Igaz történet: Meghalt, hogy visszakaphassam a szüleimet

Húsz éves voltam, amikor beleszerettem Dávidba, a legkedvesebb fiúba, akit valaha ismertem. A szüleim azonban csak a nevét látták. Ekkor kezdődött az én kálváriám.

- Anya, miért nem adsz neki legalább egy esélyt? - kérdeztem.
/\- Azért, mert visszataszító\./

Nem hallottál a családjáról? Az alma nem esik messze a fájától - vágott vissza anyám. Rém kellemetlen volt ez nekem, hiszen Dávidot ekkor vittem haza először és ő a nappaliban ült, miközben anya kihívott a konyhába, hogy négyszemközt beszéljen velem. Azt akarta, hogy azonnal küldjem haza "ezt a gengsztert".

Az apja kisvárosunk hírhedt részeges figurája volt, az anyja meg pincérkedett, hogy eltartsa hét gyermekét, de egyik kocsmában sem húzta túl sokáig. Anyám ezen felül kifogásolta, hogy Dávid csak egy benzinkutas, míg én egy bankban dolgoztam ügyintézőként.
- Legalább van egy tisztességes munkája, és nem élősködik a szülein - utaltam a link bátyámra, aki már hetedik éve járt egyetemre. Azzal fogtam Dávidot, és feldúltan távoztam a házból.

Szeretett, és ez volt a lényeg

- Ne haragudj a családom miatt, ne rémisszenek el tőlem - mondtam szinte könyörögve Dávidnak, mikor kiértünk.
- Dehogy rémisztenek! Szeretlek Adél, és el akarlak venni feleségül!
Majd kiugrottam a bőrömből. Mit érdekelnek a szüleim, amikor életem szerelmével össze fogunk házasodni! Már amikor először megpillantottam, tudtam, hogy egymásnak vagyunk teremtve.

Nemcsak nagyon jóképű volt, de végtelenül kedves és odaadó. Sokkal többet kaptam tőle, mint amit pénzen kaphat az ember. Tisztelt, sose akart helyettem dönteni, és nem mulasztotta el egyetlen nap sem elmondani, hogy milyen gyönyörű vagyok. Ő volt a legidősebb a testvérei közül, ezért is kellett nagyon hamar felnőnie. A főiskola nála szóba se jöhetett, autószerelőnek tanult, és azonnal munkába állt, hogy eltartsa magát. Ha maradt egy kis plusz pénze, azt az édesanyjának adta.

Nagyon szerettük egymást és mihamarabb össze akartunk házasodni. Azt gondoltam, ha ezt mind elmesélem anyámnak, áldását adja ránk. De meg sem hallotta, amit mondok.
- Micsoda? Ha megteszed, nem vagy többé a lányom! Nem fogok egy templomban ülni azokkal a semmirekellő emberekkel!
Alig hittem a fülemnek. Dávid talpig becsületes ember volt, aki csak normális életet szeretett volna egy szerető családdal. Mit tehetett ő arról, hogy honnan származik! Elrohantam otthonról. Akkor még nem sejtettem, hogy végleges búcsút vettem a szülői háztól.

A családom nélkül házasodtunk össze

Az esküvőnk egyszerű, de nagyon meghitt volt. Tanúk, a pap és mi. Persze szerettem volna, ha a családunk is osztozik az örömünkben, de ez nekünk nem adatott meg.

Dáviddal rajongtunk egymásért, éppen ezért esett borzasztó rosszul, ahogy a környezetünk bánt velünk, miután összeházasodtunk. Egy kis banknál dolgoztam, ahol mindenki odafigyelt mindenkire, a legrendesebb kollégáim nekem voltak. Legalábbis azt hittem. Amint kiderült azonban, hogy beházasodtam a Pongrácz családba, elmaradoztak a közös ebédek, a könnyed beszélgetések a kávészünetben.

Még az ügyfelek is elpártoltak tőlem és más ügyintézőhöz fordultak, amikor meglátták a névtáblámon az új nevem. Felfoghatatlan volt, ami történt. Mintha hirtelen megfordult volna velem a világ. Az addigi nyugodt életem bántó, lelkem mélyéig ható sértésekkel tarkított lett. Úgy tűnt kisvárosunkban nem csak az anyám, hanem mindenki rosszul van Pongráczéktól.

Mindenki elpártolt tőlem

A hab a tortán az volt, amikor főnököm, aki egyébként mindezek ellenére még mindig kedvelt engem, leszegett fejjel közölte, hogy el kell küldenie, mert az ügyfelek már elkezdtek átszivárogni a konkurens bankokhoz. Azt mondták, hogy eddig bíztak a cégben, de ha olyan megbízhatatlan munkatársak dolgoznak ott, mint én, akkor elmennek. Majd megszakadt a szívem. Dávid próbált vigasztalni, de én teljesen letörtem.

