Két megfagyott farkas kaparta Márton ajtaját a Mátrában... Amikor kinyitotta, PERCEK MULVA ONEMÜLT AZTÓL, AMI TÖRTÉNT!
Egy hideg téli éjszakán, amikor a szél úgy süvített a Mátra hegycsúcsai között, mintha maga a természet üvöltene, egy magányos férfi két farkast vett észre, akik hangtalanul ólálkodtak a telke határán. /Nem morogtak, nem vicsorítottak – egyszerűen csak ott voltak\./
A férfi, Márton, hosszú éveket élt egyedül a hegyekben. Egykor vadőrként dolgozott, de a városi nyüzsgést már régen maga mögött hagyta. Most egy apró, gerendákból ácsolt faházban élt, melyet a fagyos szelek és a hó már megtépázott. De ez volt az otthona. És ez az otthon most ajtajánál különös vendégeket fogadott.
Márton először azt hitte, hogy valami kóbor kutya van az ajtónál. A hó ropogott a teraszon, halk kaparászás hallatszott. „Talán egy róka?” – gondolta, miközben a befagyott ablakhoz hajolt. De amit ott látott, attól a szíve kihagyott egy ütemet.
Két farkas. Az egyik magasabb, erősebb testalkatú, a másik kisebb, hátsó lábára sántítva állt. Tekintetükben nem volt ellenségesség – csak fáradtság és végtelen hideg. Az egyik felnyúlt a mancsával, és finoman megkarcolta az ajtót. Nem dühből. Segítségért.
Márton hátrált egy lépést. Eszébe jutott minden, amit valaha tanult: a farkas vadállat. Kiszámíthatatlan. De mégsem tudta megmozdítani a kezét, hogy elzavarja őket. Tekintetük megragadta.
– Mit akartok ti tőlem? – suttogta halkan, majd megrázta a fejét.
De valami benne arra késztette, hogy megtegye a lehetetlent. Lassan, mintha minden mozdulata egy új világ ajtaját nyitná ki, elfordította a zárat.
A kisebbik farkas megremegett. A nagyobbik csak állt, egyenes háttal, méltóságteljesen, de láthatóan kimerülten. Márton kezében ott volt a zseblámpa, de nem villantotta fel – a fény túl éles lett volna, a bizalom túl törékeny.
– Na jó… csak lassan – mondta, és kitárta az ajtót.
A farkasok egy pillanatig sem mozdultak. Csak néztek rá. Majd a kisebbik tett egy lépést. Mankózva, óvatosan, mint akinek minden mozdulat fájdalmas. A nagyobbik követte.
Márton hátrált, a kandallóhoz ment, és intett nekik:
– Gyertek… ha tényleg ezt akarjátok.
A farkasok beléptek. A hó csomókban hullott le bundájukról, mancsuk nyomot hagyott a meleg padlón. A melegség meglepte őket. Megtorpantak. Egyikük halkan felnyögött.
Márton becsukta az ajtót, és csak ekkor jött rá, mit tett. Egyedül van. Két farkassal. Agyában az összes ésszerű gondolat egyszerre kezdett kiabálni, de a szíve valami mást súgott.
– Na most mit csináljak veletek, he?
A kandallóban a lángok táncoltak, és a fényük megvilágította a farkasokat. A kisebbik leült. A hátsó lábát felemelte, és nyalogatni kezdte. Márton közelebb lépett, és észrevette a sebhelyet – régi, de újra felszakadt. A másik farkas figyelte, de nem mozdult. Nem morgott, nem ugrott.
– Megsérültél – mondta Márton halkan.
Elővette az elsősegély-ládát. Rendszeresen használta, amikor favágás közben megsértette magát. De most másról volt szó. Egy farkasról. Egy sebzett vadállatról.
Letérdelt, és lassan, óvatosan nyúlt a mancs felé. A farkas megremegett, elnyüszített, de nem mozdult el. Márton ujjai körül megfeszültek az izmok, de a farkas hagyta. A másik figyelte, mint egy testőr.
– Nyugi… nem fog fájni.
Antiszeptikummal megtisztította a sebet. A farkas vonított. Márton megdermedt, majd folytatta. A vérzés enyhe volt, de a sérülés súlyosabbnak tűnt, mint elsőre gondolta.
– Meg fogsz gyógyulni – ígérte neki halkan. – Ha engeded.
Miután bekötözte a lábat, adott nekik egy kevés nyers húst. A saját vacsoráját. Nem gondolkodott rajta. Csak megtette. A farkasok elfogadták, habzsolva, de nem kapkodva.
Aztán csend lett.
Márton leült a kandalló mellé, kezében a teásbögréjével. A farkasok lefeküdtek. A nagyobbik, mintha még mindig őrségben lenne, nyitott szemmel nézte az ajtót.
– A fenébe is… lehet, hogy több józan eszem volt, amikor a fenyők között éltem, nem?
De belül tudta: nem bánja. Valami történt. Valami, amit még nem értett, de már érezte: ez az éjszaka nem csak egy szokatlan epizód. Ez volt valaminek a kezdete.
