„Ismerlek! A fényképed ott van apukám pénztárcájában…” Egy milliomos férfi megdermedt, amikor egy kislány váratlanul megállította futás közben… és odavezette egy eldugott kis házhoz. Amit ott látott, attól szó szerint elakadt a lélegzete… ??? A nap első sugarai beszűrődtek Iványi Gábor hálószobájának selyemfüggönyein keresztül. Vasárnap reggel volt, pontosan olyan, mint a többi: márkás futócipő, csendes elitnegyed, tökéletesen nyírt pázsitok, és egy üres villa, amit húsz szobája és olimpiai méretű medencéje sem tudott otthonná tenni. Gábor – a negyvenhat éves technológiai mogul – mindent elért, amiről mások csak álmodnak. És mégis... valami hiányzott. De akkor megszólalt egy hang. Egy gyerekhang. – Ismerlek! A fényképed ott van apukám pénztárcájában! – rikkantotta egy kis hang, amitől Gábor megdermedt. Megfordult – és egy copfos, kíváncsi szemű kislányt látott, aki valami egészen elképesztőt állított… és azonnal megfogta a kezét. – Gyere velem, megmutatom! – mondta mosolyogva. Gábor először hezitált… Aztán elindult. És amit az egyszerű ajtó mögött látott, örökre megváltoztatta az életét. ? ? A teljes történet a hozzászólásban olvasható! Görgess le! ???

Az első napsugarak áttörtek a hálószoba selyemfüggönyein.  Iványi Gábor felébredt. Mint minden vasárnap, ma is reggeli futásra készült a fásított, csendes, luxuslakóparkban. /Negyvenhat éves volt, sikeres vállalkozó, egy országos hírű techcég alapítója és vezérigazgatója\./

Vagyonát milliókra becsülték, mégis, miközben a futócipője zsinórját kötötte, valami fojtogató, üres érzés telepedett rá – egyfajta belső hiány, amit semmilyen vagyon nem tudott betölteni.

A húszszobás, olimpiai medencével felszerelt villája inkább tűnt egy visszhangzó üregnek, mint otthonnak. A futás ritmusa segített elnyomni az elméjében kavargó gondolatokat. Az utcák ilyenkor szinte kihaltak voltak – csak néhány kertész serénykedett a környékbeli luxusvillák hibátlan kertjeiben.

Gábor csak futott, cél nélkül, észrevétlenül sodródva egyik utcából a másikba, emlékek és jelenkori aggodalmak közt hánykolódva. Volt pénze, hatalma, befolyása – mindene megvolt, amit meg lehet vásárolni. Csak egyvalami nem: társaság, szeretet, közelség.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak akkor vette észre a kiáltást, amikor már szinte elhaladt mellette.

– „Ismerlek! Te vagy a képen apukám pénztárcájában!” – csilingelte egy gyerekhang.

Gábor megtorpant. Szíve hevesen vert – nem csak a futástól. Körbenézett, és megpillantotta a hang forrását: egy kislányt, körülbelül hét éves lehetett, két barna copf, kíváncsi nagy szemek, egyszerű, de tiszta ruha.

– „Hogy hívnak, kicsim?” – kérdezte Gábor, leguggolva a lányka szemmagasságába.

– „Kata vagyok!” – felelte mosolyogva.

– „Apu pénztárcájában van rólad egy kép!” – tette hozzá, és mosolya visszatükrözte Gábor zavart mosolyát.

Valami belső remegés járta át. Ki lehet a kislány apja? Miért tartotta meg az ő fotóját? Gábor próbálta elrejteni növekvő kíváncsiságát.

– „Meg tudod mondani, hogy néz ki az apukád, Kata? Most is otthon van?”

– „Igen, otthon van! El is vihetlek hozzá, ha akarod!” – felelte a gyerek magabiztosan, és Gábor kezébe kapaszkodott.

Gábor habozott. Vasárnap reggel volt, pihenés ideje. Egy ismeretlen gyereket követni nem hangzott túl bölcsen. De valami – talán kíváncsiság, talán sors – arra sarkallta, hogy lépést tartson vele.

Ahogy haladtak, a környék megváltozott: a villák helyét középosztálybeli házak vették át, majd azokét szocreál lakótömbök. Kata időnként integetett a szomszédoknak, mint aki otthonosan mozog itt.