- Költözzünk el! - mondtam keserűen. - Nem bírok tovább egy olyan városban élni, ahol tele vannak előítélettel az emberek.

- Én is gondoltam már erre, csak nem akartam mondani, nehogy itt kelljen hagynod a szüleid - válaszolt óvatosan Dávid.
- Nem kíváncsiak rám. Akárhányszor hívom őket, lecsapják a kagylót. Ha csengetek, nem nyitnak ajtót. Nekem nincs már itt senkim, csak te vagy nekem - sírtam el magam.

Nem költöztünk messzire, csupán egy órányira, mégis úgy éreztük, mintha egy másik bolygóra kerültünk volna. Az emberek kedvesek voltak, érdeklődőek, nyitottak. Tiszta lappal indíthattunk, senkit nem érdekelt, hogy Dávid ki fia, borja. Nem volt sok pénzünk, de boldogok voltunk a kis albérletünkben. Sikerült munkát találnom egy multinacionális banknál, ahol a fizetésem még magasabb is volt, mint korábbi helyemen.

Nagyon megörültek nekem, meg persze a tapasztalatomnak, amiket az évek alatt szereztem. Dávid kölcsönt vett fel és megvalósította álmát: egy autószerelő műhelyt nyitott. Az üzlet meglepően gyorsan beindult, Dávid jó híre szájról-szájra terjedt. Én mindig is hittem benne, és tudtam, hogy nagyszerű szakember és ezt az emberek is értékelték. Ami azt illeti, a műhely olyan sikeres lett, hogy először egy, aztán még egy embert fel kellett vennie, annyi munkája volt.

Végre boldogok voltunk

Hamar összejött annyi pénz, hogy saját lakás után nézhettünk.

Minden tökéletes volt, azonban a boldogság akkor igazi, ha meg tudod osztani a szeretteiddel. Én pedig továbbra is hiába próbálkoztam, így hát a kettőnk boldogsága mellett a munkában éltük ki magunkat. Dávid mellett én is villámsebesen jártam a szamárlétrát, olyannyira, hogy hamarosan felcsillant a fiókvezetői pozíció. Ám még ezzel sem közelítettem meg a szüleim által elátkozott férjem üzleti sikereit.

Rövidesen egy másik városban is szervizt nyitott, ami ugyan kicsivel több munkával járt, de nagyságrendekkel több bevételt hozott. Furcsa volt kimondani és megélni, de Dávid tehetsége révén igazán gazdagok lettünk.Már a gyönyörű új házunk konyhájában álltam Dávid elé. Kicsit sután, de annál boldogabban jelentettem be: Gyerekünk lesz!

Virág csodaszép kislány volt, bearanyozta a napjainkat, vele együtt lett teljes az életünk. Azt gondoltam, ha megtudják a szüleim, hogy unokájuk született, megtörik a jég és visszafogadnak. Nem így lett. Anyám kijelentette:
- Nekem semmilyen Pongrácz nem rokonom! Vigasztalhatatlan voltam. Az otthon töltött három év után vezető pozícióban térhettem vissza a munkahelyemre.

Tökéletes férj és apa volt

Minden sínen volt. Bárcsak megoszthattam volna sikereinket, örömeinket a szüleimmel.

Dávid hihetetlenül jó apa volt. Már babakorában ő volt Virág legfőbb bizalmasa, ami az évek múltán csak egyre erősödött. Pedig rengeteget dolgozott, sokszor csak este ért haza, de az a kis otthon töltött idő - akármilyen fáradtan is érkezett - mindig a kislányáé volt.

Aznap este is azonnal játszani kezdtek, amint hazatért, pedig láttam a szemén, hogy valami nincs rendben, rá is kérdeztem, de ő finoman jelezte: majd, ha Virág alszik. Összeszorult gyomorral vártam az estét, de arra, amit mondott nem voltam felkészülve. Erre senki nincs felkészülve.
- Adél, rákos vagyok.

Kártyavárként omlott össze az életünk

Nem tudtam, mit mondjak, csak álltam ott kiszáradt torokkal, majd szorosan átöleltem és a fülébe súgtam:
- Megoldjuk, meglásd meg fogsz gyógyulni!
- Nem fogok - suttogta határozottan. - Maximum fél évem van hátra.
Tébolyultan kiabáltam mindenféléket, ő erre (ahogy mindig) finoman átölelt, és csitított, ne ébresszük fel Virágot! Életem legrosszabb estéje volt, de Dávid csendes lénye és nyugtató ölelése hajnalra azért elaltatott.

