Kétségbeesés vagy bűn? – Egy történet, ami megérinti a szíved
A piac sarkán.
A novemberi szél hidegen cibálta a karcagi piac szélén álló bódékat. /Az emberek sietve lépdeltek, kabátjuk gallérját felhúzva, a kezükben nejlonszatyrok, bennük káposzta, krumpli, vagy egy\-egy darab hús a vasárnapi ebédhez\./
– Jó napot, aranyoskám, vegyen egy kis zöldet, friss, házi – szólt rekedten egy arra siető nőnek, de az csak legyintett, és továbbment.
Az öregasszony, akit a környéken Zsófi néninek hívtak, már évek óta ugyanott árult. Nem volt engedélye, és a közterület-felügyelet emberei már többször is felszólították, hogy szedje össze a portékáját, de mindig visszatért. A helyiek félig sajnálattal, félig gyanakvással nézték. Azt mondták, a férje rég meghalt, a fia beteg, és a kis kertjéből élnek valahogy.
Aznap délelőtt azonban valaki felhívta a rendőrséget.
– Már megint ott ül az öregasszony, elárasztja az egész járdát! – morgott a hang a telefonban.
A járőrök, Barta őrmester és Molnár Zoltán rendőr, épp a belvárosban voltak, amikor megkapták a hívást.
– Menjünk, nézzünk rá – mondta Barta, a tapasztaltabbik. – Úgyis nyugi van ma.
– Az a nénike? Ugyan már, ő senkinek se árt – felelte Molnár, de azért elindultak.
A fehér rendőrautó megállt a járda mellett. Zsófi néni felpillantott, és szeme hirtelen megtelt félelemmel. A szél belekapott a kendőjébe, és pár szál ősz haj kiszabadult alóla.
– Jó napot, Zsófia néni – szólalt meg Barta barátságosan. – Ugye tudja, hogy nem lehet így árulni az utcán?
– Tudom, fiam, tudom – sóhajtott az asszony.
– Értem én, de ha valaki bejelenti, nekünk ki kell jönni. Ez a szabály – válaszolta az őrmester.
Zsófi néni lehajtotta a fejét, keze reszketve igazgatta a zöldségeket.
– Nem akartam bajt, csak... csak egy kis pénz kellene a gyógyszerre. Már három napja nem váltotta ki a receptet a fiamnak.
Molnár szíve összeszorult.
– Hagyjuk most, főnök. Engedjük el. Karácsony közeleg, nem fog itt meggazdagodni néhány paradicsomból.
Barta elmosolyodott.
– Rendben. De legközelebb ne itt áruljon, jó? – mondta, és a nő vállára tette a kezét. – Ezt most nem láttuk.
Az asszony hálásan bólogatott.
– Isten fizesse meg, gyermekeim. Jó emberek maguk.
Molnár elmosolyodott, és már indult volna vissza az autóhoz, amikor megállt.
– Tudja mit, Zsófia néni? Vegyünk magától valamit.
– Nem kell, kedvesem – tiltakozott az öregasszony. – Van elég vevőm.
– Mégis, hadd segítsek. Egy kiló paradicsomot kérek – mondta Molnár, és már nyúlt is a pénztárcájáért.
Zsófi néni szeme ijedten villant.
– Ne, ne azt! Az... az még nem érett meg rendesen. Majd a másik ládából. – Kapkodva próbált előhúzni néhány szebb darabot.
De Molnárnak feltűnt valami. Az egyik paradicsom héján apró, tűhegynyi lyukak látszottak. Megfogta, megpörgette az ujjai között.
– Mi ez? – kérdezte halkan.
– Semmi, csak... a bogarak megrágták – hebegte a nő.
Barta odalépett, és ő is belenézett a ládába. A többi zöldség ugyanígy nézett ki – apró, szabályos szúrások, mintha valami tűvel bökdösték volna.
A férfiak összenéztek.
– Zsófia néni, mi van ezekben a zöldségekben? – kérdezte Barta, most már komoly hangon.
– Semmi, esküszöm... csak... csak egy kis növényvédő – rebegte az asszony, de a tekintete elárulta: hazudik.
