Képzeld el, hogy a kutyád hetek óta ugat egy üres falat… és aztán megtudod, mi van mögötte
Csend az új otthonban
Szolnok, 2022 tavasza. A költözés után alig pár héttel kezdődött minden.
Miután beköltöztünk a belvárosi lakásba, szinte azonnal észrevettem, hogy Mázli, a hatéves mentett vizslánk furcsán viselkedik. /Pedig ő aztán nem volt ideges típus\./
De itt, ebben az új lakásban valami történt vele.
A lakás egy régi, polgári bérház második emeletén volt, magas plafon, nyikorgó parketta, régi vakolat. A falak vastagok, a szomszédokat alig hallani. Nekem tetszett – kicsit retró, de volt benne lélek. Anna, a feleségem, már kevésbé lelkesedett.
– Túl sötét ez a folyosó – mondta, miközben kipakoltuk a dobozokat. – Mintha valaki mindig figyelne.
Akkor még nevettem ezen.
Mázli első furcsa megmozdulása az volt, hogy esténként, mindenféle ok nélkül megállt a hálószoba és a fürdő közötti falnál, és csak bámult. Mereven, mozdulatlanul. Nem morgott, nem ugatott – csak nézett. A füle remegett, mintha valami neszt figyelt volna, amit mi nem hallottunk.
– Talán csak szokja az új helyet – próbáltam megnyugtatni Annát, miközben a reggeli kávét kavargattam. – Furcsa szagok, új hangok. Kutyáknak ez nagy változás.
De a viselkedés napról napra súlyosbodott.
Egyik éjjel furcsa hangra ébredtem. Valami nedves, cuppogó zaj szűrődött a folyosóról. Kikászálódtam az ágyból, és amikor felkapcsoltam a lámpát, majdnem elejtettem a telefont a kezemből.
Mázli ott volt, a falnál. De most nem csak nézett – hanem nyalogatta. Lázasan, görcsösen, mintha valami életmentő dolgot próbálna kiszabadítani onnan. A nyála patakzott, a mancsa remegett, és amikor próbáltam elhúzni, rám mordult. Soha nem tett ilyet.
– Istenem, mi baja van? – kérdezte Anna, aki a zajra felriadt és pizsamában állt meg mögöttem. – Ez már nem normális.
A falat néztem. Semmi különös nem látszott rajta. Fehérre festett gipsz – talán egy hajszálnyi repedés itt-ott, de semmi árulkodó.
A következő napokban Mázli elkezdte kaparni a falat. A mellső mancsa véres volt, a festék lepattogzott, a gipsz porzott a padlón.
Anna sírva fakadt.
– Ez már nem normális, Gergő. Rossz érzésem van. Esküszöm, néha azt érzem, mintha valaki figyelne a fürdőben, amikor egyedül vagyok.
Megpróbáltam racionalizálni. Hangyák. Penész. Talán valami dohos szag. Az ész és a tudomány embere voltam, nem hittem semmiféle túlvilági butaságban.
De aztán eljött az az este.
Vacsoránál ültünk – egy csendes szerda este volt, a gyerekek épp anyáméknál aludtak. Mázli a szokásos helyén heverészett az asztal alatt, fejét a tappancsaira hajtva. Aztán egyszer csak felugrott. Mint akit áramütés ért.
– Mázli! – kiáltott Anna. De ő nem hallotta.
A kutya egyenesen a falhoz rohant. Ezúttal nemcsak bámult vagy kapart. Üvöltött. Az a mély, szívbe markoló kutyaugatás, amit csak akkor hallani, ha valaki veszélyt érez. Olyan erővel vetette magát a falnak, hogy a szekrény megremegett.
Anna a fülét fogta, könnyek csorogtak az arcán.
– Elég! Csinálj már valamit!
A kezem remegett, amikor a szerszámosládához nyúltam. Nem tudtam, mit remélek. Talán valami csövet, patkányt, akármit. Csak legyen megfogható, megmagyarázható.
A kalapács első csapása tompa puffanással találta el a falat. A gipsz reccsent, por szállt fel. A második ütés erősebb volt. A harmadik után már egy öklömnyi lyuk tátongott a vakolatban.