Végül egy egyszerű, kissé kopott ház előtt álltak meg. Kata magabiztosan bekopogott. Az ajtó nyikordulva nyílt ki, és egy magas, fáradt tekintetű férfi jelent meg.

Gábor ledermedt.

Ugyanaz a szempár. Ugyanaz az állkapocsív. Ugyanaz a lehorgasztott váll.

– „Te vagy az... tényleg te vagy…” – suttogta Gábor, egyszerre meglepetten, meghatódva és bűntudatosan.

A férfi is meghökkent, de a hangja elárulta kilétét.

– „Igen… Én vagyok az. Dénes…” – mondta halkan.

Kata értetlenül nézett fel rájuk.

– „Apa, ismered őt, ugye? Ő az a bácsi a képről!”

– „Igen, Kata… Ő a bátyám.” – Dénes hangja elcsuklott.

– „Mi lenne, ha egy kicsit játszanál odabent, amíg mi beszélgetünk?” – kérte lányát, aki bólintott, és beszaladt a házba.

A két férfi csendben maradt. Majd’ tíz év telt el azóta, hogy utoljára beszéltek. A némaságban évtizedeknyi kimondatlan sérelem és hiány vibrált.

– „Gyere be” – törte meg végül Dénes a csendet, s félreállt az ajtóból.

Gábor belépett a szerény lakásba, amely egyszerűsége ellenére otthonos volt. A falakon családi fotók sorakoztak – az egyik képen Dénes tartotta a karjában Katát. Gábor érezte, mennyi mindenből maradt ki.

– „Kérsz egy kávét?” – kérdezte Dénes.

– „Köszönöm, jól esne” – bólintott Gábor, miközben helyet foglalt.

Dénes kiment, Gábor pedig lopva végigmérte a szobát. Egyszerű bútorok, rend és tisztaság. Egy másik világ. Mire Dénes visszatért, Gábor igyekezett összeszedni gondolatait.

– „A kislányod?” – kérdezte, miközben átvette a gőzölgő kávét.

– „Igen. Kata. Ő az életem értelme” – mondta Dénes, arca fáradt, de meleg.

– „Rád hasonlít. A szemei...”

– „A természete inkább az anyjára ütött” – sóhajtott Dénes. – „Három éve halt meg... autóbaleset.”

Gábor mellkasába nyilallt a fájdalom. A testvére ilyen veszteségen ment keresztül – és ő nem tudott róla. Nem volt mellette.

– „Sajnálom, Dénes. Igazán...”

– „Honnan tudhattad volna?” – felelte Dénes, szemrehányás nélkül, de keserűen.

– „Évek óta nem beszéltünk.”

A csend ismét rájuk nehezedett. Végül Gábor szólalt meg:

– „És... hogy bírod?”

Dénes keserűen felnevetett.

– „Nehezen, de valahogy megy. Kata tart életben.”

Gábor csak bólintani tudott.

– „És te? Hallottam, jól megy a sorod.”

– „Igen... minden jól halad.”

– „Őszintén örülök neked” – mondta meglepően nyíltan Dénes.

– „Dénes... én... nem is tudom, mit mondjak. Annyi év után...”

Ekkor visszatért Kata, kezében egy rajzzal.

– „Apa, nézd, mit rajzoltam! Hárman vagyunk rajta! Te, én és bácsi Gábor!”

A két testvér összenézett. Gábor torkában gombóc nőtt.

– „Kata, édesem” – szólalt meg óvatosan Dénes, – „lehet, hogy bácsi Gábornak nem sokáig van ideje, sok a dolga…”

Gábor ekkor meglepte magát is.

– „Igazából... lenne kedvetek eljönni reggelizni? Tudok egy helyet a közelben, isteni palacsintát sütnek!”

Kata felcsillant szemmel ugrált fel.

– „Igen! Apu, mehetünk?”

Dénes habozott.

– „Nem akarunk tolakodni, Gábor.”

– „Nem vagytok terhemre. Komolyan mondom – szeretnék időt tölteni veletek.

”

Dénes végül bólintott.

– „Jó. Csak pár perc, és indulhatunk.”

 

A reggelizőhely egy családias kis étterem volt, faborítású bútorokkal és friss kávé illatával. Kata kíváncsian nézelődött, míg Dénes kissé feszengve ült az ablak melletti asztalnál. Előttük gőzölgő palacsinták, és némi feszengés a levegőben.