A gyanú árnyéka.
Molnár még mindig a paradicsomot tartotta a kezében. A szél belekapott a nejlonponyvába, amely alól néhány uborka gurult ki a járdára. Barta óvatosan elővett egy gumikesztyűt a zsebéből – rutinból, bár maga sem tudta miért.
– Nézze, Zoli, ezek a lyukak túl szabályosak. Mintha fecskendővel szúrták volna meg – mondta, és közelebb hajolt. – Ez nem rovar.
Zsófi néni kezei reszketni kezdtek.
– Én... nem tudom, miről beszélnek, kérem, hagyjanak békén. Csak egy szegény asszony vagyok.
Molnár elcsendesedett, de látta, hogy valami nincs rendben. Barta körbejárta a kis standot, és észrevett egy régi műanyag rekeszt, amit egy pokróc takart. Felemelte, és egy sor kis ampullát talált benne – átlátszó üvegek, bennük valamilyen sárgás folyadék.
– Mi ez? – kérdezte élesen.
Zsófi néni elsápadt.
– Gyógyszer... az fiamnak való. Az orvos írta fel.
– Milyen orvos? – szűkítette a szemét Barta.
– A... a Bényi doktor. Ott a rendelőben a régi malomnál.
Molnár elővette a telefonját.
– Bényi doktor három éve meghalt – mondta halkan, miután rákeresett.
Zsófi néni ajkai megremegtek, majd halkan sírni kezdett.
– Nem akartam semmit... csak segíteni a fiamnak.
Barta bólintott Molnárnak.
– Jobb, ha bemegyünk az őrsre. Ezeket is visszük.
Az őrszobán.
A kis karcagi rendőrőrsön félhomály uralkodott. A radiátor zúgott, a levegőben dohány és kávé illata keveredett.
– Hívjuk a labort – mondta Barta. – Nézzék meg, mi van ezekben.
Molnár közben csendben figyelte az asszonyt. Zsófi néni összegörnyedve ült, a keze az ölében, és a tekintete valahol nagyon messze járt.
– Zsófia néni – szólította meg végül. – Mondja el az igazat. Honnan vannak ezek az anyagok?
Az asszony lassan felemelte a fejét.
– Tudják, mi az, mikor az ember mindent elveszít? – kérdezte halkan. – A házát, a családját, az életét...
Molnár némán bólintott.
– A férjem a gyárban dolgozott. Aztán jött a baleset... a robbanás. Meghalt. A fiam, a Pisti, akkor volt tizenhárom. A gáz marja szét a tüdejét azóta is. Az orvosok nem tudtak mit kezdeni vele.
– Sajnálom, de ez nem magyarázza, hogy miért... – kezdte Barta.
– Hagyja, hadd beszéljen – szólt közbe Molnár.
Az asszony keserűen elmosolyodott.
– Egy napon megkeresett egy férfi. Azt mondta, tud segíteni a fiamon. Csak egy kis... „szívességet” kért cserébe. Csak annyit, hogy a termésemet áruljam a piacon. Az emberek majd megveszik, és ő elintézi, hogy a gyógyszerekhez hozzájussak. Én... én nem kérdeztem semmit.
– Ki volt ez a férfi? – kérdezte Barta.
– Nem tudom a nevét. Csak „Lacikának” hívták. Egy furgonnal jött, mindig éjjel. Hozta az üvegeket, és azt mondta, a paradicsomokat be kell fecskendezni velük. Azt állította, vitaminos szer, amitől tovább elállnak. Én elhittem... vagy csak el akartam hinni.
Molnár lesütötte a szemét.
– És a fia tudott erről?
– Ő... ő csinálta.
Barta némán nézte az asszonyt. Minden szava fájt, de tudta, hogy a törvény nem enged érzelmet.
Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett a laboros tiszt.
– Megjöttek az eredmények – mondta komoran. – A folyadék metamfetamin-alapú anyag. Ezek a paradicsomok drogszállítmányok voltak. A zöldségekbe rejtették, így vitték vidékre.
A csend, ami ezután következett, szinte kézzelfogható volt.
Molnár csak ennyit tudott mondani:
– Istenem...
