Már majdnem feladta a fagyban az idős asszony és kutyája – ekkor történt valami, amire senki sem számított

„Nem hagyhatom így… nem ezen az éjszakán.”
Ez volt az egyetlen gondolat, amely átfutott Balázs fején azon a zimankós januári estén, mikor a hó olyan vadul kavargott a pécsi hegyoldal felett, mintha maga a tél akarná elmosni a várost a térképről.

A motorja, egy öreg, de hűséges Yamaha, nehezen harapta az utat a csúszós aszfalton, Balázs pedig feszült vállakkal, a kabátjába húzódva próbált hazajutni a műszakból. /Fáradt volt, kimerült, és legszívesebben semmi mást nem akart volna, mint végigdőlni a kanapén, becsukni a szemét, és elfelejteni mindazt, amit a nap rárakott\./

A hideg átfújt rajta, belül pedig egy másik fajta fagy szorongatta: egy régóta cipelt, kimondatlan fájdalom, amit már nem is próbált feloldani.

Aztán meghallotta.

Egy hangfoszlányt. Egy remegő, szinte alig hallható mondatot, amit a hóvihar többnyire elnyelt volna — ha Balázs nem épp ott és akkor halad el mellette.

„Ne haragudj, kisöreg… úgy tűnik, eddig tartott.”

Balázs először azt hitte, képzeli. De a hang olyan szomorú, olyan végérvényesen feladó volt, hogy ösztönből rálépett a fékre. A motor oldalra csúszott, megingott, majd megállt. A férfi hátranézett: az út melletti üres buszmegállóban, a vibráló neonlámpa alatt egy öregasszony ült, sovány alakja alig rajzolódott ki a hófüggöny mögött. Mellette egy kis, csapzott, remegő kutya préselődött a lábához.

Balázs szíve kihagyott egy ütemet.

Nem tudta, mit hallott pontosan — de azt igen, hogy valami nincs rendben.

Levette a sisakját, sietős léptekkel odaindult.

„Jó estét, néni… minden rendben?”.

A nő lassan felnézett. Arcán repedezett bőr, szemében fájdalom és fáradtság, amit Balázs egész életében látni vélt saját anyja tekintetében is, mielőtt elvesztette őt.

A hangja alig volt több suttogásnál.

— „Nem… de nem is számít.”

A kutyája gyengén nyüszített. Nagyobb már nem volt egy görbe lábú, öreg pincsinél, bundája vizes, láthatóan átfagyott.

Balázs leguggolt, hogy jobban lássa őket.

— „Jézusom… mennyire fáznak. Honnan jöttek ilyen időben?”

A nő kis időt várt, mintha gyűjtené az erőt a beszédhez.

— „Már mindenhonnan eljöttünk.”
— „Hogy érti ezt?”

A nő halkan felnevetett. Nem volt az a fajta nevetés, amelytől jobb lesz a hangulat; inkább olyan, mint amikor valaki végképp belenyugszik mindenbe.

— „Már nincs hova mennünk, fiam.”
Megsimogatta a kutyát.
— „Ő a Fickó. Már tizenhárom éve velem van.”

A kutya gyenge csóválással válaszolt, majd újra összegömbölyödött.

Balázs közelebb hajolt, érezte a hideg átszivárgását a nő kabátján keresztül.

— „Meg fognak fagyni. Segítenem kell.”

A nő megrázta a fejét.

— „A szállóra nem engedik be a kutyát. Külön nem megyek be. Ő az egyetlen családom.”

Balázs tekintete elhomályosult egy pillanatra. Valahol mélyen, nagyon mélyen megmozdult benne valami, amit hosszú idővel ezelőtt eltemetett: a bűntudat képe, amikor édesanyja kórházi ágya mellett kellett volna állnia — de ő nem ment be hozzá, mert túl haragos volt, túl makacs, túl fiatal ahhoz, hogy értse az idő múlását.

„Mi van, ha most van esélyem helyrehozni valamit?” — futott át a fején.

Felállt.

— „Asszonyom, nincs vita. Most azonnal felállnak, és velem jönnek.”

A nő megijedt, mintha attól félne, elveszik tőle a kutyát.

— „Nem hagyom itt Fickót!”

— „Nem is kell.” — Balázs finoman, de határozottan vette a kezébe a kutyát. Meglepődött, mennyire könnyű. Szinte semmi nem volt rajta, csak csont és remegés.
— „Ha ő nem mehet be valahova, akkor én nem viszem oda magát sem. Találok megoldást.

Ígérem.”

A nő ajkai megremegtek.

— „Miért… miért teszi ezt?”

Balázs egy pillanatig nem válaszolt. A hó ropogott körülöttük, a lámpa fénye pedig lassan kihunyt, majd újra felvillant, mintha a világ is vacogna ezen az éjszakán.