Az a szag…
Nem a dohos pince, nem penészes fal, nem is döglött állat.
Édeskés, émelyítő illat. Mintha régi gyertyák, olcsó parfüm és rozsdás fém keveréke lett volna.
Anna a vállam fölött hajolt, szinte nem mert lélegezni. A telefon zseblámpájával bevilágítottam a résbe.
Amit megláttunk, attól elállt a lélegzetünk.
Az arcok a sötétben
A fénysugár lassan körbejárt a szűk térben. A rés egyfajta üreg volt a falban, nagyjából félméteres mélységű, a régi vályog és a későbbi gipszkarton között. Mintha valaki szándékosan hagyta volna ezt a helyet elrejtve.
És amit ott láttunk, az minden józan magyarázatot meghazudtolt.
Egy polc volt a falban. Régi, durván összeácsolt lécekből összeszögelve. A polcon fekete és vörös gyertyák – mindegyik rég leégett, a viasz vastag, megfeketedett csíkokban csorgott le, mint alvadt vér. És a falakat…
A falakat valaki teleaggatta fényképekkel.
Nem albumlapok voltak ezek, nem is családi emlékek. Apró, sárgult, elmosódott képek, mind ugyanarról a nőről.
Egy fiatal lány. Barna haja kontyba fogva, hol mosolyogva, hol fáradt tekintettel, mintha egyre jobban lankadt volna az ereje az idő előrehaladtával.
– Ez… ez nem én vagyok? – kérdezte Anna halkan, megtörten.
Közelebb hajoltam a képekhez, és akkor eszembe jutott.
– Nem… ez nem te vagy. Ő volt az, aki előttünk lakott itt.
Anna ajka megremegett.
– Akkor ezek nem… nem rólunk készültek?
– Ezek róla szólnak. De nézd… – mutattam egy képre, amit egy fürdőszobai tükörből, oldalról fotóztak. Emese a zuhany mögött volt, teste a pára miatt elmosódott, de a szándék nyilvánvaló volt.
– Ezeket nem az utcán készítették – mondtam rekedten. – Ezek… innen készültek.
Anna hátrált egy lépést.
– Valaki… valaki ebben a lakásban élt úgy, hogy ő nem tudott róla?
– Vagy elrejtve figyelte…
A polc alatti dobozokban több tárgy lapult. Poros női fehérneműk, gondosan összehajtogatva. Egy hajkefe, a sörtéi között barna hajszálakkal. Egy parfümös üveg, még félig tele.
És egy köteg levél, piros masnival átkötve.
A kezem reszketett, miközben az egyiket kihúztam. A papír megsárgult, a betűk aprók, sűrűk, szinte idegesen torlódók voltak.
„Emese, ma a sötétkék kabátot vetted fel. Tudtam, hogy azt választod. Abban vagy igazán nő. A boltban láttam, ahogy elmosolyodtál arra a kövér pénztárosra. Miért tetted? Csak engem nézz így. Csak nekem vagy szép.”
A gyomrom összerándult.
„Éjszaka bent voltam. Hallottam, ahogy lélegzel.
A következő levél még rosszabb volt.
„Miért változtattad meg a zárat? Gondolod, hogy ennyi elég? Én vagyok a kulcsod. Tudom, mikor sírsz. Hallottam. Amikor a tükör előtt állsz, én is ott vagyok. A szekrény mögül nézlek.”
Anna sikoltott, és elejtette a kezében lévő zseblámpát. A fény táncolt a falon, groteszk árnyakat rajzolva a gyertyákra és a képekre.
Mázli nyüszítve bújt a lábunkhoz. Megborzongott, nyelve kilógott, farka behúzva. Soha nem láttam még így.
A szívem a torkomban dobogott. A levelek legalább tíz oldalt tettek ki. Egy torz szerelem, megszállottság, beteges vágyakozás egy olyan lány iránt, aki talán soha nem is tudta, ki figyeli őt a fal mögül.
És mi most itt laktunk, ebben a térben. Ebben a falban volt a múlt… a rettegés.
Anna remegő hangon suttogta:
– Mi lett vele? Emesével?
Nem tudtam válaszolni.
