Kitettem egy fényképet bikiniben, és a menyem öregnek és ráncosnak nevezett. Egy életreszóló leckét tanítottam neki, amit garantáltan nem felejt el

Kitettem egy fényképet bikiniben, és a menyem öregnek és ráncosnak nevezett. Egy életreszóló leckét tanítottam neki, amit garantáltan nem felejt el

/Egy héttel ezelőtt a férjemmel, Andrással visszatértünk a régóta várt nyaralásunkról\./

Ez volt az első alkalom hosszú évek óta, hogy kettesben utaztunk el, unokák nélkül, és mindketten izgatottan vártuk ezt a pillanatot. Már hatvan felett járunk, de a tengerparton úgy éreztük magunkat, mintha megint húszévesek lennénk.

Minden reggel lustálkodhattunk, nem kellett hajnalban kelni, mint otthon. Nem siettünk sehova, nem kellett az unokákat iskolába vinni vagy házimunkát végezni. András minden reggel friss tengeri reggelit rendelt nekünk a szálloda éttermében, majd kézen fogva sétáltunk a finom, fehér homokos parton.

Néha megálltunk, csak hogy élvezzük a nap melegét és a sós tengeri szellőt, amely lágyan borzolta az arcunkat.

Egyik nap fehér bikinit vettem fel. Sosem voltam az a nő, aki különösebben dicsekedett volna a testével, de András szeme csillogott, amikor meglátott benne.

– Mária, gyönyörű vagy! – mondta elérzékenyülve, majd magához húzott és megcsókolt.

Hirtelen egy kislány futott oda hozzánk, kezében egy telefonnal. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de amikor megláttam az őszinte mosolyt az arcán, ellazultam.

– Elnézést, lefényképezhetem önöket? – kérdezte. – Annyira szépek együtt!

András rám nézett, én pedig bólintottam. A lány gyorsan készített egy képet rólunk, ahogy ölelkezünk a tengerparton, háttérben a csodálatos kék ég és a hullámok.

– Köszönöm! – mondta boldogan, majd elszaladt.

A fotó annyira jól sikerült, hogy amikor hazaértünk, úgy döntöttem, megosztom a Facebookon.

Nem akartam semmit bizonygatni, csupán egy szép emléket akartam megőrizni.

A hozzászólások kedvesek voltak. „Milyen csodálatosak vagytok!”, „Ez az igazi szerelem!”, „Példaképek vagytok nekünk!” – olvastam mosolyogva. De volt egy komment, amely kizökkentett az örömből.

A menyem, Beáta írta:

„Hogyan mutathatja meg a ráncos testét fürdőruhában?! Ráadásul ebben a korban csókolózni a férjével – undorító. Szörnyen néz ki, komolyan, lol!”

Többször is elolvastam a kommentet, hátha félreértettem valamit. Nem akartam hinni a szememnek. Beáta hamarosan törölte, de addigra már készítettem egy képernyőmentést.

Nem vagyok az a fajta ember, aki csendben tűri az igazságtalanságot. Tudtam, hogy ezt nem hagyhatom szó nélkül.

Megtanítom neki a tiszteletet.

A nagy terv

– András, rendeznünk kell egy családi találkozót – mondtam a férjemnek.

– Valami baj van? – kérdezte aggódva.

– Csak egy kis nevelő célzatú esemény – feleltem mosolyogva.

András nem kérdezősködött tovább, csak bólintott, és elkezdte megírni a meghívót a családi csoportban.

Az adott hétvégén mindenki összegyűlt a kertünkben egy kellemes grillezésre. A fiam, Péter és a gyerekek már ott voltak, ahogy a család többi tagja is. Egyedül Beáta, a menyem késett el – mint mindig.

Vártam.

Amikor végre megérkezett, az arcomra egy nyugodt mosolyt varázsoltam, és elővettem a telefonomat.

– Szeretnék megosztani veletek egy különleges pillanatot a nyaralásunkról – mondtam.

Megmutattam a képet, amit a tengerparton készítettek rólunk.