Végül halkan mondta:

— „Mert valakinek végre meg kell állnia.”

Balázs a motorhoz kísérte a nőt. Odaadta neki a saját, vastag kesztyűjét, és ráterítette a tartalék pulcsiját. A kutyát a kabátja alá tette, magához szorítva, hogy melegítse.

A gázadásnál úgy érezte, mintha tűk szúrnák az arcát, de nem törődött vele. A nő kapaszkodott belé hátulról, gyenge karjai remegtek, mégis próbált erőt tartani benne.

A város felé vették az irányt, Pécs hóleplet viselt, a házak ablakai langyos fényben csillogtak. Balázs ekkor értette meg igazán, hogy mennyire más világ létezik néhány utcára attól, ahol ő lakik.

A Kertvárosi Egészségház volt az egyetlen hely, ahol késő éjjelen is akadt ügyeleti szolgálat. Balázs odarohant a bejárathoz, karjában a kutyával, mellette a fáradt, botladozó asszonnyal.

Az ügyeletes nővér felkapta a fejét.

— „Jézusom, mi történt velük?”

— „Hosszú lenne elmondani” — lihegte Balázs.
— „Kérem… csak segítsenek.”

A nővér bólintott, azonnal hívta az állatorvost, aki szintén a központban tartott ügyeletet. Két ápoló elkísérte az asszonyt, levették róla a vizes ruhát, meleg teát adtak neki.

Balázs ott maradt Fickó mellett.

A kutyát gyorsan felmelegítették, oxigént kapott, és melegítőpárnára fektették. A férfi percekig csak nézte a kis állatot, ahogy apró mellkasa alig észrevehetően emelkedik-süllyed.

Ekkor lépett mellé a nővér.

— „Hogy hívják az asszonyt?”

Balázs megrázta a fejét.

— „Még nem mondta. Nem kérdeztem. Csak… hoztam.”

A nővér kedvesen elmosolyodott.

— „Ritka az ilyen.”

Balázs halkan sóhajtott.

— „Talán igen. Pedig nem kellene annak lennie.”

Éjszaka az ügyeleten.

A folyosón pattogott a neon, valahonnan kávé és fertőtlenítő szaga keveredett. Kint tombolt tovább a hóvihar, de az ügyeleti váróban sűrű, fáradt csend ült.

Balázs egy műbőr széken ült, a kezeiben még mindig érezte a kis kutya csontjait, mintha nem tudta volna elengedni az érintés emlékét. Az ajtó túloldalán Fickó feküdt az asztalon, takaró alatt, infúzióval a lábában.

Az idős asszonyt közben egy vizsgálóba vitték. Kisvártatva visszatért a nővér, aki először fogadta őket – háromszögletű arc, karikás szemek, de meleg tekintet.

– Na, legalább már nem remeg annyira – mondta, miközben leült Balázs mellé. – Megmelegítettük kicsit, kapott teát.
– Hogy van? – kérdezte Balázs rekedt hangon.
– Kimerült, átfagyott… de ennél láttunk már sokkal rosszabbat is. Inkább az a baj, hogy… – a nővér elharapta a mondat végét.

Balázs ránézett.

– Hogy? Mondja.
– Hogy nincs hova mennie. – A nővér halkan sóhajtott. – Nem akarta elmondani, de aztán kibökte. Nincs már lakása, családja szétesett, hónapok óta tengődik.

Balázs lenézett a padlóra. Nem lepődött meg. Valahogy sejtette.

– Hogy hívják? – kérdezte.
– Károlyné Varga Teréz. – A nővér elmosolyodott. – Rám szólt, hogy „Terikének” csúfolták fiatal korában, de most már csak Terikének mondjam, „né” nélkül.
– Teréz néni… – ízlelgette Balázs a nevet, mintha így hirtelen személyt, sorsot kapott volna a kórós vékony alak. – És… a kutya?
– Őról’ most az állatorvos gondoskodik. – A nővér felpattant. – Mindjárt megkérdezem, hol tartanak.

Balázs addig felállt, odasétált a folyosó végén lévő ablakhoz. Az üvegen túl pelyhek kavarogtak az utcai lámpa fénykörében, mintha apró, lassan forgó bolygók lettek volna. A férfi hirtelen úgy érezte, mintha ő maga is ilyen volna: sodródó, iránytalan, hideg csendben lebegő részecske.

„Anya most mit mondana?” – villant át rajta.

Látta maga előtt az asszonyt, ahogy a kórházi ágyon fekszik, sápadtan, mégis mosollyal a szája sarkában: „Ne halogasd az életet, fiam. Az embereket sem. Egy nap felébredsz, és már nincs kit felhívni.”

