Kirúgtak, mert segítettem egy demenciás férfin, de egy pár cipő bebizonyította, hogy jól döntöttem

Kirúgtak, mert segítettem egy demenciás férfin, de egy pár cipő bebizonyította, hogy jól döntöttemÍrta: Katalin Faragó2025. január 17.

/Kirúgtak, mert segítettem egy zavart idős férfin, aki azt hitte, hogy a cipője „elmenekült\./

” Úgy tűnt, hogy az együttérzésem mindent tönkretett, amit felépítettem. De amikor a főnővér az én tetteimet saját sikerként próbálta feltüntetni, ezek az elszökött cipők váratlan módon derítettek fényt az igazságra.

„Ez nem az álommunkám”

Három hónapja dolgoztam a klinikán, és már megszoktam, hogy Katalin, a főnővér, sas-szemmel figyelte minden mozdulatomat. Úgy tűnt, különös örömét leli abban, hogy hibákat találjon a munkámban.– Már megint hanyagul vezetted a kartonokat, Réka – mondta egy napon. – Nem így csináljuk itt, Réka! – Hangjában mindig volt valami elégedettség, mintha gyűjtené a bizonyítékokat egy későbbi konfrontációhoz.

Nem igazán tudtam, mit tegyek.

Ez a munka nem a hivatásom volt, hanem csak egy lépés a célom felé. Az igazi szenvedélyem mindig is az idősellátás volt; még külön tanfolyamokat is végeztem ebben a témában. De itt voltam, próbáltam elviselni Katalin állandó megjegyzéseit és fenntartani a szakmaiságomat.

Egy váratlan vendég

Az a bizonyos este már rosszul kezdődött. Elromlott a kávégép, mindenki ingerült és fáradt volt. Egy 12 órás műszak után alig vártam, hogy hazamehessek, de a váltótársam felhívott:– Legalább egy órát késni fogok. Baleset történt az autópályán – mondta bocsánatkérően.

Már épp a holmimat gyűjtöttem össze, amikor egy idős férfi lépett be az ajtón. A zakója makulátlanul vasalt volt, de olyan elveszettnek tűnt, mintha egy másik időből lépett volna elő.– Segíthetek valamiben, uram? – kérdeztem.– A cipőfűzőm… – mondta tétován.

– Megint elszökött. Tudná megfogni nekem, Margit?

Azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben. Az én műszakom hivatalosan véget ért, de nem hagyhattam ott egyértelműen zavart állapotban.– Természetesen, Margit! – feleltem mosolyogva. – Jöjjön, üljön le!

„Ezek a cipők mindig elszöknek!”

Bekísértem egy csendes szobába, és leültettem. Elrohantam egy pohár vízért, mert ki tudja, mióta kóborolt már. A protokoll szerint nem nyújthattunk segítséget olyan betegeknek, akik nem regisztráltak, de az ő állapotát nem hagyhattam figyelmen kívül.

Ahogy a vízért mentem, hallottam, hogy dúdolgat, majd panaszkodni kezdett:– Ezek a cipők mindig megvadulnak, amikor Margit nincs itthon. Valaki kapja el őket!

Leguggoltam, és játékosan „elkapkodtam” a cipőket, miközben ő ujjongott:– Kapja el őket, Réka! Gyorsabbak, mint gondolná!

A főnővér árnyéka

Épp végeztem, amikor Katalin megjelent.

Éles, ítélkező hangon rám szólt:– Mégis mit művelsz?

– Segítek neki, teljesen zavart – magyaráztam.

Katalin arcán elégedett mosoly jelent meg. – Ez szabályszegés! Nem kezelhetsz senkit, aki nincs hivatalosan bejelentkezve. Ki vagy rúgva!

Tiltakoztam, de hajthatatlan volt. – Azonnal ürítsd ki az öltöződet!

Még mielőtt elhagytam volna a helyet, megtaláltam a férfi rokonainak telefonszámát egy gyűrött papíron. A recepciós, Anna, megígérte, hogy felhívja őket. – Ne aggódj, Réka – suttogta. – Amit Katalin művelt, az nem helyes.

Egy váratlan fordulat

Másnap reggel a telefonom szinte folyamatosan csörgött, de nem vettem fel. Biztos voltam benne, hogy spamhívás vagy Katalin hívogat, hogy tovább alázzon. Délután kopogtak az ajtómon.

Amikor kinyitottam, ott állt az idős férfi. Ezúttal már teljesen másképp festett: tiszta tekintettel és határozott tartással.

Mellette egy fiatal asszisztens állt.

– Beszélhetnénk? – kérdezte.