A szobában elhangzott egy „Aaaah!” – mindenki csodálattal nézte a fotót.

– Ez a fénykép annak a bizonyítéka, hogy a szerelem nem múlik el az idő múlásával – folytattam. – De sajnos nem mindenki osztozik ezen a véleményen.

Azzal elővettem a képernyőmentést Beáta kommentjéről, és megfordítottam a képernyőt a vendégek felé.

A szobában hirtelen csend lett.

Beáta elfehéredett. Láttam, ahogy tekintete ide-oda jár a szobában, mintha menekülőutat keresne. Az ajkai remegtek.

– Valaki itt a szobában úgy érezte, hogy helyénvaló gúnyolódni a szerelemről, az életkorral, a ráncokkal – mondtam, nem levéve a tekintetemet róla.

A csend vágni lehetett.

A nagy lecke

Beáta nyelt egy nagyot, és láthatóan zavarba jött. A szoba feszült csendje szinte tapintható volt, minden szem rá szegeződött.

Péter, a fiam, elkomorodva nézett rá, miközben a többiek értetlenül figyelték a helyzetet.

– Beáta – folytattam nyugodt, de határozott hangon –, mondd csak, miért érezted szükségét annak, hogy ilyen bántó módon kommentáld ezt a képet?

A menyem keze ökölbe szorult az ölében, de nem tudott azonnal válaszolni. Láthatóan küzdött a gondolataival.

– Én… én csak vicceltem – dadogta végül. – Nem gondoltam komolyan.

Felvontam a szemöldököm.

– Vicc volt? – kérdeztem halkan. – Úgy látod, hogy valaki itt nevet?

Körbenézett a társaságon, de mindenki hallgatott. Az arckifejezésekből egyértelmű volt, hogy senki sem találta humorosnak a megjegyzését.

– Nézd, én nem akartalak megbántani – folytatta gyorsan, most már védekezően.

– Egyszerűen csak… nem szokványos ilyesmit látni idősebb emberektől.

Felsóhajtottam, majd kihúztam magam.

– Beáta, egyszer te is meg fogsz öregedni – mondtam halkan, de határozottan. – És őszintén remélem, hogy amikor az a nap eljön, lesz melletted valaki, aki úgy fog szeretni, ahogy András szeret engem. És remélem, hogy senki sem fogja megszégyeníteni a tested vagy az érzéseid miatt.

Beáta elvörösödött, és nem tudott mit mondani.

– Tudod, az idő múlása természetes – folytattam. – De amit te mondtál, az fájdalmas és tiszteletlen volt. Nemcsak velem szemben, hanem mindenkivel szemben, aki valaha szerette volna magát jól érezni a saját bőrében, kortól függetlenül.

A családtagok bólintottak, András biztatóan megszorította a kezem.

– Nem az számít, hány éves vagy, hanem az, hogy boldog vagy-e – mondta halkan.

Felemeltem a poharamat.

– És éppen ezért, én most szeretnék koccintani a szerelemre, az életre, és arra, hogy legyünk bátrak önmagunk lenni – bármely életkorban!

A társaság egy emberként emelte fel a poharát, és egyszerre mondták:

– Egészségünkre!

A hangulat oldódott, a beszélgetés visszatért a megszokott medrébe, de Beáta láthatóan mélyen elgondolkodott a történteken. Nem kért nyíltan bocsánatot, de láttam rajta, hogy érti, milyen hibát követett el.

Később, amikor már mindenki távozóban volt, Beáta megállt mellettem, és halkan azt mondta:

– Mária… sajnálom.

Rámosolyogtam, és csak ennyit feleltem:

– Ezt nem nekem kell bizonyítanod, hanem magadnak.

A történet tanulságos lett számára. És biztos vagyok benne, hogy legközelebb kétszer is meggondolja, mielőtt valakit az életkora vagy a megjelenése miatt megszégyenítene.

Mert az élet túl rövid ahhoz, hogy ne legyünk önmagunk – minden korban. ?

 

2025. március 18. (kedd), 18:25