/Amikor leértem az aluljáróba, azonnal megpillantottam őket\: az iskolatáskás, félelemtől mozdulatlanná dermedt kisfiút és a hozzá fenyegetően közel álló, erősen gesztikuláló, visszataszító külsejű alakot\./
Ahogy közeledtem, már hallhattam is mi folyik éppen:
– Legalább néhány százast adj, látom rajtad, hogy van pénzed!
Odaléptem hozzájuk, és karon ragadtam a gyereket:
– Máskor ne rohanj előre, mondtam, hogy várj meg! – szó nélkül elindult velem, halkan odasúgtam neki, hogy tőlem nem kell félnie, anyuka vagyok, a gyerekeim kb.
Pár percig aztán csendben lépkedtünk egymás mellett, csak akkor mert megszólalni, mikor biztonságos távolságba kerültünk a férfitól.
– Velem még sose történt ilyen. Van a zsebemben egy kis pénz, már majdnem odaadtam neki. Pedig nagyon nem szerettem volna…
Elmondtam neki azt a néhány mondatot, amit a saját gyerekeimhez intéznék egy hasonló helyzetben:
hogy az ilyen emberek, akik gyerekek pénzét szednék el, a leghitványabbak, ők mindennek a legalja.
Megtudtam, hogy 12 éves, pont, mint a fiam. Aki szintén egyedül buszozik az iskolába, és onnan haza. Megkértem, hogy beszéljen erről a szüleivel. Kiderült, hogy az anyukája egy ideje nincs itthon, Japánban van.
Közben odaértünk a buszmegállóba, szinte rögtön jött is a busza. Az ajtóból még visszanézett:
– Apának el fogom mesélni!
Így lettem néhány percre egy ismeretlen kisfiú pótanyukája.
Bárki példát vehetne erről az anyukáról! Segítsünk egymásnak, ha látjuk, baj van!
Te is így gondolod? Akkor ne felejtsd el megosztani!