Zsófi néni sírni kezdett.
– Én nem tudtam... nem tudtam, mit csinálok. Azt hittem, a fiamnak segítek!
Barta lehajtotta a fejét.
– Sajnos ez most már nem így működik, néni. Tudja, hogy ezzel hány embernek árthatott?
Az asszony zokogása megremegtette a kis helyiséget.
Otthoni kutatás.
Még aznap délután házkutatást rendeltek el Zsófi néni házában, a város szélén. A ház rozoga volt, a kerítésen rég lepergett a festék. A konyhaasztalon félbehagyott leves, mellette gyógyszeres dobozok és egy régi rádió.
A hátsó szobában egy sovány, sápadt fiatal férfi feküdt az ágyban – Pisti, Zsófi néni fia. A mellkasáról oxigéncső vezetett egy kis palackhoz. Meglepve nézett a rendőrökre.
– Anyát elvitték? – kérdezte gyenge hangon.
– Csak beszélgetünk vele – mondta Molnár halkan. – Tudnál mesélni nekünk arról, amit itt csináltok?
A fiú elfordította a fejét.
– Azt mondták, vitamin. Nem gondoltam, hogy baj van vele. Csak segíteni akartam anyának.
Molnár körbenézett.
Barta halkan megszólalt:
– Ezt már a megyei nyomozók veszik át.
Molnár bólintott, de a szíve összeszorult. A fiú gyenge volt, alig lélegzett. És mégis – valahol a bűn és az áldozat határán lebegett mindkettőjük sorsa.
A bűn súlya.
A következő napokban Karcagon mindenki erről beszélt.
„A piaci Zsófi néni!” – suttogták a kofák, miközben árulták a portékájukat.
„Állítólag drogot terjesztett a zöldségekben.”
Mások csak a fejüket csóválták.
„Ugyan már, az az asszony még a legyet sem bántaná.”
A hírek gyorsan terjedtek, a félig kitalált történetek még gyorsabban. Volt, aki azt mondta, a nő tudatosan tette, mások szerint ő is csak áldozat volt. A város kettészakadt: az egyik fele elítélte, a másik sajnálta.
Molnár Zoltán napokig nem tudott nyugodtan aludni.
Amikor becsukta a szemét, mindig Zsófi néni síró arcát látta maga előtt, ahogy a kihallgatóban ül, összegörnyedve, mint egy megtört madár.
Az egyik este, amikor az őrsről hazafelé tartott, megállt a régi hídnál, ahol a Hortobágy-patak lassan hömpölygött. A szél hidegen fújt, és a lámpák fénye széttört a vízen.
„Mi van, ha tényleg nem tudta?” – gondolta.
„Mi van, ha csak hitt abban, hogy segít?”
Másnap be is ment Barta őrmesterhez.
– Főnök, engedje meg, hogy újra kihallgassam – mondta. – Nem nyugszom, míg nem hallom tőle magától.
Barta felnézett az aktából.
– Zoli, a labor eredményei egyértelműek. Az anyag több kilónyi volt, nagy tételben.
– De az indíték... – kezdte Molnár.
– A törvény nem indítékot ítél, hanem tettet – zárta le az őrmester.
Molnár azonban még aznap délután bement a fogdába.
A cellában.
A kis helyiség rideg volt. Betonfal, egy ágy, egy rozsdás mosdó. Zsófi néni a falnak fordulva ült, kezében egy rózsafüzér.
Amikor meghallotta Molnár lépteit, felnézett.
– Eljött, fiam?
– Igen, Zsófia néni. Beszélni szeretnék magával.
A nő bólintott, majd lassan megdörzsölte a szemét.
– Tudja, régen, amikor még a férjem élt, minden más volt. Volt kertünk, nevetés, szagát éreztem a földnek, a kenyérnek... Aztán elvitte a gyár. És utána már csak a fájdalom maradt.
– Miért nem kért segítséget? – kérdezte halkan Molnár. – A városban sokan ismerik, biztosan akadt volna, aki segít.