Beengedtem őket, és az asztalnál ülve elmagyarázta, hogy ő valójában Harold, az egész klinikai hálózat tulajdonosa. Az én helytállásommal és emberségemmel egy fontos teszten mentem át. Katalin, aki próbált az én jegyzeteimmel dicsekedni, teljesen lebukott.

Harold mosolyogva közölte, hogy azonnal kirúgta Katalint, és egy új pozíciót ajánlott fel nekem egy modern gondozási központ vezetésére.

Az egész életem megváltozott, mindössze egy szökni próbáló cipőnek köszönhetően.

Egy álom valóra válik

Harold asszisztense, Péter, elővett egy vastag dossziét, és az asztalra tette. A benne lévő tervrajzok valami olyan létesítményt ábrázoltak, amelyről eddig csak álmodtam.

– Ez az én álmom, Réka – mondta Harold, miközben az ujjait végighúzta a tervrajzok szélén.

– Egy olyan intézmény, amely nemcsak gondozza, de meg is érti a demenciával élő embereket.

A papírokon egy modern központ alaprajza volt: emlékezőkertek, családi találkozóhelyek, terápiás központok és olyan képzési programok, amelyek az empatikus ápolást helyezik előtérbe.

Harold folytatta:– Az apám demenciában szenvedett. Láttam, hogyan szenvedett olyan helyeken, ahol csak egy problémának tekintették, nem pedig embernek. Az ott dolgozók hatékonyak voltak, de hidegek. Nem értették, mit jelent valójában gondozni egy ilyen állapotban lévő embert. Ezért akarom, hogy te vezesd ezt a központot.

Meglepetten pislogtam.– Én? De én csak egy egyszerű nővér vagyok.

Harold azonnal félbeszakított:– Pontosan te vagy az, akire szükségem van. Valaki, aki nem protokollokat lát, hanem embereket. Valaki, aki kockáztatja az állását, csak hogy segítsen egy zavart idős férfin.

A kihívás elfogadása

Könnyek szöktek a szemembe, ahogy Harold szavait hallgattam.

Az elmúlt hónapokban azt hittem, hogy minden erőfeszítésem hiábavaló volt, és most itt ültem valaki előtt, aki pontosan azért választott engem, mert látta, hogy számomra a betegek érdekei állnak az első helyen.

– Igen – suttogtam, majd határozottabban megismételtem: – Igen, elvállalom.

Harold elmosolyodott, majd Péterhez fordult.– Kezdjük el a munkát. Réka, van néhány ötletünk a központ programjára vonatkozóan, de szeretnénk a te elképzeléseidet is hallani.

Az est hátralévő részét azzal töltöttük, hogy a terveket böngésztük, és a részleteket megbeszéltük. A gondozási központ nemcsak az idős betegek szükségleteit helyezte előtérbe, hanem a családtagok bevonását is támogatta. Harold különösen hangsúlyozta, hogy a személyzet képzése kulcsfontosságú lesz:– Nem elég csak a szakmai tudás. Az empátia és a türelem nélkülözhetetlen.

Egy új fejezet kezdete

A következő hetek gyorsan elrepültek. Az új központ építése megkezdődött, én pedig részt vettem minden döntésben, az épület színvilágától a betegszobák kialakításáig. Harold bízott bennem, és ezt a bizalmat minden erőmmel próbáltam meghálálni.

Egy nap Harold megkérdezte:– Mi lenne, ha az új központot rólad neveznénk el?

– Nem, Harold – tiltakoztam azonnal. – Ez nem rólam szól. Ez az emberekről szól, akikről gondoskodni fogunk.

Végül abban maradtunk, hogy a központ az „Emlékezés Háza” nevet kapja, ezzel tisztelegve mindenki előtt, aki demenciával küzd.

Az elszökött cipők emléke

A megnyitó napján a szívem tele volt büszkeséggel és izgatottsággal. Ahogy végigsétáltam az új létesítmény folyosóin, eszembe jutott az a nap, amikor minden elkezdődött: az idős férfi, aki azt hitte, hogy a cipője elszökik, és a döntésem, hogy segítek neki, még ha ez az állásomba is kerül.

Harold odalépett hozzám, és a kezembe adott egy kis csomagot. Kibontottam, és elmosolyodtam. Egy apró cipőforma kulcstartó volt benne.– Emlékeztetőül – mondta Harold mosolyogva. – Hogy soha ne felejtsd el, miért kezdtük el ezt az egészet.

Ahogy a kulcstartót forgattam a kezemben, tudtam, hogy minden pillanat, minden áldozat megérte. Az a pár cipő, amely egykor elszökni próbált, végül egy olyan életutat indított el, amelyről mindig is álmodtam.

Vége

 

2025. január 20. (hétfő), 12:51