Ő pedig akkor is csak morgott valamit, majd kilépett a folyosóra cigizni. Aztán jött az üzenet: „Ha jössz is, késő lesz már.”

A nővér visszatért.

– Az állatorvos hívna – mondta komoran. – A kutya miatt.

Balázs gyomra összeugrott.

A diagnózis.

Az állatorvosi részleg kicsi volt: két asztal, pár szekrény, mosogató, az egyik sarokban egy radiátor, ami fáradtan zúgott. Az egyik asztalon Fickó feküdt, pokróc alatt, testére vezetékek, infúzió csöve futott.

Mellette egy ötvenes férfi állt, szemüvege mögül fáradt, de figyelmes tekintettel nézett Balázsra. Fehér köpenye zsebe tele volt tollakkal, papírfecnikkel.

– Jó estét – biccentett. – Szabó doktor vagyok. Maga hozta be?
– Igen – mondta Balázs. – Varga Teréz nénivel jöttek.
– Tudom – bólintott az orvos. – A kollégák már ellátták az asszonyt. A kutya… – lepillantott az asztalra – nos, ő elég rossz állapotban van.

Balázs közelebb lépett. A kis állat mellkasa gyorsan, szaggatottan emelkedett.

– Lehűlt, kiszáradt, valószínűleg hetek óta nem evett rendesen – folytatta az orvos. – De van pulzusa, reagál, amikor hozzányúlunk. Ez jó jel.
– Meg fog gyógyulni? – tört ki Balázsból türelmetlenül. Csak ezt akarta hallani. Igen vagy nem.
Szabó doktor nem sietett a válasszal.

– Nem tudok ígérgetni. – Levette szemüvegét, megtörölte. – Ha ma éjjel kibírja, ha a szervezete bírja még a harcot, ha reagál a kezelésre, akkor jó esélye van rá, hogy helyrejön. De az első pár óra kritikus.

Balázs olyan erősen markolta meg az asztal szélét, hogy az ujjai elfehéredtek.

– Itt maradok – mondta egyszerűen.
– Nem kell… – kezdte volna az orvos.
– De. Itt maradok. – Hangja nem tűrt ellentmondást.

Szabó doktor elmosolyodott.

– Tudja, sokszor láttam már, hogy egy gazdi vagy egy ember jelenléte többet ér, mint bármilyen injekció. – Nyugodt, csendes mosollyal folytatta: – Ha akarja, odébb húzok egy széket.

Balázs bólintott. Leült a kutya mellé, keze óvatosan megpihent a pokrócon.

– Szia, harcos – suttogta. – Nem most lesz vége, érted? Nem ma.

Teréz néni története.

Két óra telt el, mire az ügyeletes nővér ismét megjelent.

– Balázs? – szólította a férfit. – Teréz néni szeretné magát látni. Van ereje beszélni.
– Hogy van? – kérdezte halkan.
– Kifáradt, de stabil. A vérnyomása lejjebb ment, a pulzusa is. Most már a lelke miatt aggódom jobban.

Balázs lassan felállt. Még egyszer végigsimított a kutya hátán.

– Mindjárt jövök vissza, Fickó – hajolt fölé. – Nem mész sehova, világos?

A vizsgálóból, ahol Teréz feküdt, tompa fény szűrődött ki. Az asszony egy foldozott, régi hálóinget viselt, fölötte vastag takaró. Arcán még mindig sápadtság, de a tekintete már nem volt ködös, csak végtelenül fáradt.

– Maga az, fiam? – kérdezte. Hangja rekedt volt, de már nem reszketett úgy, mint az előbb.
– Igen – mosolyodott el Balázs. – Balázsnak hívnak.
– Szép név – bólintott Teréz.

– Erős név. Az ilyeneket régen a királyoknak adták.

Balázs elnevette magát.

– Király én? Hát, legfeljebb a csetlés-botlás királya.
– Azért maga mégis megállt – nézett rá az asszony komolyan. – Hányan mentek el mellettünk ma este, fiam? Tíz autó? Húsz? Ki tudja… És magának mégis fékezett a keze.

Csend telepedett közéjük. A gépek halk pittyegése, a folyosó távoli neszei töltötték be a teret.

Teréz lassan kezdett beszélni.

– Tudja, én nem így képzeltem az öregkoromat. – Elmosolyodott, inkább fájdalmasan, mint vidáman. – Volt nekem valaha egy szép lakásom a Megyeri úton, kicsi erkély, muskátli, csipkefüggöny. A férjem, Isten nyugosztalja, buszsofőr volt, én meg a bölcsődében dolgoztam. Mindig azt mondtam: „Nem baj, ha nem leszünk gazdagok, csak ne kelljen senkitől se kérni.”
A tekintete az ablak felé siklott, mintha ott látná maga előtt a múltat.

