirdetés
Egyszerűen úgy éreztem az adott helyzet már sok, és senkinek nem jó. Felvetettem édesapámnak, hogy mi lenne, ha otthonba költözne... Természetesen ott is látogatnám, de napközben is foglalkoznának vele és emberek vennék körül. Elfogadta.
92 évesen nehéz a változás, a költözés kicsit megviselte, de hamar kivirágzott és jól érzi magát az új környezetében.
Viszont a családom, köztük a férjem és a már felnőtt gyerekeim, akik 30 évesek elmúltak, mégis velünk élnek, mérhetetlen jelzőkkel illetnek.
Hirdetés
Szerintük szívtelen döntés volt a papát idősekotthonába adni, gondoskodnom kellene róla és a döntésem miatt azt hajtogatják, hogy nem szeretem. Amikor felteszem a kérdést, hogy hol voltak amikor el kellett látni, miért nem jött senki segíteni, természetesen hallgatnak.
Szerintük ez az én felelősségem. Hiszen az én édesapám.
64 évesen tényleg szívtelen lennék, mert képtelen voltam tovább egyedül gondoskodni mindenről?
Szeretném jobban érezni magam, de egyszerűen nem megy.
Hirdetés
.. Csak azon jár az eszem, hogy jó döntést hoztam-e...
2020. december 07. (hétfő), 20:44
Segítsd a munkánkat egy Facebook megosztással! Megosztáshoz kattints az alábbi gombra:
A halott anyamedve mellett találta – így lett a 400 kilós grizzly a legjobb barátjaGyerekkora óta vonzották a...
Hirdetés
Mindenegyben blog 2026. július 27. (hétfő), 08:09
Vannak pillanatok, amikor egyetlen kopogás az egész életet kettévágja. Egy nagymama számára ez a pillanat akkor érkezett el, amikor közölték vele, hogy fia és menye egy súlyos autóbalesetben életét vesztette. A tragédia után hét összetört gyermek maradt szülők nélkül. Nem volt ideje azon gondolkodni, képes lesz-e ekkora terhet egyedül elviselni. Egyszerűen magához vette mind a hét unokáját, és megfogadta, hogy soha nem hagyja őket magukra. Tíz éven keresztül dolgozott, küzdött, vigasztalt és igyekezett pótolni mindazt, amit a gyerekek elveszítettek. A házban közben lassan újra felhangzott a nevetés, bár a szülők hiánya minden családi ünnepen érezhető maradt. A gyerekek felnőttek, de egyikük sem felejtette el azt az éjszakát, amely örökre megváltoztatta az életüket. Úgy tűnt, a múlt fájdalmas titkai már soha nem kerülnek elő. Aztán egy átlagosnak induló napon minden megváltozott. A legkisebb unoka egy poros dobozt talált a pincében, amelyet valaki gondosan elrejtett egy régi szekrény mögé. Amit a doboz rejtett, arra egyikük sem volt felkészülve. A pénzkötegek, a hivatalos iratok és a bejelölt útvonalakat ábrázoló térkép egy régóta őrzött terv nyomait mutatták. A régi papírokból egyre világosabban kirajzolódott, hogy a szülők a baleset előtt eltűnésre készültek. Hamarosan egy aktív bankszámla is előkerült, amelyen nemrégiben még pénzmozgás történt. A nagymama ekkor már tudta, hogy választ kell kapniuk arra a kérdésre, amelyet mindannyian féltek kimondani. Amikor három nappal később valaki bekopogott az ajtón, a család legrosszabb sejtése valósággá vált. A találkozás azonban nem a boldog viszontlátásról, hanem elhallgatott igazságokról, elhagyott gyermekekről és elvesztegetett évekről szólt. Ez a történet megmutatja, hogy a családot nemcsak a vérségi kötelék, hanem a kitartás, az áldozatvállalás és a mindennapi jelenlét tartja össze. És arra is választ ad, mit tett a nagymama, amikor végre megtudta, mi történt valójában az unokái szüleivel. Cikk a hozzászólásoknál! ?
