Jó, hogy a szüleid házat vettek – most odaadhatjuk a terhes nővéremnek, anyu szerint így lenne helyes.
Jó, hogy a szüleid házat vettek – most odaadhatjuk a terhes nővéremnek, anyu szerint így lenne helyes.”
1. rész – A kulcs, ami mindent megváltoztatott
Lili és Zoltán esküvőjén minden tökéletes volt. /Az ünnepi sátorban csilingeltek a poharak, az asztalokon ezerféle sütemény illatozott, a zenekar hajnalig húzta\./
A legmeghatóbb pillanat mégis akkor jött el, amikor Lili szülei, az ünnepség vége felé, egy kis fadobozkát nyújtottak át a lánynak.
– Ez a tietek, drágáim – mondta Lili apja könnyes szemmel. – Egy kis ház, a város határában. Nem nagy, de a tiétek. A te nevedre íratva, hogy biztos legyen.
Lili szinte el sem hitte. A dobozban valóban egy kulcs volt, és mellé csatolva egy hivatalos irat fénymásolata: tulajdoni lap.
Zoltán, a férje, megölelte apósát, kezet fogott anyósával.
– Köszönjük – mondta halkan. – Soha nem fogjuk elfelejteni.
A ház valóban apró volt – két szoba, egy konyha és egy fürdőszoba. De volt hozzá egy kis kert és egy öreg, nyikorgó, de bájos veranda. Egy hét múlva már be is költöztek. Lili boldogan rendezgette a tereket.
– Képzeld el, milyen szép lesz itt! – forgott körbe az üres nappaliban. – Itt lesz a kanapé, ott egy könyvespolc, a verandán pedig függőszékeket képzelek el!
Zoltán csak mosolygott.
– Te vagy a háziasszony. Én segítek, ahogy tudok.
És valóban segített – dobozokat cipelt, csavarozott, világítást szerelt. De a döntéseket Lili hozta. Ő választotta ki a függönyöket, a színeket, a konyhaszekrényt, még a villanykapcsolók formáját is.
– Zoli, szerinted ez a krémszín passzolna a konyhába? – kérdezte egy délután, kezében tapétamintákkal.
– Bármi jó, ami neked tetszik – válaszolta a férj vállat vonva. – Én ehhez nem értek.
Lili akkor még csak nevetett. De a „bármi jó” válasz túl gyakran hangzott el.
2. rész – A repedés első jele
Múltak a hónapok. A ház egyre otthonosabb lett. Lili előkerte virágos lett – muskátli, levendula, margaréta. A konyha a barátnők találkozóhelyévé vált, Zoltán pedig sokszor csak egy futó puszival jelezte, hogy hazaugrott a barátai vagy az édesanyja látogatása után.
Aztán egy napon Lili, miközben a virágokat locsolta, meghallotta, ahogy Zoltán egyik barátjával beszélget az utcán.
– Szép kis ház ez, haver. Jó helyen van – mondta a barát.
– Ja, egész jó lett – felelte Zoltán lazán. – A faterék egy kicsit beszálltak, aztán mi is rátettünk.
Lili kezéből majdnem kiesett a locsolókanna. Mi az, hogy „beszálltak”? A házat az ő szülei vették, teljes egészében, ajándékba, az ő nevére íratva. Mi ez az „összedobtuk” sztori?
De nem szólt semmit. Talán csak rosszul fogalmazott – gondolta. Nem akart veszekedést.
Aztán egy héttel később jött a látogatás. Zoltán anyja, Ilona.
Ilona néni hideg asszony volt. Ölelő mozdulat helyett kritikus pillantásokat osztogatott.
– A konyha nem rossz – jegyezte meg, miközben körbenézett. – De mintha kevés lenne itt a tárolóhely.
– Nekünk elég – mosolygott Lili.
– Most még… – felelte Ilona sokatmondóan. – De ha majd jönnek a gyerekek…
A teázás közben egyszer csak megszólalt:
– Ha mondjuk a családban valaki fedél nélkül maradna… csak nem küldenétek el, ugye?
Lili kicsit zavarban volt, de udvarias maradt.
– Természetesen nem.
Ilona csak bólintott.
– Helyes. A család az első.
Lili akkor még nem tudta, hogy ezek a mondatok nem véletlenül hangzottak el.
3. rész – A terv
Egy héttel később Ilona felhívta Zoltánt.
– Kriszta, a húgod… terhes – mondta nehéz sóhajjal. – Az a nyomorult fiú lelépett, a lányom pedig egyedül maradt, pénz nélkül, lakás nélkül.
Zoltán próbált segíteni.
– Talán bérlünk neki valamit?
– Miből, kisfiam? – jött a válasz. – Ki ad ki albérletet egy terhes nőnek?
Lili hallotta a beszélgetést, de nem szólt. Csak figyelte, hogyan kezd Zoltán egyre gyakrabban emlegetni a „családi összefogást”, a „közös terheket”, és hogy „milyen jó, hogy van ez a ház”.
Aztán eljött a nap.
Vacsora közben, mintha csak az időjárásról beszélne, Zoltán megszólalt:
– Jó, hogy a szüleid vették a házat. Így most oda lehetne adni Krisztának. Anyu szerint ez lenne a helyes.
Lili megdermedt.
– Hogy érted azt, hogy „oda lehetne adni”?
– Hát, hogy ideköltözne. Mi addig anyámhoz megyünk.
– A mi házunkba? – kérdezte Lili halkan. – Amit a szüleim ajándékoztak? Amit én rendeztem be? Ahol épp csak elkezdtük az életünket?
– Pont ezért! Készen van, nem kell költeni semmire. Jó minőség, új bútor, gépek… minden.
– Ez az én tulajdonom – mondta Lili higgadtan. – A ház az én nevemen van. A szüleim nekünk adták. Kettőnknek.
– Egy család vagyunk, Lili! Ami a tiéd, az az enyém is. Kriszta nem idegen!
– Akkor éljen az anyádnál – vágta rá Lili. – Ő is a család, nem?
Zoltán felháborodott. Kiabált, sértődött, érvelt. De Lili már nem ingott meg. Másnap elvitte a papírokat a szüleihez és egy ügyvédhez. Megerősíttette, hogy a ház egyedüli tulajdonosa ő, és jogilag senki nem dönthet helyette.
Amikor Zoltán ezt megtudta, kiabált, majd sértetten az anyjához költözött. Lili nem tartóztatta.
4. rész – Az én otthonom
A válás csendben zajlott. Zoltán még próbálkozott: bocsánatot kért, ígérgetett. De Lili már nem hitt neki. Már nem volt miért.
A ház csendes lett, de nem üres. Lili átfestette a falakat, új bútorokat vett, virágokat ültetett. Lassan, napról napra visszavette azt, amit mások majdnem elvettek tőle.
Egy reggel, a verandán ülve, kávéval a kezében, azt gondolta:
„Ez az én otthonom. Nem csak a falak, nem csak a kulcs miatt. Hanem mert már tudom: senki nem dönthet helyettem többé. ”
2025. április 15. (kedd), 17:01