– Aztán? – kérdezte Balázs halkan.
– Aztán meghalt a férjem. – Teréz ujjai belemarkoltak a takaróba. – Hirtelen. Egyik napról a másikra. A vérnyomása… vagy a szíve… nem is tudom már. A gyerekek meg… – legyintett. – Tudja, hogy van ez. Amíg kicsik, ölelgetik magát, ha felnőnek, sietnek, rohan a világ, mindig csak „majd holnap, mama”. Aztán egyszer csak elfogy a holnap.

Balázs szíve nagyot dobbant. Mennyire ismerős…

– Két gyereke van? – kérdezte óvatosan.
– Kettő volt. – A szó furcsán koppant a levegőben. – A lányom, Éva, és a fiam, Zoltán. Éva… – elcsuklott a hangja. – Éva meghalt három éve. A mentő se ért ki időben. Tüdőembólia. Fiatal volt, ért maga ehhez? Nem is érti az ember. Nem így kéne lennie.
– Sajnálom – mondta Balázs őszintén.
– A fiam meg… – az asszony elhallgatott, néhány másodpercig csak az ajkát rágta. – Ő… ő haragszik rám.

Balázs felvonta a szemöldökét.

– Miért?

Teréz mély levegőt vett, mintha a szavak önmagukban is fájdalmat okoznának.

– Mert nem adtam oda neki a lakást. – Keserűen elmosolyodott. – Tudja, mikor a lányom meghalt, Zoli megjelent egyszer, nagy ritkán. Azt mondta, költöznöm kéne az idősek otthonába, a lakást meg „jobban kihasználná a családja”. Mondtam neki, hagyjon még egy kicsit létezni a saját otthonomban. Annyira megharagudott, hogy azóta se láttam.
– Kiadták a lakást? – kérdezte Balázs.
– Nem adtam ki semminek. – A szemében könnytükör jelent meg. – De a rezsit már nem tudtam fizetni, aztán elmaradtam mindennel, jöttek a csekkek, felszólítások… A végén elárverezték. Csak a papír maradt a kezemben, amin azt írták: „önkéntesen kiürítve”. Hát persze. Annyira önkéntesen hagytam el, hogy a végén a rendőr segített kivinni a bőröndjeimet.

Balázs mély levegőt vett.
Teréz fájdalma túl ismerős volt: ő is emlékezett rá, milyen, amikor egy papír mindent elintéz, és nem marad más, csak üresség.

– És Fickó? – kérdezte. – Ő mióta van magával?
Teréz ekkor először elmosolyodott úgy, hogy a szemében is megjelent egy halvány csillanás.

– A férjem hozta haza, mikor hatvan lettem. – Elnevette magát. – Azt mondta: „Van már egy morgós, öreg Fickó a házban, legyen egy kicsi is, hogy ne unatkozzon.” Azóta velem volt. Mikor mindent elvittek… bútorokat, függönyt, még az öreg kredencet is, Fickó maradt.

Az asszony Balázsra nézett.

– Tudja, mit mondott ma este, mikor meglátott egy autó? – kérdezte. – Semmit. Csak rángatta a pórázt, hogy menjünk arrébb, ne legyünk útban. Ő még most sem értette, hogy mi vagyunk azok, akiknek hely kéne a világban.

Balázs nem bírta tovább. Leült az ágya mellé. Kezébe vette az asszony kezét, amely hideg volt még mindig, de már nem jégcsap-rideg, csak törékeny.

– Teréz néni… – kezdte halkan. – Nem hagyom, hogy maga meg a kutya az utcán végezzék. Akkor sem, ha nem tudom még, hogyan.
– Maga sem ismer engem – rázta meg a fejét a nő. – Lehet, hogy rossz ember vagyok. Lehet, hogy nem érdemlem meg.
– Ezt maga sem hiszi el – felelte Balázs. – A rossz emberek nem ülnek egész este egy buszmegállóban azért, mert nem hagyják ott az egyetlen barátjukat a hóban.

Az asszony szeme megtelt könnyel.

– Nem akartam, hogy így hallja… – suttogta. – Mikor azt mondtam neki, hogy „eddig tartott”, csak… féltem, hogy együtt fagyunk meg. És akkor még ő is miattam…
– Nem miattam hallotta – csóválta a fejét Balázs. – Azért, hogy legyen, aki közbeszól. Néha az élet ilyen furcsán intézi a dolgokat.

Balázs vallomása.

Csend telepedett közéjük, de ez a csend már nem volt kínos. Olyan volt, mint amikor két ember egy hosszú séta után ugyanarra a padra ül, és nem kell magyarázkodniuk egymásnak.

Teréz egyszer csak megkérdezte:

– Magának van anyja, fiam?