– „Na és, Kata” – kezdte Gábor, hogy megtörje a csendet. – „Mi az, amit a legjobban szeretsz csinálni?”

– „Rajzolni! Meg focizni! Apu tanított!”

Gábor meglepetten fordult testvére felé.

– „Te még mindig focizol?”

Dénes vállat vont, mosolyogva.

– „Néha. Katával szoktunk a parkban.”

– „Emlékszem, gyerekkorunkban mindig te voltál a jobb játékos…”

– „Most is én vagyok!” – vágta rá Dénes játékosan.

Kata érdeklődve nézett rájuk.

– „Apa, miért nem meséltél soha bácsi Gáborról?”

A kérdés hirtelen, de őszinte volt. A levegő megfagyott egy pillanatra.

– „Bonyolult ez, kicsim” – válaszolta Dénes lassan. – „A felnőttek néha hibáznak. Távol kerülnek egymástól.”

– „De most együtt vagyunk” – mondta Gábor reménykedve. – „És ha apukád is szeretné, jó lenne, ha jobban megismernénk egymást.

”

Dénes hosszasan nézett rá, majd bólintott.

– „Talán tényleg itt az ideje. Legalább egy próbát megér.”

A hangulat oldódott. Kata lelkesen mesélt az iskoláról, a barátairól, míg Gábor csendben csodálta élénk szellemét.

Reggeli után sétálni mentek a közeli parkba. Kata boldogan futott előre, a testvérek pedig egymás mellett, csendben haladtak.

– „Dénes” – szólalt meg Gábor halkan. – „Tudom, sok év telt el. Sajnálom, hogy nem voltam melletted, amikor a feleséged meghalt…”

Dénes hosszan nézett maga elé.

– „Nem csak te hibáztál. A szerencsejáték… mindent tönkretett. De igazad van. Testvérek vagyunk.”

Leültek egy padra, onnan figyelték Katát, aki épp más gyerekekkel játszott.

– „Hogy sikerült felhagynod a játékkal?” – kérdezte Gábor.

– „Nehéz volt. Sokszor elestem. De amikor Mária teherbe esett… akkor eldöntöttem. Segítséget kértem, csatlakoztam egy támogató csoporthoz. És amikor Kata megszületett, már nem volt visszaút.”

Gábor elismerően bólintott.

– „Büszke vagyok rád. Megküzdöttél, egyedül. ”

– „Nem teljesen. Mária szülei rengeteget segítettek. Főleg utána…”

– „Dénes… ha nem bánod, szeretnék része lenni az életednek. A tiéteknek. Kata fantasztikus. És te is…”

Dénes hallgatott, majd halkan mondta:

– „Nem lesz könnyű. Sokat hibáztunk. De… megpróbálhatjuk. Katáért is.”

– „Köszönöm. Nem foglak többé cserben hagyni.”

Kata visszafutott hozzájuk, arca kipirult, szeme csillogott.

– „Láttátok, milyen magasra ugrottam?”

– „Láttuk, kincsem!” – mosolygott Dénes, és megölelte.

– „Bácsi Gábor, ugye jössz még? Megígéred?”

Gábor ránézett testvérére. Dénes bólintott.

– „Igen, Kata. Nagyon szívesen.”

– „Juhú! Akkor legközelebb megnézhetjük a házadat is! Apu mesélte, hogy van egy medencéd! Mindig is ki akartam próbálni!”

Gábor felnevetett.

– „Igen, van egy medencém. És ha szeretnéd, úszni is fogunk benne.”

Ahogy visszasétáltak Dénes lakásához, Gábor úgy érezte, valami új kezdődött. A belső üresség, amit korábban érzett, hirtelen tele lett tartalommal – szeretettel, családdal, kapcsolattal.

– „Felhívlak a héten” – ígérte Gábor, amikor elbúcsúztak. – „Megbeszéljük a medencés napot.”

– „Várni fogjuk” – válaszolt Dénes, ezúttal őszinte mosollyal.

Ahogy Gábor hazafelé vezetett, tudta, hogy egy új fejezet kezdődött. Egy, amiben már nem a luxus és az egyedüllét dominál, hanem a kapcsolat, a szeretet és az újratalálás reménye.

2025. április 01. (kedd), 06:27