– Büszke voltam. Tudja, mit jelent egy özvegynek, ha könyörögni kell? Inkább dolgoztam, amíg bírtam. Csakhogy a föld már nem adott annyit. És amikor jött az az ember, és azt mondta, megmenthetem a fiamat... én elhittem. Mert az anyák mindig hisznek, ha a gyerekükről van szó.
Molnár mély levegőt vett.
– A fia tudja, mi történt?
– Tudja. És gyűlöli magát érte.
Az asszony ekkor előhúzott a zsebéből egy összegyűrt levelet.
– Ezt írta tegnap. Adja oda, ha... ha én már nem tudom.
Molnár elvette a levelet, és mikor visszaért az irodába, elolvasta.
„Anyám csak jót akart. Én mondtam neki, hogy ne csináljuk, de nem hallgatott rám. Azt mondta, az emberek jók, és ha valamit tiszta szívvel teszünk, az nem lehet bűn. Most már tudom, hogy ez nem igaz. De kérem, ne bántsák őt. Inkább engem.”
— Pisti
Molnár a levelet olvasva érezte, hogy elszorul a torka. Kiment az udvarra, és hosszú percekig csak bámulta a szürke eget.
A bíróság napja.
Két héttel később megkezdődött a tárgyalás. A kis karcagi bírósági épületben szinte minden pad megtelt. Újságírók, kíváncsiskodók, szomszédok – mindenki látni akarta a „piaci nénit”.
Zsófi néni lassan lépett be, bilincsben, de a fejét még mindig felemelve. Ruhája tiszta volt, a kendője frissen vasalt.
Molnár is ott volt a teremben, hátrébb, civilben.
Az ügyész felolvasta a vádiratot: tiltott kábítószer-terjesztés, bűnszövetségben elkövetett cselekmény, veszélyes anyaggal való visszaélés. Minden szó, mint egy kalapácsütés.
Amikor a bíró kérdezte, Zsófi néni csak ennyit mondott:
– Bűnös vagyok, bíró úr. De nem gonosz.
A teremben suttogás futott végig.
– Miért tette? – kérdezte a bíró.
– Mert az anyai szív néha vak. Mert hittem, hogy a jó szándék mindent felold. De tévedtem. És most már tudom, hogy a jó szándék nem ment fel a következmények alól.
A bíró szeme megkeményedett, mégis volt benne valami szomorúság.
– A törvénynek nincs szíve, asszonyom. De nekünk embereknek van.
Zsófi néni két év letöltendőt kapott, de a bíró kérte, hogy az ítélet végrehajtását halasszák el, amíg a fia kórházban van.
A búcsú.
Egy héttel később Molnár újra elment a kis házhoz, ahol Pisti feküdt. A fiú állapota romlott. Az orvosok már csak a fájdalmat tudták csillapítani.
– Anyát elítélték? – kérdezte csendesen.
– Igen. De megértették, hogy nem szándékosan tette.
A fiú halványan elmosolyodott.
– Ő mindig jót akart. Csak rossz helyen keresett reményt.
Molnár nem tudott mit mondani. Csak leült az ágy mellé, és fogta a kezét. A rádióból halkan szólt egy régi nóta: „Falu végén kurta kocsma...”
A fiú lehunyta a szemét, és csak annyit suttogott:
– Mondja meg neki, hogy megbocsátok.
Epilógus – Tavasz a piacon.
Tavasszal, hónapokkal később, Molnár újra végigsétált a karcagi piacon.
A hely, ahol egykor Zsófi néni ült, most üres volt. A bódék között új árusok álltak, a friss zöldségek illata betöltötte a levegőt.
Megállt egy pillanatra, és lenézett a térre. A szél végigsöpört a köveken, és egy apró, elszáradt paradicsomgerezdet sodort az útjába.
Felvette, majd halkan így szólt:
– Talán az ember sosem lesz elég bölcs ahhoz, hogy megértse, miért születik a bűn. De néha a legnagyobb bűnök is a szeretetből nőnek ki.
A férfi a zsebébe csúsztatta a paradicsomot, és továbbindult. A napfény áttört a felhőkön, és a piacon lassan új élet kezdődött.
Vége.
2025. november 10. (hétfő), 09:30