Balázs torkában gombóc nőtt.

– Volt – válaszolta. – Két éve meghalt.
– Sajnos – sóhajtott Teréz. – És… jóban voltak?

Balázs keserűen elnevette magát.

– Attól függ, mikor nézzük. Három évvel a halála előtt összevesztünk. Nagyon csúnyán. Ő azon rágott, hogy miért járok motorral, miért dolgozom éjjel, miért nem „rendes” munkahelyem van. Én meg azon, hogy miért szól bele mindenbe.

Teréz mosolya szelíd volt.

– Tipikus anya-fiú műsor.
– Igen. Csak… – Balázs az öklét az ágy szélének támasztotta. – Amikor kiderült, hogy beteg, akkor sem mentem azonnal. Azt hittem, lesz még idő… azt hittem, ráérünk még. Nem akartam az utolsó beszélgetésünket bocsánatkéréssel tölteni. Azt hittem, majd ha jobban lesz, megyek, és akkor könnyebb lesz beszélni. Aztán… – elhallgatott.
– Nem lett jobban – fejezte be helyette halkan Teréz.

Balázs bólintott.

– Aznap éjjel is dolgoztam. Akkor is motoron ültem. Csak másik útvonalon. Csengett a telefonom, de nem vettem fel, mert „árut vittem”. Mire visszahívtam, már csak az orvos szólt bele, hogy sajnálja…
– Azóta bántja? – kérdezte az asszony.
– Azóta sem múlik – vallotta be Balázs. – És lehet, hogy soha nem is fog.

Teréz ekkor váratlan mozdulattal megszorította a kezét.

– Én meg azt bánom, hogy nem engedtem a fiamnak a lakást. – A hangja remegett. – Néha arra gondolok, talán ha beleegyeztem volna, most boldogan laknak ott az unokáim, én pedig… bárhol, de legalább nem így. Aztán meg jön egy másik gondolat: hogy ha mindent odaadok, akkor meg az fájna, hogy nincs semmim, amitől embernek érezhetném magam.

Elmosolyodott.

– Látja? Mind a ketten valami múlton rágódunk. Maga az anyján, én a fiamon. És közben észre sem vesszük, hogy még lélegzünk. Hogy még itt van a ma este.
– Talán ez az este ad valami értelmet – mondta Balázs halkan.

Teréz bólintott.

– Talán. Talán maga ma nem csak egy kutyát ment meg. Talán magát is.

Balázs szeme sarkában megjelent egy könnycsepp, amit gyorsan letörölt.

– Megnézem Fickót – mondta, mielőtt a hangja elcsuklott volna. – Mindjárt visszajövök.

 Reggel, ami mindent megváltoztat.

Az éjszaka lassan csorgott, mint a hideg méz. Balázs felváltva ült Teréz ágya mellett és Fickó mellett. Időnként a nővér is megjelent egy újabb bögre teával, egy szelet száraz keksszel.

Hajnali három körül Szabó doktor újra megvizsgálta a kutyát.

– A testhőmérséklete kezd visszaállni – morogta maga elé, miközben a műszert nézte. – A pulzusa is rendeződik. Ez jó.
– Akkor… akkor jobban lesz? – hajolt közelebb Balázs.
– Még nem tartunk a célban, de már nem a szakadék szélén állunk – nézett rá az orvos. – Nem ígérek semmit, de… azt mondom, okos volt, hogy behozta.

Balázs szája sarkában halvány mosoly jelent meg.

– Nem az okosság volt, inkább a reflex. – Aztán elkomolyodott. – Mennyi lesz ennek a költsége?
– Ezen ne most gondolkodjon – legyintett az orvos.
– De kell rajta – makacskodott Balázs. – Nem akarom, hogy az legyen a vége, hogy meggyógyul, aztán kirakják őket, mert nincs pénzük.

Szabó doktor néhány másodpercig fürkészte a férfi arcát, majd halkan felsóhajtott.

– Nézze, vannak alapítványok, akik segítenek idős embereknek, állatoknak, ha baj van. Tudok néhány telefonszámot. De azt is mondom magának, hogy nem minden a pénzen múlik. Néha csak kell valaki, aki azt mondja: „Vállalom.”

Balázs szája kiszáradt.

– Vállalom… – ismételte félhangosan. – Szép szó. Nehéz szó.

A hajnal első fényei.

Valamikor öt óra tájban, amikor kint már nem volt teljes sötétség, csak kékes-szürke derengés, Balázs azon kapta magát, hogy elbóbiskol a széken. A feje az asztal széléhez koccant, ettől felriadt.

Az első, amit meglátott, az volt, hogy Fickó felemelte a fejét. Nem sokat, csak egy kicsit, mintha maga sem hinné el, hogy képes rá. A szeme – bár még mindig tompa – most már fókuszált valamennyire. Balázsra nézett.