Hónapokig próbálkoztunk mindenféle csodakezeléssel, de a férjem prosztatarákja túl makacsnak bizonyult. Úgy telt el ez a hat hónap, mint néhány pillanat. A kezeléseit szerencsére volt miből fizetnünk, hiszen az üzlettársa, Feri remekül kézben tartotta a vállalkozást.

Sőt, minden áldott nap meglátogatta a barátját. Gyűlöltem látni, ahogy napról-napra sorvad el az ember, akit a legjobban szeretek. Fájdalmai ellenére őszintén és nyugodtan készítette fel Virágot arra, ami történni fog.

Nem haragudott a szüleimre

Olyan csendesen és szépen ment el tőlünk, mint ahogy élt. Azt azért még a halálos ágyán sem mulasztotta el fülembe súgni, hogy ne adjam fel, a szüleim is a családom. Nem lehet, hogy egyszer ne rendeződjön a viszonyunk.

Hónapokig nem tértem magamhoz. Kezdetben az ágyból sem tudtam felkelni. Nem is tudom mi lett volna velem, ha nincs az én halk szavú, mindent beragyogó kislányom. Akár az apja, nem panaszkodott, nem vette zokon, hogy hetekig nem foglalkozom vele, inkább - amikor csak tudott - biztatóan átölelt.

Egyik szombat délután Feri átjött hozzánk. Amikor meglátta, hogy én még napközben is hálóingben vagyok, azonnal rám ripakodott:
- Tessék öltözni, kimozdulunk!
Még az ellenkezéshez is bágyadt voltam. Elvitt minket pizzázni. Az egyszeri csodából heti rendszeresség lett, később pedig már kirándulni vagy piknikezni is eljártunk hármasban. Ez így ment hónapokig, amikor is egyik este, miután Virágot lefektettem, elém állt:

- Adél, nem tudom, hogy mondjam el, de menthetetlenül beléd szerettem.
Megszédültem a szavaitól. Persze ma már tudom, hogy én is vonzódtam hozzá már régóta, de akkor ez megijesztett. Túlságosan groteszk helyzet volt.
- De mi lesz Dáviddal? - néztem rá szomorúan.
- Gondoltam rá, hidd el. És minél többet gondolok rá, annál inkább úgy hiszem, hogy áldását adná ránk. De nem akarok a terhedre lenni, szóval, ha azt akarod, hogy elmenjek...
- Nem akarom, hogy elmenj! - tört elő belőlem.

Újabb hónapokba telt, mire azt tudtam Ferinek mondani: "szeretlek". Pedig igazán jó volt hozzám és Virághoz is, legbelül én is tudtam, hogy Dávid örülne nekünk. Szép lassan virágzott ki bennem ez a szerelem, de annál biztosabb kötelék lett belőle. Feri nagyon szerette Virágot, de sohasem akart az apja helyébe lépni. Sőt, ő volt az, aki a legtöbbet mesélt a kislánynak Dávidról. Nem lángoló szerelem, de végtelen harmónia volt közöttünk, ezért is mondtam igent neki és lettünk hivatalosan is egy család.

Virág nagyon szeretett iskolába járni, különösen a délutános tanító néniért rajongott. Ő volt az, aki egy szerdai napon kétségbeesett hangon telefonált: mentő vitte el a kislányomat az iskolából. Azonnal a kórházba rohantam, ahol csak annyit tudtam meg, hogy nagyon magas lázzal és bedagadt bokákkal hozták be.

- Súlyos veseelégtelenségben szenved - közölte szenvtelen hangon az orvos. - Ki kell venni az egyik veséjét. Ekkor már Feri is mellettem állt, és ő mondatta ki velem: - Tegyék, amit tenniük kell!

Nem értettem, miért kell ennyi megpróbáltatást elviselnem. Nagy szükségem lett volna a szüleimre, de ők még mindig nem álltak szóba velem.
- Rögtön jövök - mondta Feri, és eltűnt a folyosón. Egy órával később - azt hittem rosszul látok - beléptek a váróba a szüleim.
- Adél, hallottuk mi történt a kis unokánkkal, jobban van már? - kérdezte az idők homályából előbukkant apám. Összerogytam és keserves zokogásban törtem ki, míg Feri elmondta nekik, hogy Virágot éppen műtik. Egyik oldalamon apám, a másikon anyám ült, mindketten fogták a kezem.

Haragudhattam volna, elküldhettem volna őket a fenébe, utálkozzanak továbbra is, de nem tettem. Mert akkor, ott, azon a kietlen kórházi folyosón mintha Dávid is ott lett volna. Ott is volt, biztosan tudom! Mosolygott, mint mindig, és a fülembe súgta: - Na ugye, hogy szeretnek, el ne engedd őket!

Forrás: www.kiskegyed.hu

2014. december 07. (vasárnap), 10:53