A hajnal lassan kúszott be a fagyos ablaküvegen át. Márton még mindig a karosszékben ült, csak félig aludt. A kandalló parazsa még élt, és mellette a két farkas is mozdulatlanul pihent.
Márton óvatosan nyújtózkodott, megmozdult, mire a nagyobbik farkas azonnal felkapta a fejét. Őrködött. Mint mindig. Csak most nem vadászott – vigyázott.
– Jó reggelt… – mormolta Márton, és megdörzsölte az arcát. – Vagy legalábbis… valami olyasmi.
A kisebbik farkas nyöszörgött egyet, és megpróbált felállni, de a sérült lába megremegett alatta. Márton gyorsan odaugrott, és egy párnával alátámasztotta. – Hé, hé, nyugi. Nem kell sietni. Most már nem vagy egyedül.
Ahogy a délelőtt beköszöntött, Márton kiment, hogy ellenőrizze a fa- és élelemtartalékokat. Tudta, hogy ez a kis menedék hamarosan kifogy a készletekből, ha nem talál megoldást. A farkasokat megetette, adott nekik meleg vizet, de már nem volt sok hátra.
Váratlanul recsegett a rádió a sarokban. Egy régi URH-készülék, amit még a vadőr időkből tartott meg. A hang zajos volt, de érthető.
– Márton? Hallasz? Itt Zsóka. A biológus, emlékszel? A múltkor találkoztunk a vadőrkonferencián. Fontos dolog miatt jöttem. Egy farkascsapat nyomait követem már hetek óta. Ketten eltűntek. A jelek szerint délre húzódtak. Te vagy ott legközelebb. Reagálsz?
Márton úgy kapta fel a mikrofont, mintha égne a kezében.
– Zsóka? Itt Márton. Igen… azt hiszem, nálam vannak. Vagy legalábbis… két farkas. Sérültek. És barátságosak. Legalábbis eddig.
A vonal elnémult egy pillanatra, majd újra megszólalt Zsóka.
– Azonnal indulok. Egy óra múlva ott vagyok. Van motoros szánom, de ha nem találok utat, gyalog jövök. Kérlek, vigyázz rájuk.
Márton csak bólintott, bár a nő ezt nem láthatta. – Vigyázok.
Pontosan hetven perc múlva a ház előtt felharsant a motoros szán ismerős zaja. A farkasok felkapták a fejüket, de nem mozdultak. Zsóka lendületesen szállt le a járműről, s egyetlen mozdulattal dobta le a hátizsákját a hóba.
– Márton! – kiáltotta, ahogy megjelent az ajtóban. – Megtaláltad őket?
– Ők találtak meg engem – válaszolta a férfi. – Gyere, nézd meg őket.
Zsóka belépett a faházba, és azonnal megállt, amikor meglátta a farkasokat. Szinte automatikusan guggolt le, és a mozdulataiban ott volt a szakértelem, a tapasztalat. A nagyobbik farkas megfeszült, szemei figyelték minden mozdulatát, de nem támadt.
– Ő a védelmező – jegyezte meg Zsóka halkan. – A másik… ő a sebesült. Hím és nőstény. Egy pár lehetnek.
– Végig együtt voltak – mondta Márton. – Ő melegítette őt egész éjjel. Nem mozdult mellőle.
Zsóka megvizsgálta a bekötött lábat, finoman megérintette a sebet. A farkas vonyított, de nem harapott.
– Nincs fertőzés – állapította meg. – Jól kötötted be. Meglepődnék, ha nem lettél volna vadőr.
Márton elmosolyodott. – Valahol el kellett kezdeni.
Zsóka felállt, körbenézett, majd leült egy székre. – Ők a dél-mátrai falkához tartoznak. Már három hete nem érzékeltük az adóikat. A vihar után nyoma veszett a csapatnak.
– …akkor lehet, hogy mások is – fejezte be Márton.
Csend telepedett rájuk. A kandalló halk pattogása közben a farkasok újra összegömbölyödtek a pokrócokon.
– Haza akarod őket vinni? – kérdezte Márton végül.
Zsóka bólintott.
– Központi rehabilitációs állomásra viszem őket. Ott kapnak rendes kezelést, és ha megerősödnek… visszatérhetnek a vadonba. De csak ha tényleg akarsz segíteni, Márton. Mert ha nem, akkor talán nem is jutottak volna el idáig.
– Én csak… nem akartam őket ott hagyni a hóban – mondta Márton, majd halkabban hozzátette: – Talán nekem is szükségem volt rájuk.
Zsóka csak nézte őt, csendben.
– Talán mindannyiunknak szüksége van valakire. Akkor is, ha néha egy farkas az.
A nappaliban a tűz melegen izzott, de a levegőben valami súlyos csend ült. Márton és Zsóka szótlanul ültek a farkasok mellett, akik ismét egymáshoz bújva pihentek a pokrócokon. A kisebbik, a sebesült, most már valamivel jobban mozgatta a lábát, de még mindig láthatóan gyenge volt.
– Holnap indulnunk kell – szólalt meg Zsóka halkan. – A rehabilitációs központtal beszéltem, minden elő van készítve. A falkát már keresik a hegy másik oldalán. De ez a kettő… ők már készek az utazásra.