– Hé, bajnok – suttogta Balázs, és finoman megvakarta a füle tövét. – Na mi az, visszajöttél közénk?

A kutya aprót nyüszített, és megpróbálta megnyalni a kezét. Az infúzió zsinórja megfeszült, így az orvos rögtön odalépett.

– Lassan a testtel, öregfiú – mosolygott Szabó doktor. – Még kell egy kis pihenés.

Balázs pedig hirtelen arra gondolt: ilyen lehet az, amikor valaki visszakap egy esélyt.

– Elmondhatom Teréz néninek? – kérdezte.
– Sőt, illik is – bólintott az orvos. – De óvatosan… nehogy túl erősen érje a hír. Egy idős szív nehezen bírja az ilyen hullámvasutat.

Balázs bement a szobába, ahol Teréz feküdt. Az asszony épp felült, az ágya szélén takaróba csavarva, mint egy kócos, törékeny madár.

– Fázik még? – kérdezte Balázs.
– A csontjaim? Mindig – legyintett az asszony. – De a lelkem már kevésbé. Mondja, hogy van a Fickó?

Balázs nem bírta visszatartani a mosolyt.

– Megemelte a fejét. Engem nézett. Még a kezemet is próbálta megnyalni.
Teréz szeme tele lett könnyel.

– Az én kis bolondom… – suttogta. – Mindig mondtam neki, hogy túl kíváncsi. Még meghalni se tud nyugton.
– Úgy néz ki, még egy darabig nem fog – válaszolta Balázs. – Az orvos szerint van esély rá, hogy helyrejön.

Az asszony arca megremegett, aztán halkan sírni kezdett – nem hangos, kétségbeesett sírással, inkább úgy, mintha egy régi, kiszáradt forrás egyszer csak megindulna.

– Maga nem érti… – nézett Balázsra. – Én már beletörődtem, hogy nekem vége. Nem tudom, lesz-e még fedél a fejem felett, de arra gondoltam, ha Fickót legalább nem látom szenvedni, ha együtt megyünk el… az valahogy elviselhetőbb. De így… így már muszáj valamiért küzdenem tovább.

Balázs leült az ágya szélére.

– Ez úgy hangzik, mintha baj lenne azzal, hogy élni kell – mondta.
– Néha nehezebb ez, mint meghalni – felelte Teréz őszintén.

– De ha ő itt marad, akkor nem adhatom fel.

Balázs bólintott.

– Akkor hát ketten vannak a listámon – mondta. – Maga és a kutya.

Teréz meglepetten nézett rá.

– Miféle listán?
– Azon, akikért most már felelősséget érzek. Nem kérek beleegyezést, ez egy kész tény – próbált tréfálkozni, de a hangjában valódi komolyság csengett.

Hova tovább?.

Reggel nyolc óra körül már érezhető volt, hogy odakint enyhül a vihar. A hó ugyan vastag rétegben borította a járdákat, de az ég alja már világosabb volt, és az autók óvatosan elkezdtek araszolni.

A főorvos is beért, a nővérek váltották egymást. A váró megtelt köhögő, orrot fújó emberekkel. A világ lassan visszatalált a szokásos rohanásához.

Balázs a folyosón állt, egy automata kávét szorongatott. Mikor végre talált egy csendesebb pillanatot, odalépett a nővérhez.

– Ha a kutya stabil marad, mikor lehet hazavinni? – kérdezte.
– Néhány nap múlva talán – válaszolta a nővér. – De gondolom, nem a „hová” a fő kérdés, hanem a „hova”.

Balázs keserűen bólintott.

– Igen. Teréz néninek nincs lakása.
– Tudom – mondta a nővér halkan. – És tudom azt is, hogy a hajléktalanszállóra nem viheti be a kutyát. Ez a szabály.
– De hát akkor mit csináljon? – tört ki Balázsból ingerülten. – Válasszon a kutya és saját maga között?
– Sokan így tesznek – vont vállat a nővér. – Sokan meg az utcát választják.

Balázs valami dühfélét érzett a mellkasában, ami inkább tehetetlenség volt, mint harag. Úgy érezte, mintha láthatatlan falak vennék körül: szabályok, rendeletek, „nincs rá keret”, „tele vagyunk”, „sajnáljuk, de”.

– Nem lehetne… – kezdte, aztán elharapta a mondatot.

A nővér figyelmesen nézett rá.

– Mit?
– Semmi – rázta a fejét Balázs. – Majd kitalálok valamit.

Visszament Terézhez. Az asszony az ablakon bámult kifelé, ahol a munkások épp letakarították a parkolót.

– Olyan, mintha újra rajzolnák a világot – mondta csendesen. – Tegnap minden fehér volt, most meg megint előkerülnek a színek.