A csend, amit valaki hátrahagyott
Aznap éjjel nem aludtunk.
Anna fel-alá járkált a nappaliban, maga köré csavarva a gyapjútakarót, amit még a nagymamájától örökölt. Én a sarokban ültem, a laptopon keresgélve cikkeket, archívumokat, régi híreket a környékről.
Aztán hajnalban megtaláltam.
Egy három évvel ezelőtti hír a Szolnoki Napló oldalán. Apró hír, alig pár bekezdés, fotó nélkül.
„Fiatal nő tűnt el nyomtalanul. Tóth Emese, 27 éves, egyedül élt a Kossuth utcai bérház második emeletén. Lakótársai nem voltak, eltűnését az egyik barátnője jelentette be, miután napokig nem válaszolt az üzeneteire. A rendőrség nem talált betörésre utaló nyomokat. A hatóság ideiglenesen lezárta az ügyet, de az aktát nem zárták le.”
Ott volt. Ugyanaz a cím. Ugyanaz a lakás.
Anna rám meredt.
– Akkor… ő soha nem került elő?
– Nem. Eltűnt. Mintha elnyelte volna a föld.
A nap első fényeinél elmentünk a rendőrségre. Felkavarodott gyomorral, a fotókkal a telefonon, a levelekkel gondosan borítékba téve. Először csak néztek ránk, aztán amikor kimondtam a nevet, Tóth Emese, az egyik nyomozó hátradőlt, és halkan felsóhajtott.
– Nem maga az első, aki ezzel a lakással jön.
Megdermedtem.
– Tessék?
– Három év alatt már kétszer költöztek onnan el. Rövid időn belül. Mindig furcsa dolgok. Zajok, érzések, mintha figyelnék őket… De maguk az elsők, akik valamit találtak is.
A nyomozók később kijöttek a lakásba, lefotózták, amit kellett, összegyűjtöttek minden bizonyítékot. Mi egy éjszakára rokonokhoz mentünk, de Anna akkor már eldöntötte:
– Én ide nem jövök vissza. Soha többé.
Nem vitatkoztam. Éreztem én is. A fal, mintha még mindig lélegzett volna.
Két héttel később a rendőrség visszahívott. Egy idős nyomozó, Varga alezredes, találkozni akart velünk.
– Megvan a DNS – mondta fáradtan, miközben egy keskeny borítékot nyújtott át. – A fal mögött találtunk egy hajcsatot. Rá ismertek Emese nővérénél. A hajszálak egyeznek. Az a hely… valószínűleg a megszállott rejtett búvóhelye volt.
– De hol van most? A férfi, aki ezt csinálta… – kérdezte Anna, a hangja feszes volt.
Varga bólintott.
– Valószínűleg már nem él. Egy hónappal Emese eltűnése után egy férfit holtan találtak a Tisza partján. Öngyilkosság. A zsebében találtak egy kulcscsomót és egy levelet, de senki nem tudta, ki ő. A neve sosem lett nyilvános – nem volt hozzátartozója. De most már tudjuk: ő figyelte Emesét. És miután a lány eltűnt, önmagát is elvitte.
Anna sírva fakadt.
A nyomozó csöndben maradt, csak egy papírt tett le elénk. A levél másolatát.
„Bocsáss meg, hogy nem tudtál szeretni. Én mindig itt voltam, veled. Most már együtt leszünk. Örökre.”
Néhány hónappal később már egy másik lakásban éltünk, csendes utcában, sok fával, madárdallal. Mázli újra a régi volt. Már nem bámult a falakat. Nem kapart. Nem nyüszített. Mintha ő is eltemetett volna valamit magában.
Egy este Anna odahúzódott mellém a kanapén.
– Tudod, még mindig érzem… néha… mintha valaki ott lenne.
– Ott? – kérdeztem halkan.
– Nem a lakásban. Bennem.
Megfogtam a kezét.
– Nem felejtjük el. De legalább most már tudjuk az igazságot.
Mázli felnézett ránk, majd nagyot sóhajtva a fejét Anna ölébe hajtotta.
Odakint a szél meglebbentette a függönyt.
És bent végre csend lett.
2026. január 03. (szombat), 15:29