Márton bólintott. Az elmúlt napok során valami mély kötődés alakult ki közte és a farkasok között – nem birtoklás, hanem megértés.
– Segítek összekészülni – mondta, majd kisvártatva hozzátette: – De van egy dolog.
Zsóka felkapta a fejét.
– Egy harmadik? Ez sokat jelenthet. Lehet, hogy ők hárman szöktek meg együtt.
– Sőt… – Márton sóhajtott. – Talán rokon. Nem volt benne félelem. Inkább… bizonytalanság.
Este lett, és a vihar újra feltámadt. A szél csapkodta a gerendákat, de a kis házban biztonság uralkodott. A farkasok fészkelődtek, Márton épp újabb adag fát dobott a tűzre, amikor hirtelen felmorajlott a rádió.
– Zsóka, hallasz? Itt Dani – jött az üzenet. – Lementünk a patakvölgybe. Láttunk egy újabb példányt. Egyedül van. A jelek szerint nem mozog jól. De... követ minket. Mintha valakit keresne.
Zsóka azonnal válaszolt:
– Tartsátok a távolságot. Ne közelítsetek. Lehet, hogy kapcsolatban áll a nálunk lévőkkel.
Márton felállt. Szíve hevesen dobogott.
– Engedj meg, hogy én menjek elé. Ha ugyanaz, akit láttam… talán rám emlékszik.
– Egyedül? – kérdezte Zsóka aggodalommal.
– Csak annyira, amennyire te is. Tudod, milyen ez a bizalom… törékeny. De ha van esély, hogy ők hárman összetartoznak, nem hagyhatjuk ott.
Zsóka egy darabig némán nézte. Végül bólintott.
– Jól van. De rádión legyél. És ha baj van, azonnal jelentkezz.
A szán motorja morgott, miközben Márton átvágott a hóval borított völgyön. A hold alig látszott a sűrű felhők mögött, de a nyomokat még így is észre lehetett venni. A patak befagyott medre kanyargott a fák között. És aztán…
…mozdulat. Egy árny.
A farkas ott állt. Fekete szőre csomókban lógott, oldalán karcolásnyomok. De a szeme… ugyanaz a tekintet. Mint az első kettőé. Fáradt, kimerült, de nem ellenséges.
– Szia – mondta Márton csendesen, ahogy lelépett a szánról.
A farkas nem mozdult. Csak figyelte.
– A többiek nálam vannak. Biztonságban. Ha te is közéjük tartozol… gyere.
És akkor a farkas lassan, mintha értené a szavakat, megindult felé. Vánszorgott, a jobb mellső lábát húzta maga után. Márton gyorsan levette a kabátját, és takaróként borította rá.
– Semmi baj – suttogta. – Már nem vagy egyedül.
Reggel, amikor visszaértek a házhoz, a két farkas azonnal felfigyelt az új jövevényre. Az őrködő azonnal felpattant, füle hegyeződött, farka megfeszült. A sebesült farkas viszont felnyüszített. Ismerős illat. Ismerős testvér.
– Igen – mondta Zsóka halkan, miközben figyelte a jelenetet. – Ők hárman… egy falkából valók.
A farkasok lassan közeledtek egymáshoz. Előbb az orrukat érintették össze, majd a farkukat csóválták. A harmadik, a leggyengébb, lefeküdt a többiek mellé. És ott, a faház melegében, a hóvihar közepén, megtörtént az újraegyesülés.
Zsóka szemében könny csillant. Márton lehajtotta a fejét. Nem mondtak semmit. Nem is kellett.
Délután megérkezett a teherautó. Speciális hordágyakat hoztak, ketreceket, meleg takarókat. Az emberek óvatosan, de rutinosan dolgoztak. A farkasokat sorban emelték fel, a sebesültet utoljára. A nagyobbik végig mellette maradt.
Mielőtt becsukták volna a jármű ajtaját, Márton még egyszer odalépett. A farkas, akit először látott, felé fordult, és pillanatra megállt a szeme.
– Köszönöm – suttogta Márton, mintha választ várna. A farkas csak nézett. Aztán megnyalta az orrát, és leült.
Ajtó csukódott. Motor indult.
– Elvihetlek hozzájuk, amikor kiengedik őket – mondta Zsóka, miközben a ház felé nézett. – A természetbe. Oda, ahová tartoznak.
Márton bólintott, majd komoran mosolyodott el.
– És én addig visszavárom őket. Ha nem is jönnek többé, itt mindig lesz hely nekik.
Zsóka közelebb lépett, vállára tette a kezét.
– Lehet, hogy egyszer ők jönnek majd vissza hozzád.
– Vagy én megyek utánuk – mondta Márton, és egy halk nevetés gördült ki belőle.
A teherautó távolodott. A hó újra szállingózni kezdett. A ház előtt farkasnyomok vezettek az erdő felé, de Márton tudta: többé már nem egyedül él ebben a világban. Mert van, ami az embert és a vadat összeköti.
És azt nem sodorja el a tél.
– Vége –
2025. április 22. (kedd), 07:08