Balázs mellé telepedett.

– Teréz néni… – kezdte lassan. – Ha innen kiengedik… lenne kedve… ideiglenesen máshová menni?

Az asszony gyanakodva nézett rá.

– Hova, fiam? A Marsra?
– Hozzám. – A szó kicsúszott a férfi száján, mielőtt még teljesen végiggondolta volna.

Teréz arca eltorzult a meglepetéstől.

– Magához? Nem, nem, szó sem lehet róla! – rázta a fejét hevesen. – Maga fiatal, maga dolgozik, maga éli az életét. Mit csinálna maga egy vénasszonnyal meg egy nyomorék kutyával egy panellakásban?

Balázs elmosolyodott.

– Egyrészt a lakásom nem panel, hanem egy kicsi, földszinti garzon a Budai városrészben. Másrészt nem nyomorék a kutya, csak öreg. Harmadrészt… – elkomolyodott. – Nem hiszi, hogy van olyan, hogy két magányos ember meg egy magányos kutya jobban jár, ha egy helyen vannak, mint ha három helyen fagynak meg külön-külön?

Teréz elhallgatott. Láthatóan vívódott.

– Nem akarok a nyakára ülni – mondta végül.
– Maga azt hiszi, hogy nekem most csupa nagy társasági életem van? – kérdezte Balázs félmosollyal. – Este hazamegyek a műszakból, leveszem a bakancsomat, bekapcsolom a tévét, és ülök. Senki nem kérdezi meg, hogy vagyok. Nincs, aki rám szóljon, hogy „na, fiam, megint csak gyorskaját eszel?”. Néha már hallom a saját gondolataimat visszhangozni a falról.
– Az nem rossz néha – jegyezte meg az asszony.
– Egy darabig nem – bólintott Balázs. – Aztán már igen.

Nagy levegőt vett.

– Nézze, Teréz néni. Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Nem tudom, hogy meddig lesz így. Lehet, hogy csak pár hétig, míg találunk valami jobb megoldást. Lehet, hogy maga úgy dönt, nem bírja a motoros cipőm szagát, és elszökik. – A mondat végén elmosolyodott. – De azt tudom, hogy ma éjjel nem véletlenül fékeztem le maguk mellett. És azt is tudom, hogy ha most nem teszek semmit, ugyanott leszek, mint az anyám kórházánál: tele megbánással.

Teréz hosszan nézte őt. A szeme már nem volt olyan ködös, mint a buszmegállóban; most tiszta volt, éles. Mintha végigmérné Balázst – nem a ruháját, nem az arcát, hanem belülről valamit.

– Maga biztos benne? – kérdezte lassan.
– Nem. – Balázs őszintén válaszolt. – Semmiben sem vagyok biztos. De azt hiszem, most először nem a félelmeim alapján akarok dönteni.

Teréz szája megremegett, aztán kis, fáradt mosolyra húzódott.

– Tudja, mit mondott egyszer a férjem? – kérdezte. – Hogy az ember akkor él igazán, amikor úgy csinál valami jót, hogy abban egy kicsit maga is benne szakad. Mert akkor tudja, hogy komolyan gondolja.
– Akkor most mind a ketten komolyan gondoljuk – felelte Balázs.

Az asszony bólintott.

– Rendben, fiam. Elfogadom az ajánlatot. De ha Fickó horkol, nem rám fog haragudni.

Új kezdet.

Két nappal később kiengedték Terézt az ügyeletről. Fickó még maradt megfigyelésre, de már annyira jól volt, hogy megpróbált leugrani az asztalról, amikor meglátta gazdáját.

– Nézzen oda, már pattogna – nevetett Szabó doktor. – Még egy éjszaka nálam, aztán mehet a maga dolgára.

Balázs addig is hazavitte Terézt. Először taxit hívott, mert nem mert vállalkozni rá, hogy egy idős asszonyt motorral egyensúlyozzon a havas utakon.

A garzon kicsi volt: egy szoba, konyhapult, ágy, kopott kanapé, egy könyvespolc, amin régi motoros magazinok, pár szétesőfélben lévő regény, és egy poros fénykép állt Balázs és az édesanyja közös képével.

Teréz az ajtóban megállt.

– Micsoda rendetlenség… – mondta automatikusan, aztán gyorsan hozzátette: – Ne vegye rossz néven, ilyenek vagyunk mi, öregasszonyok, mindig azonnal takarítanánk.
– Semmi baj – nevetett Balázs. – Legalább valaki kimondta, amit én már csak halogattam.

Az asszony lassan körbejárt. Megsimogatta az ablakpárkányt, megigazított egy kicsit ferde képet a falon.

