Kedves Anyu, és Apu! Ma meghaltam….
Néhány más kölyök megkapja majd az én alig használt pórázomat, amit itt hagytatok. A nyakörvem kicsi volt és piszkos, de a hölgy….
Meguntatok, és elvittetek a menhelyre. /Túlzsúfolt volt, és én egy szerencsétlen számot kaptam\./
Néhány más kölyök megkapja majd az én alig használt pórázomat, amit itt hagytatok.A nyakörvem kicsi volt és piszkos, de a hölgy levetette rólam, mielőtt átküldött volna a Szivárvány-hídon.
Lehet, hogy még otthon lehetnék, ha nem rágom szét a cipődet. Nem tudtam mi az, csak annyit, hogy bőr és ott van a padlón a Te szagoddal. Csak játszottam.
Lehet, hogy még otthon lennék, ha szobatiszta vagyok? Az orrom beledugása abba, amit én csináltam, csak megszégyenít. Vannak könyvek és kutyakiképzők, ahonnan megtanulhattad volna, hogy hogyan kell nekem megtanítani, hogy jelezzek az ajtónál.
Lehet, hogy még otthon lennék, ha nem viszek be bolhákat a lakásba.
Lehet,hogy még otthon lennék, ha felvidítalak? Ha megütsz, nem tudom megtanulni.
Lehet, hogy még otthon lennék, ha szántál volna időt arra, hogy megtanítasz helyesen viselkedni.
Ma meghaltam.Szeretettel. A kiskutyátok…
Ugye, milyen szívszorító, igaz és tanulságos? Ne felejtsd el megosztani, hogy mások is láthassák!
2021. december 20. (hétfő), 21:17
Kapcsolódó cikkünk
? A lány csak próbára akarta tenni a vőlegényét – de az, amit a fiú válaszul tett, mindent elárult róla... ?
A vőlegényem tudta, hogy a szüleim nagyon gazdagok. Ezért úgy döntöttem, próbára teszem – azt mondtam neki, hogy teljesen tönkrementek.
— El sem tudod képzelni, mi történt… — szorítottam a telefont, próbáltam nyugodtan beszélni. — Apa most hívott… minden összeomlott. Teljes csőd.
A vonal túlsó végén csend. Legalább fél percig.
— Hogy érted azt, hogy „csőd”? — Zoltán hangja szokatlanul feszült és kissé rekedtes volt.
— A vállalkozásuk befuccsolt. Hatalmas hitelek. Még a lakást is eladásra kínálják.
Újabb szünet. Aztán hirtelen túl gyorsan, kapkodva kezdett beszélni:
— Jaj, ez semmiség! A legfontosabb, hogy jól vannak, nem? A pénz… az megoldható.
Behunytam a szemem. Hazudott. Nyilvánvalóan.
Zoltánt egy kortárs művészeti kiállításon ismertem meg. Katával, a barátnőmmel mentünk, ő pedig — saját szavai szerint — „csak kíváncsi volt”. Egy órán belül már kávéztunk, egy hónappal később pedig szerelmet vallott.
Zoltán tökéletesnek tűnt: udvarias, okos, jóképű. De volt valami furcsa benne — túl gyakran érdeklődött a szüleim felől.
— Azt mondtad, apukád étteremláncot vezet?
— Igen — feleltem.
— És anyukád is tulajdonos?
— Nem, ő lakberendező.
Zoltán bólintott, mintha mindezt fejben jegyzetelné.
Aztán jöttek a „véletlen” kérdések: „Hová szoktak utazni?”, „Tényleg van házuk Spanyolországban?” Elütöttem a témát, de legbelül egyre jobban aggódtam.
Fél év után megkérte a kezem. Gyönyörűen, romantikusan, egy gyűrűvel, amiről később megtudtam, hogy az éves fizetése felét vitte el. Igent mondtam… de még aznap este eldöntöttem, hogy próbára teszem.
Kata, a barátnőm — jogász — segített kidolgozni a tervet: egy kamu történet a szüleim csődjéről, az adósságokról, és a bírósági perekről.
— Ha tényleg szeret, akkor marad — mondta Kata.
— És ha nem… — kezdtem volna, de ő befejezte:
— Akkor lelép.
Másnap vacsoránál Zoltán idegesen mosolygott.
— Biztos vagy benne, hogy ennyire súlyos a helyzet? Lehet, hogy csak átmeneti nehézségek?
— Átmeneti? — szomorú arcot vágtam. — Zoltán, több milliós adósságuk van. Komolyan gondolom… talán el kéne halasztanunk az esküvőt.
— Elhalasztani? — az arca elsápadt. — Hát… ha muszáj…
— És még valami… ... Folytatás lent az első hozzászólásban