– Itt… – mutatott a sarokban álló, szétnyitható kanapéra – itt jó lesz nekem. Nem foglalok sok helyet.
– Ha kell, veszünk egy másik takarót is – mondta Balázs. – Van valahol egy régi pléd, amit anyám hagyott itt. Azt mindig „vendégplédnek” hívta. Most végre lesz vendég, aki megérdemli.

Teréz szelíden maga elé nézett.

– Rég nem hívtak már vendégnek – mondta halkan. – Többnyire csak „ügyfélnek”, „ügynek”, „esetnek” neveztek. Olyan furcsa, hogy valahol egyszerűen csak… ember lehetek.

Balázs a konyhapulthoz lépett.

– Főzök egy levest. – Felnyitott egy fiókot, elővett egy régi konzervet, krumplit, répát. – Nem lesz nagy durranás, de meleg.
– A meleg mostanában nagyobb durranás, mint gondolná – mosolygott az asszony. – Majd segítek pucolni, ha a kezem engedi.

Később, mikor már gőzölgött az olcsó, de illatos zöldségleves, leültek az apró asztalhoz. Teréz kezében remegett a kanál, de minden korty után hálásan sóhajtott.

– Tudja, fiam – szólalt meg egyszer csak –, ha valaki ezt mondta volna nekem tegnap, hogy ma itt fogok ülni egy idegen konyhájában, meleg leves fölött, és azt várom, hogy hozzák haza a kutyámat… hát kinevetem. Vagy sírok. Vagy mindkettő.
– Én sem gondoltam, hogy ma reggelre „lakótársam” lesz – felelte Balázs. – De valahogy… nem tűnik rossz ötletnek.

Este, amikor lefeküdtek, Balázs még sokáig forgolódott az ágyán. Túl csendesnek érezte a lakást. Aztán meghallotta: a kanapéról halk, egyenletes szuszogás szűrődött át. Nem horkolás, csak egy öreg asszony álma, aki először alszik melegben hetek óta.

Aznap először nem a megbánás jutott eszébe elalvás előtt, hanem az, hogy talán még mindig lehet jó döntéseket hozni.

Epilógus-féle.

Néhány nappal később Balázs ismét a Kertvárosi Egészségház ajtajában állt, ezúttal pórázt szorongatva a kezében.

Fickó, bár még kissé bizonytalan léptekkel, de határozottan szedte a lábait, amikor meglátta Terézt, aki a bejárat előtt egy sállal betakart széken ült.

– Na, ki jön haza? – kiáltott fel Balázs, és leguggolt.

A kutya egyenesen az asszonyhoz szaladt, két mellső lábát az ölére tette, és elkezdte nyalogatni a kezét. Teréz sírva nevetett.

– Látja, maga makacsabb, mint én – mondta remegő hangon. – Nem volt elég, hogy egyszer én mentettem meg magát az utcáról, most maga húz vissza az életbe engem.

Balázs a válluk fölött nézte őket, és hirtelen úgy érezte, mintha valami a helyére pattant volna benne. Nem tűnt el a múlt, nem múltak el a hibák, de már nem csak azok számítottak.

Hazafelé a taxiban így hárman ültek: egy motoros, egy idős asszony, és egy öreg, de elszánt kutya. Az autó ablakán túl a város lassan éledezett a hó alól. Az emberek csúszkáltak, siettek, bosszankodtak.

Odabent csend volt. A jóleső fáradtság csendje.

– Fiam… – szólalt meg egyszer csak Teréz. – Lehet egy kérésem?
– Persze – nézett rá Balázs.
– Ne hívjon mindig Teréz néninek. – A szeme csillogott. – Szólítson csak Terikének. Ahogy régen.

Balázs elmosolyodott.

– Rendben, Terike. De akkor maga se hívjon engem mindig „fiamnak”.
– Hát minek hívjam? – húzta fel a szemöldökét az asszony.
– Csak Balázsnak. – A férfi az ablak felé fordult. – Ha már egyszer lakótársak vagyunk.

Terike elnevette magát.

– Jól van, Balázs. Akkor most már vigyázzon ránk.
– Tudom – mondta a férfi. – És ha minden jól megy, maguk is vigyáznak majd rám.

Nem volt ebben semmi fennkölt, semmi ünnepélyes. Nem villantak fel angyalok, nem állt meg a forgalom.

Csak három élet, amelyek addig csendben, külön-külön csúsztak lefelé ugyanazon a lejtőn, most valahogy összeakadtak. Nem hősök lettek, csak kicsit kevésbé magukra hagyott emberek – meg egy kutya, aki makacsul ragaszkodott az élethez.

És néha éppen ennyi elég ahhoz, hogy egy fagyos, havas éjszaka után ne ugyanúgy folytatódjon minden.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2025. december 06. (szombat), 12:42